Rendhagyó augusztus huszadikák
A hétpecsétes titkok természete mindig ugyanaz: kitudódnak!
Arról például, hogy valami nagyon készül a „dubčeki” Prága ellen, 1968. augusztus 20-án (!) értesültem Sáfár György családi fotós barátomtól – ifjabb korában a magyar jégkorong válogatott kapitánya volt –, akinek katona fia egy Gödöllőn feladott közönséges postai levelezőlapon tudatta vele, hogy „Csehszlovákiára készítenek fel minket. Hamarosan indulunk”. Ő meg nekem továbbította ezt Budapestről, telefonon, Belgrádba. Ismétlem – jó fél nappal azelőtt, hogy felvirradt augusztus 21.
A második értesítés ennél is konkrétabb volt, igaz, az is dátum nélkül. Még tarthatott otthon a 20-i ünnepi tűzijáték, amikor megszólalt a telefon az MTI belgrádi irodájában, ami egyben a lakásom is volt. A Magyar Rádió telefonközpontja közölte velem: „Kapcsolom Pálos Tamás kormánybiztost”. Meglepődtem. Hiszen Pálos Tamás nem a rádióban, hanem az akkor pártközpontként szolgáló Fehér Ház MSZMP KB Agit. Prop. Osztályán dolgozott (később, a rendszerváltás idején, az MTI vezérigazgatója volt). Csak annyit mondott: „Nagyon figyelj, mi történik Jugoszláviában. És vigyázz magadra!” Válaszolni sem hagyott időt.
Figyeltem, hisz ez volt az újságírói dolgom. Attól a bizonyos naptól meg – „nagyon”. Amire Marjai József belgrádi nagykövet (ki tudta volna akkor, hogy később a miniszterelnök-helyettesi posztra röpíti a „magas” politika) a rá mindig jellemző célratörő kéréssel biztatott. Azon a napon, amikor a Varsói Szerződés öt tagállama – köztük Magyarország – megindította az emlékezetes csehszlovákiai akciót, azt kérte, „rutin ügyben” hívjam telefonon a jugoszláv szövetségi tájékoztatási titkárság (minisztérium) második emberét, Gyuro Radulovicsot. Valahogyan csak reagál a történtekre. Reagált….
Tegezve köszöntöttem, ahogyan akkor már szoktam: ő kezdeményezte, amikor két hónapos belgrádi tartózkodás után közöltem vele, hogy „eléggé megtanultam szerbül, ez legyen mostantól a beszélgetéseink nyelve” (az orosz alapján ez könnyebben ment, mint eleinte hittem). – Zdravo (szervusz), Gyuro. Hosszabb csend előzte meg a nem várt választ. – Dobar dan zselim, drusze Kocsis (jó napot kívánok, Kocsis elvtárs). Kako szte (hogy van)?
Amiből egy pillanat alatt kiderült: a prágai események hatására nemcsak én vele, hanem Magyarország minősült vissza magázódó viszonyba Jugoszláviával. Évekkel később az akkori „legeslegfelsőbb szint” személyesen igazolta vissza: egy óra múlva tudták Budapesten, akiknek tudniuk kellett…
Egy időnek el kellett telnie, míg déli szomszédjaink megnyugodtak, nem lesznek egy következő támadás áldozatai, s főként nem a szomszédos Magyarország irányából. Ezt követően hangzott el Tito emlékezetes pulai beszéde, amelyben, ha nem is mondta ki nyíltan, de félreérthetetlenül érzékeltette a számunkra fontosat: úgy értékeli, hogy a Varsói Szerződés csehszlovákiai beavatkozása nem öt, hanem négy meg egy ország akciója volt, Magyarország csak „nem szeretem” társként csatlakozott hozzá.
Másnap felhívott Gyuro Radulovics – „természetesen” rutin ügyben – és ezzel kezdte: – Zdravo (szervusz), Tamás, Kako szi (hogy vagy)? Vagyis visszaállt a tegező viszonya Jugoszláviának Magyarországgal.
Annak a Jugoszláviának, amelyet a maga sajátos, ám lényeglátó módján, napra egy évvel korábban, 1967. augusztus 20-án mutatott be számomra, egy majd’ negyedszázad múlva beköszönő dráma próféciájaként egy ismeretlen diplomata: bizonyos Horn Gyula nagykövetségi titkár. Akiről akkor senki sem sejtette, merre viszi később az útja, a csúcson az rendszerváltás utáni Magyarország miniszterelnöki posztjáig.
Úgy alakult, hogy éppen 1967. augusztus 20-án kezdtem meg munkámat az MTI belgrádi tudósítójaként. Kora reggel érkeztem vonaton Belgrádba, s már a pályaudvaron kiderült: azonnal vár Horn Gyula, ezért jött értem követségi autó. Nyugodtan reggelizni sem hagyott időt. Még nem töltöttem el huszonnégy órát a Száva partján, amikor már a fejembe gyömöszölt százféle adatot és tényt abból a – később kiderült – több ezerből, amit a fejében tárolt, hogy „legalább az alapvetően fontos dolgokat” értsem az itteni viszonyokról.
