Hosszú évtizedek történelemből következő igazság nálunk: nem könnyű a mi famíliánkban kutyának lenni.
Elődök sorát követően, lányom, unokáim jóvoltából berobbant az életünkbe egy aprócska kutya. Ahogyan illik, napok alatt szeretetre késztette a család apraját, nagyját. Amikor éppen nem alszik. Örökmozgó. Kávé-fehér keverék a színe, olyan a fajtája, hogy sohasem lesz belőle óriás.
„Típusára” nézve havannai pincs(i) vagy ha jobban tetszik Havana Silk Dog. Tehát kubai eredetű. S éppen, mert latin-amerikai az eredete – a hivatalos iratokon szereplő néven, Domoszlói Vadász Simba mellett – hamisítatlan kubai nevet keresett számára a gazdanép. De: nehogy már kölyökebként politikai konfliktusokba keveredjen, a Fidel nem kívánatosnak mondatott, hát lett belőle – mindnyájunk Pablo-ja. Így a Nobel-díjas chilei költő, Pablo Neruda névrokona, akinek Szonáta néhány fenyővel címmel verse is született a tengert szerető kutyáról– Somlyó György fordításában:
„Nincs is jobb, mint reggeli nyolckor
a tajtékok közé merülni
egy kutya szaglássza a tengert
nincs túl nagy bizalma a vízhez
miközben a habok zuhognak…”
Mivelhogy Pablo – nyáron szárszói lakosként – rajong a vízért: csak éppen neki, hisz mégis csak magyar eb, a Balaton a Riviéra. S úszik azóta is szárazon és vízen a vidámságban, ismerkedik a számára csupa meglepetés, öröm, derű világgal. Ahogyan ezt tették összes családunkba keveredett elődjei is – amikor tehették
Az első kutyám, gyönyörű magyar vizslához illően, az előkelő Royal nevet viselte. A kertben lakott, hivatalos rangja szerint a házat őrizte Zuglóban, abban az időben, amikor Eckhardt Tibor „ébredő” és „fajvédő” magyarból irányt változtatott, s 1932-ben – az első számú pártalapító, Gaál Gaszton hirtelen halálát követően – a maga módján akkor többé-kevésbé baloldalinak számító Független Kisgazdapárt elnöke lett. Ebben a minőségében vendégeskedett többször is nálunk, újságíró édesapámnál, Dernői Kocsis Lászlónál, s ebből támadt az a váratlan baj, hogy a derék politikus „beleszerelmesedett” a kutyámba, ami meglepően lángoló viszonzásra talált az ebnél. De az igazi meglepetést az okozta, hogy amikor Eckhardt – mint aki akkor már közismerten az angolszász irányzatot támogatta a németekkel szemben – 1940-ben (ötéves sem voltam), elhagyta Magyarországot, Horthy kormányzó és Teleki Pál miniszterelnök egyetértésével, az utolsó előtti lehetséges pillanatban a még semleges Amerikába távozott, s arra kérte apámat, adja neki Royalt, hogy magával vihesse „honvágy elleni gyógyszerként”. Megkapta a kutyát – és az egy Lady nevű hölggyel közösen dinasztiát alapított az Óperencián túl.
A második számú kutyát 1943-ban kaptam, fekete spániel volt, Tutyi névre hallgatott – és mindössze nem egészen két évig élt. 1944-45-ben kitanulta, hogyan viselkedjék bombázáskor, Budapest ostroma alatt kilövéskor és belövéskor, sőt akkor is, amikor németek katonák a szemben lévő házból egy álló éjszakán át lőtték a házunkban a szovjeteket (és a pincében minket). A békét azonban „elhibázta”. Korgó gyomorral megismerkedett egy hentessel az Amerikai út elején, túl a Thököly úton lévő síneken, s oda járt naponta oda-vissza enni. Csak éppen azt nem tudta, hogyan kellett volna körülnézni, amikor visszatértek a fegyvermentes idők. Az első napon elütötte az újra közlekedő villamos…
A következő ebtörténet derűsebbre sikerült. Bundi amolyan komondor-kuvasz keverék volt, s keresztapámékkal Jugoszláviából érkezett hozzánk, amikor a történelem már túllépett Tito „láncos kutya” korszakán. Rokonságunk hazaköltözésében 1960-ban váratlan szerep jutott a horgosi jugoszláv határőrök szabályokat is áthágó állatszeretetének. A határállomáson ugyanis kiderült, hogy a Lukács házaspár és autójuk papírjai rendben voltak, arra azonban nem gondoltak, hogy Bundi sem hagyhatja el Jugoszláviát megfelelő iratok nélkül. Kibogozhatatlannak látszott a dolog – a család kutya nélkül nem volt hajlandó tovább hajtani –, amikor a parancsnokló tiszt nagy hírtelen „megvilágosodott”, és átvágta a csomót. – Ha elindulnak, a kutya maguk után fut, ugye? – kérdezte váratlanul. János nagybátyám pillanatok alatt vette a lapot. – Persze, jön majd mellettünk, szólni sem kell neki – felelte. – Akkor tehetetlenek vagyunk vele szemben, nosza, dovidzsényja, a viszontlátásra – intett a határőr. Mi meg a határ innenső, röszkei oldalán csak azt láttuk, hogy Bundit kitessékelték a kocsiból, az autó nekilódult, a meglepett kutya pedig – mit tehetett volna mást – rohant mellettük Magyarországra… illegálisan…
Következő családi kutyánk hozzánk költözésébe is alaposan belejátszott a politika. Az MTI tudósítójaként az akkor két részre szakított Berlinben dolgoztam, amikor 1976-ban vacsorán vendégeskedett nálunk Kurt Blecha NDK tájékoztatási államtitkár, egyébként közismert „kutyaőrült“, aki többek között arról volt nevezetes, hogy tökéletes vadászebnek képezett ki egy német juhászkutyát, amit addig ép ésszel elképzelhetetlennek tartottak.
