Az akkor ötvennyolc éves Bajcsy-Zsilinszky Endre életem első személyesen ismert halottja lett.
Gyerekként ismertem meg, a politikai pályafutásáról persze még semmit sem tudtam, csak később tanultam meg róla, hogy ”Bandi bácsi hős”. Amihez tartottam és tartom magam következetesen, függetlenül attól, mikor ül vagy áll éppen, és mikor nem a szobra Budapesten. A mindig dupla adag gesztenyepüréket pedig, amiket a Hauernál 1942–44-ben a ”képviselő úr” (a felszolgáló kisasszonyok szólították így) nekem rendelt, amikor apámmal találkozgatott, mindig lelkesen behabzsoltam, miért is ne.
Azt, hogy a felnőttek ott és akkor miről beszélgettek, nem tudtam, ma persze legalább sejtem. Csak egyetlen olyan mondatát tudom idézni, ami nekem szólt. „Tanuld meg, hogy mindig legyél bátor, de tudd, hogy mit, miért és hogyan csinálsz” – mondta ott, a pesti Rákóczi út híres cukrászdájában, ahol minden alkalommal, amikor elbúcsúztunk, megsimogatta a kobakomat. Ezt is apám idézte az emlékezetembe, amikor 1966-ban könyvet írt Bajcsy-Zsilinszkyről.
Maga, Bajcsy-Zsilinszky Egyetlen út: a magyar paraszt címmel 1938-ban jelentette meg egyik könyvét, amelyet “igaz barátsággal” dedikált nekünk. Néhány nappal e sorok írása előtt újból átlapoztam, s olyan gondolatotokra bukkantam, amelyeknek időszerűsége ma semmivel sem kisebb, mint akkor volt, amikor megfogalmazta azokat, „Európa számára is pótolhatatlan magyar történelmi hivatást” emlegetve. Csak példaként idézek kettőt. Kapcsolódnak egymáshoz.
„Egy gyarló középosztály, egy vezetésre méltatlan un. vezető osztály, egészében szűk társadalmi rétegek számára igyekezett kisajátítani a magyar nemzetet, és megfeledkezett a nagy magyar dolgozó rétegekről való gondoskodás legelemibb feladatairól.”
„Gyarló középosztályunk a maga kis silány játékait űzi, a széles szemhatárok összezsugorodtak előtte, ösztönei nem diktálhatják a helyes irányt, mert történelmi ösztönei elsorvadtak.”
Ma csak árnyalatnyit változtatnék az előző mondatokon: mostanság politikai osztályként (máskor politikai elitként) szokás emlegetni – nem ok nélkül – az olyanokat, akiket több, mint hét évtizede Bajcsy-Zsilinszky Endre a maga módján lefestett.
A nyolcvanas években egyszer Balatonrendesen nyaraltunk a feleségemmel. Egy öreg halász ott mutatta meg azt a parti házat, előtte a partszakaszt, ahol annakidején Bajcsy-Zsilinszky “pucéran fürdőzött egy-egy hölgybarátjával, persze nem tudta, hogy mi rendszeresen meglestük.” Akkor lett számomra hősből, mártírból, politikusból és szoborból – hús-vér emberré is…
… Abban az évben december 25-én anyám az ostromra átalakított pincében főzte a háborús karácsonyi ebédet, amikor apám lehajtott fejjel belépett a békeidőben fáspinceként használt bunker frissen épített vasajtaján, és annyit mondott: „Zsilinszky Bandit tegnap Sopronkőhidán felakasztották. Mint az aradi vértanúkat”. A hírt „mindentudó” kollégáitól kapta, az egykori Est-lapok legendás székházából, a Rákóczi út 54-ből, ahol soha, egyetlen pillanatra sem állt meg az élet. Nem tudom miért, ekkor az villant belém, hogy a szerkesztőséggel szemben éppen a Hauer cukrászda áll… Életemben először sírtam el magam karácsonykor.
És hogy kerek legyen a történet: alig egy órácskával később, a leves kanalazása közben derékba találta egy Rákospalota felől becsapódott akna a kertünkben a ház falára felkúszó lilaakácunkat. Megmaradtunk, s a makacs növény is túlélte a találatot, több évtized múltán is élt. Amikor később Jeruzsálemben jártam, ott jutott eszembe: az én akácom úgy ragaszkodik az életéhez, mint a Szentírásban megörökített, a legenda szerint elpusztíthatatlan krisztusi olajfák a Getszemáni-kertben…