Ezen a beszélgetésen mondta ki azt is, amit az élet, háborúval, vérrel, kegyetlenségekkel, népirtással később oly keservesen igazolt: „Jugoszláviát az országot alkotó népek egymás iránt érzett ellenszenve tartja egyben”. Szlovénia és Horvátország 1991. június 25-én, Macedónia 1991. szeptember 8-án, Bosznia-Hercegovina pedig 1992. március 1-jén kiáltotta ki függetlenségét. Ennek következményeként a történelmi Jugoszláviának ma hét egymással folyamatosan civakodó, s a világpolitikába is újra és újra belekeverő utódállama van: Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Észak-Macedónia, Koszovó, Montenegró, Szerbia és Szlovénia.
Budapesten 1972. augusztus 20. kapcsán az államfő Losonczi Pállal hozott össze a sors. A Duna-parti Fehér Ház akkor is, mint szinte mindig, a Kádár-korszakban, külső szemlélők számára többnyire nem vagy alig érzékelhető belső politikai csatározások színtere volt. Losonczit nem akárkik „túlzottan parasztpártinak” tartották, és ezért belső vihart kavartak az Elnöki Tanács elnökének augusztus 20-i ünnepi beszéde miatt, bár ez a nap hagyományosan a kenyér ünnepe is volt, azon túl, hogy az alkotmánynak és mellesleg az államalapító István királynak is tisztelgett. Azok nyitottak rá tüzet (mindenekelőtt a sokáig a párt második embereként emlegetett Biszku Béla), akik egyre hevesebben támadták egészében az 1968-ban bevezetett reformokat, később pedig éppen ezért buktak ki a legfőbb irányító posztokról, s kerültek be „munkásellenzék” címszó alatt az MSZMP történetébe.
Úgy alakult, hogy a beszéd megírását – a Losonczi Pálhoz hasonlóan történetesen a szintén baranyai – dr. Csendes Lajos, a KB Agit. Prop. osztályának sajtóügyekben illetékes helyettes vezetője kérte tőlem. Talán ugyancsak szegről-végről „baranyaiságom” miatt esett rám a választása: akkor ismerkedtünk meg, amikor újságíró szakos egyetemistaként Pécsett, a Dunántúli Napló szerkesztőségében gyakornokoskodtam. Itt-ott javított valamit azon, amit megfogalmaztam, átküldte az akkor párközpontként szolgáló Fehér Házból az Országházba az elnöknek, aki el is mondta azt, hibátlanul.
Mint utóbb kiderült, éppen ebből lett a haddelhadd. Akiknek nem tetszett a szöveg, azt kifogásolták, hogy miért nem olvastatta el előbb a beszédet egy KB-titkárral, például Óvári Miklóssal. Csendes szegény azzal védekezett, hogy ilyen szabály csak PB-tagok nyilvánosságnak szánt szövegeire vonatkozott, Losonczi pedig „csupán” KB-tag (tény, csak később lett a legfelsőbb pártvezetés tagja). Akkor is hibázott – vágtak vissza –, az államelnök mégis csak államelnök…
Csendes Lajos így gyorsan beosztást váltott: az Agit. Prop. osztályról áthelyezték a kulturális osztályra, ugyanilyen rangban, de a sajtónál „szélmentesebb” helyre. Igaz, hivatalosan átszervezés címén, de mindenki tudta, hogy a barcsi Losonczi Pál beszéde miatt, a szabadabb szelleműnek ismert, és – micsoda véletlen – ugyancsak baranyai kötődésű Aczél György KB-titkári felügyelete alá. Íme egy, a „kádári kompromisszumok” végtelen sorából.
Ő volt az egyik vezető politikus rendszerváltás előtt és után, aki „politikai Nemecsek” újságírótól bocsánatot kért, kér, amikor úgy gondolta, hogy személyes bajt okozhatott. A Politikai Bizottságnak a beszéddel is foglalkozó ülését követő napon Losonczi felhívott telefonon. Azonnal az ő hangját hallottam a vonalban, nem tudom, a titkársága megkerülésével hívott-e. Köszönt, bemutatkozott, de enélkül is megismertem a hangját. Minden kertelés nélkül a lényegre tért. – Elnézését kérem, de nem tudtam, hogy bajt okozok. Amit elmondtam a beszédben, azt úgy is gondoltam. Még egyszer: nagyon sajnálom.
Losonczi Pál 1987-ben lényegében azért távozott az elnöki székből, amiért 1967-ben az elődje, Dobi István: ő is azon vitázott össze – nem először – Kádár Jánossal és másokkal, hogy milyen a magyar parasztság természete, s mennyire és miért más a gondolkodása, mint a munkásoké?! Dobit felállították, Losonczi maga állt fel, amikor úgy érezte, nem vállalhatja tovább. Annak felkutatása és tanulmányozása, hogy igazában mi, miért és hogyan történt akkor, a történészek egyik feladata a sok közül.
Ami ebből nekem jutott: a pesti utcán akkor az a hír járta, hogy kemény vita lezárásaként rácsapta az ajtót Kádár Jánosra. Ha így történt, nyilván szigorúan titkos államtitok volt. Ha nem, akkor is úgy terjedt, ahogyan nálunk az igazi vagy vélt titkok mindig terjedtek, terjednek.
Magyarországon voltunk, vagyunk…
