Szomorúan írom le: feleségemmel, Csöpi asszonnyal, 87-88 évesen azon kesergünk, mennyi halottja, sebesültje lehet már ennek az ukrajnai szörnyűségnek. Mi is közéjük tartozónak érezzük magunkat minden porcikánkban.
Apósom Galíciát és Isonzót is megjárta katonaként a „nagy háborúban”.
Mi mindketten gondolkodó gyerekfejjel és félelemmel éltük meg Pesten a 2. világháborút, az ostromot.
Nekem az iskolámat lerombolta egy bombatámadás, azért úsztunk meg élve, mert addigra már nyári szünet volt (ennek a helyén épült a Stefánián az egykori NDK nagykövetsége).
Az otthonunk Zuglóban egy napon át konkrét frontvonal volt: a szemben lévő házban egy teljes éjjelen álltak ellent a németek, akiket a szovjetek a mi lakásunkból lőttek. Mi meg reszkettünk az óvóhelynek nevezett szuterénban.
Aztán gyakorlatilag felnőtten töményen megkaptuk 1956-ot (feleségem az MTI-ben, én újságíró szakos egyetemistaként és a ” Magyar Szabadság” Parlamentet megjárt újságírójaként).
Ráadásként az MTI pekingi tudósítójaként nekünk jutott Mao „kulturális forradalma”, rémségeivel.
Ezekhez jött most életünk végére a Covid és Ukrajna. Külön-külön és együtt.
Nem gondoltuk volna, hogy ez jut nekünk öregségünkre. De megvagyunk, két gyermekünk, négy unokánk és családjaik őrizete alatt!
És: értsék meg, akiknek érteniük kell(ene): sokan vagyunk így, vagy így sem – itthon és a nagyvilágban!
Rovat: VÉLEM ÉN
