Magyar a damaszkuszi úton?
Hegedűs András (1922. október 31. – Budapest, 1999. október 23.) mindmáig minden idők legfiatalabb magyar miniszterelnöke lett, amikor 1955-ben – harminchároméves korában – Rákosi Mátyásnak sikerült oly mértékben visszavágnia az 1953-as vereségért, hogy Nagy Imrét lemondatták kormányfői posztjáról. (Orbán Viktor 1998-ban harmincötévesen lett miniszterelnök). A tudtommal 1783 óta világrekorder William Pittet azonban nem tudta túlszárnyalni: az angol politikus 24 esztendős volt, amikor első ízben a brit miniszterelnöki székbe ült.
Az a történelem kemény fintora, hogy Hegedűsnek utódja lett az elődje; éppen Nagy Imrének volt kénytelen visszaadni a kormányfői posztot 1956 októberében. Az viszont Hegedűs sajátos parádriposztja, hogy később ő lett a Rákosi féle „ifjú gárda” sztárjai közül az első, aki nemcsak a politikusi pályának fordított hátat, de azoknak az világnézeti tanításoknak is, amelyek bázisán az egyébként senki által nem vitatott készségű és képzettségű közgazdász politikusi villámkarrierje elindult, majd kisiklott.
1973-ban politikai és ideológiai nézetei miatt – legyünk pontosak, revizionista nézeteket varrtak a nyakába – elbocsátották az MTA Ipargazdasági Kutató Csoportjának immár nem különösebben rangos főmunkatársi állásából, s kizárták a pártból, akkor már az MSZMP-ből. Így – Marosán György után időrendben a legismertebbek közül másodikként – „dobogós helyet” vívott ki magának a Kádár-korszakban a hazai politikai „kiátkozottak” és disszidensek között, – nem utolsó sorban azért, ahonnan elindult…
Már ősz haja volt és szakálla, amikor személyesen megismerkedtünk. Akkor készült el A történelem és a hatalom igézetében című, életrajzi elemzésnek szánt művével, s azt beszéltük meg, hogy annak 1988-as megjelenése előtt – ráadásul a Kossuth Könyvkiadó készült kiadni – milyen részleteket közlünk belőle az általam szerkesztett erősen politizáló magazinban, a Képes7-ben. Ez akkor már lehetséges volt, a bocsánatos vétkek sorában, amiért hivatalosan meg sem orroltak a Duna-parti Fehér Házban. Özönlöttek már oda csőstől az ennél jóval nagyobb gondok.
– Elszámolok mindazzal, amihez közöm volt – mondta tömören, csendesen, s akik olvasták a könyvet, tudják, hogy valóban ezt tette. A kiadóval egyetértésben írták a kötet legvégére, hogy Hegedűsnek „a privát terrénumot meghaladó mondanivalója részleteiben és egészében is vitatható”. Ez azóta – úgy gondolom – még inkább igaz.
Milan Kundera egy gondolatával kezdte a beszélgetésünket. Felolvasta, később megtaláltam, Hegedűs könyvében is, így pontosan idézem. “A mámort, amitől megittasultunk, rendszerint a hatalom mámorának nevezik, de (egy kis jóakarattal) kevésbé szigorú szavakat is használhatnék: minket a történelem bűvölt meg; megmámorosított, hogy felpattantunk a hátára, s magunk alatt éreztük; igaz, hogy többnyire csupa hatalomvágy lett belőle…”
Ezt tekintette élete magyarázatának: a mámort, az azt követő kijózanodást, és mindkettő tudatos vállalását. Céljának pedig felvállalta az okok keresését mindhalálig. Nem felejthető mondatokat is hallottam akkor tőle.
– Damaszkuszban ugyan jártam, s volt, hogy úgy gondoltam, onnan jutottam el egy másik útra. De sohasem tekinteném magam valamifajta mai Pál apostolnak, ha vannak is, akik azt próbálnának faragni belőlem.
Éppen hogy nem érte meg a 21. századot. 1999-ben ment el: akár szimbolikus is lehet, hogy éppen október 23-án….
