A kínai nyelvű Csungkuo (中国) szó magyarul azt jelenti: „Középső Birodalom”. Már az ősi Csungkuo főként – ha nem is csak – gazdasági eszközökkel terjeszkedett, arra törekedve, hogy az akkor általuk ismert világ közepe legyen. Ez a középpont egyébként akkor számukra Peking és ott az „Ég temploma volt”, amely ma a világörökség része, ékszere. (Laci fiamat mózeskosárban meg is örökítettük a szent helyen, amikor 1965-67-ben az MTI távol-keleti tudósítójaként dolgoztam…)
Ma pedig? Kína, kigyógyítva magát a gyarmatosítások megalázottságából, nem titkoltan arra törekszik, hogy mielőbb újból Csungkuo legyen.
„Kína sikerének kulcsa a Kínai Kommunista Párt (KKP) vezetése és a kínai jellemzőkkel bíró szocializmus fenntartása” – mondta sokak meghökkenésére minap Medgyessy Péter volt miniszterelnök a kínai Xinhua hírügynökségnek adott exkluzív interjújában. Mivel idén ünneplik a KKP megalapításának 100. évfordulóját, Medgyessy kifejtette, mik szerinte a párt hosszú távú sikerének fő okai: „Minden társadalom olyan társadalmi rendet keres, amely a legjobban megfelel saját történelmének, kulturális hagyományainak és népe karakterének”.
Amit mond, azon lehet, sőt kell is egyszerre töprengeni meg vitázni. Azon is, hogy miért nyilatkozott Medgyessy éppen ebből az alkalomból, és ott, ahol tette. De ha leszedjük róla a sallangot, megfogalmazta annak a lényegét, amit kínai modellnek szokás nevezni…
Szocialistának számító társadalmi állami berendezkedéssel, az állam által ellenőrzés alatt tartott széleskörű támogatott kapitalista vállalkozói közreműködéssel. És nagy hangsúllyal a történelmi hagyományokra is építve. Hiszen a több ezer éves, a génjeikben gyökerező kínai gondolkodás egyik alapja a (távol lévő) Császár természetesként való elfogadása. Ezt most KKP-nak, illetve a párt első emberének hívják….
Bizony, Mao Ce-tungot is sokan császározták, s ennek jegyében fogadták el azt, amit az ő parancsainak véltek tudni. Sőt: a modern Kína megteremtőjének számító Teng Hsziao-ping sem tiltakozott ellene, mert úgy látta, ezzel is előre jut Kína. S tette az ország egyedülállóan hosszú tapasztalataiból fakadóan, a két és fél ezer éve élt Konfuciuszra hivatkozva: „Az igazi hiba az, ha hibázol, és nem javítod ki”. Annak a bölcsességére hagyatkozott, akinek filozófiája mind a mai napig töretlenül meghatározó szerepet játszik, sőt éli egyre erősödő reneszánszát nem csak Kínában, hanem szerte Délkelet-Ázsiában. A gyakorlatban pedig immár, Ázsián túl Afrikáig és Dél-Amerikáig, olyan helyeken is, amelyeket „Amerika hátsó udvarának” szokás nevezni.
A kozmoszban a Marson a minap megvetette lábait a kínai „marsjáró”, miközben lépésről-lépése épül az önálló űrállomás is – az amerikaiak, a NASA nem kis bosszúságára.
Más irányban pedig a kínai–orosz kapcsolatok terén stratégiai tények között emlegetik, és joggal, hogy Hszi Csin-ping kínai és Putyin orosz elnök a minap közösen volt internetes tanúja a legújabb kínai–orosz atomenergia-együttműködési projekt beindításának: a Roszatom orosz állami atomenergetikai konszern megkezdte a kínai Tianwani Atomerőmű 7. és 8., valamint a Hszidapu Atomerőmű 3. és 4. blokkjának építését – számolt be róla a China Radio International.
„Kaukázus 2020″ néven meg éppen akkor tartott 80 ezer katonával közös hadgyakorlatot Oroszország és Kína – Fehéroroszország, Irán, Mianmar és Pakisztán hadseregének részvételével –, amikor a finoman szólva is zavaros körülmények között újraválasztott Lukasenka belorusz elnök éppen letette hivatali esküjét. S a másik három ország sem éppen a politikai béke és nyugalom szigete.
Mindezek közép- és hosszútávon – figyelmeztetnek folyamatosan egyaránt sinológus és kremlinógus szakértők – egy olyan Peking–Moszkva tengely építésének elemei, amelynek nyugati vége mélyen benyúlik Európába. Sőt…
A felsoroltak mind jobban borzolják az egész Nyugatként emlegetett világot Ausztráliától Amerikáig – a NATO-ig. Jens Stoltenberg NATO-főtitkár friss, pénteki nyilatkozatában mintha ennek jegyében igyekezne egyszerre vészfigyelmeztetést és nyugalmat hinteni, kijelentve, hogy bár „Oroszország és Kína autoriter módszerekkel próbálja aláásni a szabályokon alapuló nemzetközi rendet”, „a NATO Kínát nem tekinti ellenfélnek, mivel vannak lehetőségek együttműködésre a kelet-ázsiai országgal”.
A századik születésnapjához közelítő nemzetközi tekintély, Henry Kissinger Béke Nobel-díjas egykori amerikai külügyminiszter viszont újra és újra arra figyelmeztet: világpusztulással fenyeget a permanens, sőt fokozódó feszültség.
Vélem, hogy értem – és nem szeretem!
