Latabár Kálmán már életében halhatatlan volt – a mindmáig alkotó Latabár művészcsalád legismertebb tagjaként. Százhúsz éve született. Ki hinné?
Latabár Kálmán (Kecskemét, 1902. november 24. – Budapest, 1970. január 10.) Kossuth-díjas magyar színművész, érdemes és kiváló művész, a fantasztikus komikus “személyes Latyiságából” egyszer részesülhettem, nem éppen színpadi körülmények között. Az 1960-as évek első felében egy szobában feküdt a Sportkórházban apámmal, az újságíró Dernői Kocsis Lászlóval. Egy napon operálta őket a nagy tudású Klimkó Dezső professzor, akinek elévülhetetlen szerepe volt a magyar sebészeti tudomány fejlesztésében, s nem utolsó sorban az egészségügy háború okozta súlyos sebeinek gyógyításában. De a kiváló sebész tanár később útjába keveredett a politikai vezetésnek, így a klinikákat váltakozva pesti kórházakra volt kénytelen felcserélni, és operált haláláig a Sportkórházban is.
– Miért van kórházban, Kálmán bácsi? – kérdeztem nagy tisztelettel Latabártól, a két betegágy között ülve. A “Kálmán bácsira” az jogosított fel, hogy egy házban lakott legjobb iskolás pajtásommal, Kálmán Tamással – aki életét a buffalói egyetem kémia professzoraként tette hasznossá az emberiség számára, rákgyógyszerek kutatójaként – a pesti Dózsa György út 17. szám alatt, s így gyerekként “kezit csókolomoztuk” a lépcsőházban, ahogyan illett (s ahogyan a Latabár gyerekek is tették).
– Jókor kérdezed, éppen tíz perce tudom – kacagott fel, amúgy igazán „latyisan”, majd fájdalmasan fintorított egyet hozzá, és ijedtséget megjátszva a szívére tette a kezét.
– Fáj. Nem a nevetés, a bajom fáj. Mert a grófnő épp az előbb magyarázta el, mi is igazán a betegségem.
– Tehát mi is?
A Fővárosi Operettszínház – ez jól ismert része a magyar kultúrtörténetnek – 1955–56 fordulóján Moszkvában, a Sztanyiszlavszkij Színházban vendégeskedett. Az oroszok ugyanis hagyományosan megkülönböztetett hívei voltak Kálmán Imre muzsikájának, és mindenekelőtt a Csárdáskirálynőnek. A nagyoperettet Bécs (1915) és Budapest (1916) után külföldön (világháború ide, világháború oda) elsőként a frontvonal túloldalán, az akkor éppen Petrograd nevet viselő Szentpétervárott mutatták be, Szilvia címen, a nem éppen eseménytelen 1917. évben. Az oroszoknak a magyar operett színjátszás iránti szeretete, mint kiderült, a szovjet időkben is megmaradt. Így 1945 után működésének folytatásához az Operettszínház – mások között Rákosi Mátyás személyes meghökkenésére – Vorosilov marsall személyében meglepően magas pártfogóra lelt. A politikus-katona 1945–47-ben a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke volt, és szovjet részről hivatalosan ő írta alá a magyar–szovjet fegyverszüneti egyezményt is. Sztálin (1878–1953) halála után a Szovjetunió államfője lett, s ezt a tisztséget 1960-ig töltötte be – amíg a mind nagyobb akarnoksággal feltörekvő Brezsnyev ki nem túrta az öregedő ősforradalmárt magas a tisztségből.
De vissza az operetthez és Latabárhoz!
A Csárdáskirálynő Békeffi István és Kellér Dezső által átírt, a fiatal Szinetár Miklós által rendezett változata 1954-ben került újra színre Budapesten. Ebben játszotta Honthy Hanna (immár 61 évesen) az új főszerepet, Cecíliát, Latabár Kálmán pedig Bóni grófként remekelt. A Sztálin halála (1953) után regnáló legfelső szovjet vezetés hírét vette a budapesti előadásoknak, s a társulatot – nem utolsó sorban Vorosilov ösztönzésére és az első titkár, Nyikita Hruscsov egyetértésével – meghívták vendégszereplésre. A moszkvai programot a „főnökségből” is sokan megnézték, Hruscsov pedig személyes köszönetet mondott az együttesnek az előadásokért, külön és személy szerint Honthy Hannának. Latabárnak is üzent: „Magát nagyon megszerettük”.
A kórházi betegszobában erre emlékezett Latyi: – Kérdeztem is akkor rögtön ijedten Hajnikát, nem lesz-e nekünk abból bajunk, hogy Hruscsov így szeret minket? Hát nekem lett. Pontosan emlékszem, összevissza verdesett a szívem, amikor megkaptam az üzenetet. Ezt nevezik aritmea nevű kórságnak. Most meg műtőasztalra kerültem ahelyett, hogy a Nagymező utcában játszanék.
A műtét sikerült, csakhogy…
– A grófnő mondta, de komolyan, amikor elmeséltem neki a moszkvai történetet, hogy „bár Sztálin már meghalt, de a Dezső magát, művész úr sztálinitisszel operálta itt, elsőként a világon”.
Így Latabár Kálmán. S kacsintott egyet hozzá, mintha a színpadon játszanék, és megkért, segítsem felkönyökölni az ágyon, hogy bizonyítsa, akár haza is engedhetnék.
A grófnő egyébként hivatása szerint ápolónő volt, és Klimkó professzor hites felesége: leánykori nevén Andrássy Ilona.
Forrás: A szerző Sub Rosa – avagy megíratlan megírandók blogja
