Vajon mit akart?… Legalábbis azt, hogy ebből mit nem titkolt, írásban kaptam tőle, amikor 1990. május 17. keltezéssel levélben búcsúzott az akkor általam irányított, befolyásosnak számító Képes 7 szerkesztőségétől. Személyes emlékként őrzöm azt a levelet.
Két bekezdését tekintem ide illőnek, ebből az első a politikai hittétel.
„A kormány és személy szerint én arra vállalkoztunk, hogy egy rendkívül bonyolult helyzetben biztosítsuk a békés átmenetet, s egy alkotmányos forradalomban megteremtsük a lehetőségét egy új demokratikus korszak kezdetének.”
Én most csupán az ‘alkotmányos forradalom’ kifejezésre hívnám fel a figyelmet, amit mintha azóta sem használt volna senki, talán ő maga sem. A levél következő bekezdését az előbbi logikus folytatásának tekintem: úgy értelmezem, hogy ez a kormányzás és a sajtó egymás mellett elfoglalt örök helyéről szól a szükségszerűen örökké vitatkozó mindenkori politikában – demokratikus rendszerekben.
„Vállalt feladatunknak eleget tettünk, s e folyamatban partnerünk és segítőtársunk volt a sajtó. A kapott elismerő szavakat köszönöm. A bírálatoknak nem mindig örül az ember, de számomra sohasem volt kétséges: nélkülözhetetlen feltétele ez a demokratikus társadalmi rendszer kiépülésének, a véleményszabadság megteremtésének. Külön köszönöm azokat a visszajelzéseket, amelyek számot adtak kormányom törekvéseinek fogadtatásáról, szándékainak megvalósíthatóságáról.”
Az utolsó mondat magyarázata: miniszterelnöksége idején háromszor telefonált, mindig ő volt azonnal a vonal végén, nem valamelyik munkatársa, s minden alkalommal hálálkodott, hogy „megint figyelmeztettetek egy baromságra, amiből akár nagy baj is lehetett volna”.
Ahogy múlnak az évek, egyre inkább érzem: azért tárcsázott – és nyilván nem csak nekem – közvetlenül, mert tartott tőle, hogy a Parlamentben nemcsak a falaknak, de a munkatársaknak is „füle” volt. Ahogyan mindig volt és lesz is…
Újságírói pályám során ő volt az egyetlen kormányfő, aki nem osztogatott legalább
ejnye-bejnyéket a sajtónak. Lehet persze, hogy azért, mert a valóság rászorította. De kétségkívül politikai éleslátásra vall, hogy ezt biztosan helyesen látta…
Németh Miklóst már 65 évesen olyannak láttam, mint aki élő irattár – a számítástechnika és a „fülkeforradalom” korában. Viszont immár a történelem a tanú rá: Batthyány Lajostól napjainkig az ő rendszerváltó kabinetje volt Magyarország legintellektuálisabb, legintelligensebb kormánya. „Azt nem tudhattam, nem tudhattuk – mivé lett a folytatás” – mondta akkor.
Amit tett, azzal kiírhatatlanul beírta a nevét a magyar történelembe, s ez elegendő arra, hogy ezt kötelezettségként viselje.
Hogy mit tehetett volna másként? Tudjuk: olyan, hogy ha – nincs a történelemben. Németh Miklós esetében sem volt. Az a személyes véleményem, hogy túlontúl hirtelen hagyta ott a politikát és azt a rendszert, amelynek megszületésében meghatározó szerepet vállalt, és ült be ehelyett Londonban az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank alelnöki székébe.