Aczél Endre kiváló történelempanoráma sorozatában, az Acélsodrony harmadik, a nyolcvanas évekről szóló kötetében írta meg 2011-ben: „Nagy Imréék kivégzésének harmincadik évfordulóján az immár Grósz Károly képviselte párt változatlanul azt vallotta, hogy az 1956-os forradalomról alkotott korábbi ítélet nem szorul felülvizsgálatra. Csak az 56-ban a közvélemény szemében ,negatív hősként’ szereplő, de 1973-től már a párt által kiátkozott szociológus, Hegedűs András tudott úgy nyilatkozni a Képes7 című hetilapban, hogy az ellenforradalom népfelkelés volt. Ez a szó lett utóbb Pozsgay Imre szlogenje, ma is kevesen tudják, hogy Hegedűstől lopta”. (459. oldal).
A főszerkesztőként akkor nevemmel jegyzett lap szerepét a rendszerváltó években – amelyeken józan ésszel legalább az 1988-90-es korszakot illik érteni -, nekem lehet a legkevésbé tisztem ezt politikailag, történelmileg minősíteni: de a tények – tények. S nemcsak az ominózus Hegedűs-ügyben. Mai fideszesek fellapozhatják a lapban akkori alapítóik 1988 (!)-ban a lapban megjelent. Nem egyet…
De maradjunk Hegedűs Andrásnál.
A Kossuth Kiadó (!) által 1988 nyarán A hatalom és a történelem igézetében címmel kiadott könyvéből a Képes7 három folytatásban közölt nem akármilyen részleteket. Ezek bevezetőjeként jelent meg (augusztus 13-án) A történelem ,balekja’ visszanéz című, a lap címoldalán külön is jelzett hosszú interjú (augusztus 13.). A negyvenedik oldalon olvasható: „Ha Rákosi menesztése után nem én, hanem Nagy Imre lett volna a miniszterelnök és Kádár János a párt első titkára, minden bizonnyal elkerültük volna az 56-os nemzeti felkelést.” A Képes7 interjút készítő munkatársa ennek hallatán kérdezett rá: „Így nevezi? Hallottam már forradalomnak, ellenforradalomnak, októberi sajnálatos eseménynek…” Hegedűs András válasza pedig: „Szerintem nemzeti felkelés, amit nem forradalmárok csináltak, hanem a nemzeti ellenállás névtelen tömegei. Ebből az ellenállásból bontakozott ki a nemzeti felkelés.”
Hegedűs András újból nyilatkozott a lap 1988 december 10-i számában. Ebben már a „népi nemzeti felkelés” kifejezés szerepel (41. oldal), amiről addigra kiderült, hogy Hegedűs már a könyvében is nevezte így azt, ami 1956-ban történt, s ez ellen a Kossuth lektorai sem emeltek kifogást.
Ekkor – egyéb ügyek mellett, amelyek így-úgy mindmáig visszaköszönnek a politikában – szóba került egy másik, akkor nem kevésbé időszerű téma is: a hadikiadások lefaragása, beleértve – bár szőrmentén – a szovjet csapatok kivonása Magyarországból. Így fogalmazott az ex-miniszterelnök: „Néhány hete az Országos Béketanács által hivatalosan rendezett nemzetközi békekonferencián felvetettem (…), hogy Magyarország, ennek ellentételeként pedig egy időben Görögország fokozatosan kezdje el a leszerelést és tegyen megfelelő politikai lépéseket is.” A következő mondatból pedig félreérthetetlenül kiderül, hogy Hegedűs szerint a „megfelelő politikai lépés” nem más, mint „a külföldi katonai támaszpontok felszámolása”.
Lehet gondolkozni, melyik ország tartott fenn akkor külföldi katonai támaszpontokat Magyarországon, – s ki emlegette ezek felszámolásának lehetőségét a nyilvánosság előtt elsőként, hol és mikor. Ez is történelem – ha már…
Megjelent a szerző Sub Rosa blogjában 2018. január 15-én.
