Az én minden éves Katalin napom Kínában kezdődött, és Észak-Koreában érte el drámai csúcspontját, Kati lányom születésével, 1967-ben.
Kína sokezer éves ismert történetéből nekem, az MTI tudósítójaként, olyan esztendők jutottak, amelyekben porcelánok gyűjtögetése helyett – keserű újságírói köteleségként – főként arról kellett beszámolnom naponta Pekingből Budapestre, hogyan rombolják a világ egyik legősibb kultúrájának kincseit. Tették ezt a megroggyant, nyolcadik évtizedében járó Mao Ce-tung nevéhez kötve, és a felesége, Csiang Csing vezényletével, 1966 nyarától szégyenletes módon éppen „kulturális forradalomnak” nevezve.
Ami rám nézve azt a „megtiszteltetést” jelentette, hogy – ma már hitelesen tudjuk – Mao kulturális forradalma legmélyebb bugyrairól hazajelentő szemtanú újságírói tudósításaim miatt maga Csiang Csing pendítette meg, hogy „Kína ellenes tevékenység” címén tartóztassanak le.
Ezért itthonról Barcs Sándor MTI vezérigazgató – a követségen keresztül – utasított: kezdjem el a „rugalmas elszakadást”, magyarán, tűnjek el Pekingből, amíg tehetem, a lehető leggyorsabban. Ami nem ment könnyen: két követség orvosa is csak egy fel-, leszállásos repülést engedélyezett a feleségemnek, az akkor már nyolcadik hónapos terhessége miatt.
Két választási lehetőségünk maradt: Irkutszk, a Bajkál-tó partján és Phenjan. Mit csináltunk volna hetekig, talán több hónapig Szibériában, télen? Maradt tehát Észak-Korea. Szerencse volt a bajban: Phenjanban is akkreditálva voltam, de ami ennél fontosabb, ez volt az a néhány hónap, amikor a kulturális forradalmi maoistáknak Kim Ir Szen koreai vezér sem volt elég forradalmár. Így nem zavart bele a phenjani nagypolitikába a Pekingből kiutált magyar hírlapíró.
Mellékesen: üresen állt egy kis lakás is az immár új, az 1950-53-as koreai háború után épült ottani magyar nagykövetségen, ahol várhattuk a babát… 1967 februárjában úgy indultam útnak, hogy mindenki számára azt hirdettük: elkísérem Phenjanba a kisfiúnkat, meg a szülni készülő asszonyt és Juhász Ottó kultúrattasé – későbbi pekingi nagykövet – feleségét, két gyerekével, aztán visszarepülök Kínába.
Mivel bármi megtörténhetett: úgy csomagoltunk, hogy engem esetleg nem engednek ki az országból a kínai határőrök. Engedtek. Később derült ki: utolsóként a „pettyes” tudósítók közül. A következő, a brit Reuter tudósítója évekig háziőrizetben ült Pekingben, az utána bűnösnek ítélt japánokat pedig már börtönbe csukták.
De gyűlölettüntetést azért szerveztek távozásomkor az erre szakosodott illetékesek a pekingi repülőtér váróterme körül, majd ugyanennek a csoportnak a tagjai, a nagyon hangos és igen harcos fajtából kiabálva, öklüket rázva kísértek minket az észak-koreai repülőgépig. De végül csak elgördültünk baj nélkül a betonon a repülőtér épülete elől, s utolsó képünk Pekingről – örökké sajnálom – a tüntetők ökölrázása maradt.
Amikor aztán a gép egy idő múlva elszállt egy folyó felett, odajött hozzám a kapitány és oroszul azt mondta: – Megnyugodhatnak. Amit lát, az a Jalu folyó, a határ. Ez itt már a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, a nagy vezér, Kim Ir Szen országa.
Ma sem tagadom: addig a pillanatig sohasem gondoltam volna, attól érzem egyszer magam biztonságban, hogy a Jalu folyó észak-koreai oldalán készül landolni a családommal a KNDK egy repülőgépe.
Aznap délután pedig a pekingi külügyminisztériumban hivatalosan közölték sajtóattasénkkal: megvonták a tudósítói működési engedélyemet és nemkívánatos személynek nyilvánítottak a Kínai Népköztársaságban…
Phenjanban pedig feleségemnek szakmai szeretettel, de gorkiji drámába illő körülmények között segítették koreai orvosok és ápolónők világra hozni Kati lányunkat. Történt mindez helyi idő szerint, tehát anyakönyvbe bejegyezve, hivatalosan 1967. március 23-án, tíz perccel éjfél után.
A szintén újságíró édesapámat, Dernői Kocsis Lászlót pedig a magyar Külügyminisztérium egy órával később, az időeltolódás miatt még március 22-én késő délután tájékoztatta: „Március 23-án 0 óra 10 perckor lányunokája született.”
Mi pedig azóta minden évben egymás után két napon, március 22-én pontosan 17 óra 10 perckor, március 23-án pedig egész nap ülünk születésnapot – „koreai” Katalin lányunk, négy unokánk édesanyja tiszteletére…
Több, mint fél évszázad telt el azóta: a távolkeleti világ hosszú történelméhez képest csupán alig negyedóra, a Jalu mindkét oldalán. Ma a folyótól délre, Észak-Koreában Kim Ir Szen unokájának országa az, amelyik nem is titkoltan rakétákkal, hidrogénbombákkal, a világ negyedik legnagyobb hadseregével fenyeget.
Kína pedig eközben úton van, hogy gazdaságilag, politikailag, katonailag egyaránt megelőzze az Egyesült Államokat is. Más szavakkal, a 21. század óriás ázsiai sárkányként tör a világelsőségre – ahogyan valamikor Amerika tette.
Reménykedjünk, hogy – jó sárkányként. Hiszen a kínai mitológiában a sárkányok ősidők óta általában jók, a béke, a jólét és a virágzás szimbólumai…
