Egy nap, február 29. ami csak minden négy esztendőben, szökőévente köszön ránk. Ez az a nap, ami egy mai átlagmagyar életében talán hússzor virrad fel – 2020 után legközelebb 2024-ben. S ha ez nem elég: néhány évszázaddal korábban még létezett február 30. is.
Hogyan is született a szökőév? Két részletben.
Az első lépésben az I. Constantinus (ur. 306-337) bizánci császár által 325-ben összehívott kis-ázsiai niceai zsinaton, a keresztény egyház püspökeinek első egyetemes tanácskozásán, a több mint kéthónapos (június 19. – augusztus 25.) összejövetel részvevői arról döntöttek, hogy a húsvét idejét a tavaszi napfordulót követő első holdtölte utáni vasárnapra tették, egységesítve ezzel az ünnepi gyakorlatot az egész birodalomban. Ebből következően a tavasz hivatalos csillagászati kezdőnapjává a tavaszi napéjegyenlőség napját tették. S a legközelebbi húsvétot március 21-re. Mivel azonban az addig használatos március 1-jei naptári és a frissen megállapított csillagászati tavaszkezdet közötti különbség az évszázadok alatt bő tíz nap lett, elkerülhetetlennek látták a korrigálást, hogy hosszabb távon ne csússzanak el az évszakok. A naptári dátumeltolódást viszont nem javították ki, így az újra „sietni” kezdett.
A második lépét így is csak több mint 1200 évvel később tették meg.
Ez – a mindmáig érvényes – naptári reform XIII. Gergely pápa nevéhez fűződik. A pápa 1582-ben rendelte el, hogy október 4., csütörtök után a pénteki napon október 15. következzék, kiküszöbölve az évszázadok alatt felhalmozott tíznapos eltérést. Magyarországon öt évvel később vezették be a Gergely-naptárt: 1587. október 21-i szombatot november 1., vasárnap követte.
Innen már egyenes az út: a további eltérések megelőzése érdekében létezik a mai módon a szökőév és a szökőnap mindnyájunk örök naptárában.
Pontosabban február 30. nem tűnt el végleg. Svédországban 1711-ben elhatározták, hogy visszatérnek a régebbi, Julián-naptárhoz, s ezért 1712-ben hozzáadtak egy pótnapot a február hónaphoz, amely így harmincnapos lett. Ez azonban nem tartott sokáig, 1753-ban ők is átálltak a Gergely-naptárra, és február 30-át – elfelejtették.
De jött a Szovjetunió, ahol 1929-ben (többek között azért is, hogy az októberinek nevezett forradalmat ne november 7-én ünnepeljék) „forradalmi naptárt” vezetettek be, ahol a hónapok mind harmincnaposak voltak, s a fennmaradó öt vagy (szökőévben) hat napot pihenőnapnak vették, ami nem tartozott egyik hónaphoz sem. Így történhetett, hogy 1930-31-ben a február ismét harmincnapos volt. A következő évben azonban a hónapok visszanyerték eredeti hosszukat, és maga a forradalmi naptár sem élt túl sokáig.
A világ így maradt – úgy tűnik, immár véglegesen – február 30-a nélkül. S lett egységesen, az egész glóbuszon a mai gyakorlatban működő szökőév minden néggyel osztható esztendő, kivéve a százzal is oszthatókat. Szökőévek viszont a 400-zal osztható évek. Vagyis a századfordulók évei közül csak azok szökőévek, amelyek 400-zal is oszthatók. A szökőnap pedig február 24. aminek oka a római naptárban keresendő: Julius Caesar hirdette ki, hogy „a március kalendasa előtti 6. nap kettőztessék meg”, mely a mai naptárunk szerint február 23. napjának felel meg, melyet a szökőnap követ.
Ez érvényes 2024-re is. S hogy milyen lesz?
Az óév a a félelmekkel teli remények éve volt – kétesen vegyes eredményekkel. De reménykedjünk, hogy 2024 az óévnél inkább lesz olyan, amilyennek és ahogyan szeretnénk. Ehhez a minimálisnál is kicsiny programhoz azonban kevés az örök magyar reménykedés: a remény hal meg utoljára…
Tetszik, nem tetszik: fejet homokba dugni életveszélyesen tilos! Viszont fejet használni, hogy mik a világban, Európában és nem utolsó sorban itthon a közös teendők – legyen kötelező!
Vagy, ahogyan jogász, közgazdász, publicista, politológus Lengyel László „Kentaúrbeszédében” idézi 1843-ból a legnagyobb magyart: Európában és Magyarországon lejárt a szájalás ideje. „S így felette üdvös leszen” – írta Széchenyi István a Czégérben –, „ha egy kissé elkülönböztetik e két osztály, ha ti. a szájhazafiak egy sorba, a tetthazafiak más sorba fognak állíttatni, minthogy a haza egyedül csak így tudhatja meg: fiai közül kire számíthat, kire viszont nem.”
És: az új év szökőév lesz. Csak ne úgy ahogyan több, mint 250 éve, a mádéfalvi veszedelem idején volt: „Szaladj magyar, amerre tudsz…!” Vagy, ahogyan a mai kor dalszerzője írja:
„Rohanó már ez a világ
Fut ki merre lát
Nincsen semmire ideje…”
Főként nincs időnk – egymásra. De legyen! S az új év lehet rá a próba esztendeje!
Hátha sikerül: 2024-ben 366 napunk van rá!