Kati lányom éppen ez idő tájt lázongott kutyáért (ahogyan most megismétlődött, Pablo-t kiimádkozva magának és kisebbik lányának): meg is kapta Blehától Peggyt, s mert ajándék volt a csöpp koromfekete „pudli”, a család „Staatspuddle”-nak (állami pudli) minősítette a hivatalosan fajtiszta – NDK-s létére Peggy von Czernowitz néven bejegyzett – csöppnyi törpeuszkárt.
Peggy jóval több mint egy évtizeden át tartozott hozzánk. Akkorra volt a pici kutya „hatalma”, hogy egyszer, Berlinből hazafelé jövet, neki köszönhetően léptük át útlevél-ellenőrzés nélkül az NDK-csehszlovák határt. A német oldalon, Zinnwaldnál, ahogyan kell, beálltunk a kilépős személyautók sávjában és vártuk a határőrt. Mellettünk egy nagy teherautó állt, amely körül nyüzsögtek a határőrök és vámosok. Hölgy uszkárkánk viszont – akkor már több kutyagyermek tiszteletreméltó anyja – azt is észrevette, hogy a csapathoz egy, mint utóbb nyilvánvalóvá vált, hímnemű farkaskutya is tartozott. Peggy rávakkantott, az meg, amint meghallotta, hagyott csapot-papot, munkát, s jött inkább ismerkedni: gazdája, egy vámőr elképesztő bosszúságára. Az a kutyája után rohant, elkapta a nyakörvét, s visszarángatta a teherkocsihoz. Nekünk meg azt sziszegte be az ablakon: – Nem látják, hogy kábítószert talált a kutyám? Tűnjenek el innen, de azonnal! S hivatalos kiléptetés helyet egyetlen türelmetlen intéssel átzavart minket Csehszlovákiába. Gondolom, azóta sem érdekli, rendben volt-e például a kutyánk oltási igazolványa. A mi útleveleinkről nem is beszélve… Peggynk – szomorúan véletlen egybeesés – éppen 1989. június 16-án távozott az élők sorából. Üres utakon vittük az állatkórházba, ahol elaltatták, Nagy Imre és társai újra temetése idején.
Peggy óta mostanáig nem volt kutyánk: családtagot nehéz lehet pótolni, akkor sem, ha az négy lábon jár. Fényképe ma is ki van téve a könyvespolcunkon…
Utószó
1968 nyarán egy gyönyörűséges, nagy testű, hófehér komondor érkezett a belgrádi magyar nagykövetségre. Akkor az MTI jugoszláviai tudósítójaként éppen beálltam az autómmal a követség udvarára, amikor levezették a házból a kutyát.
– Kié? – kérdeztem a követi kocsit éppen tisztogató Dohány Józsefet, a nagykövet sofőrjét.
– Otthonról küldték, Titoé lesz – felelte. Rám szakadt a szemembe könnyeket termő nevetés.
– Hívd azonnal Marjait! De gyorsan – mondtam. A kemény, de csupa ész diplomata-politikus, Marjai József levágtatott. Tudta, épeszű „mezei” tudósító nem meri leszalajtani ok nélkül a nagykövetet az emeletről. Csak rámutattam arra, ami összekapcsolta a kutyát a kísérőjével. Egy lánc volt.
– Megjött Pestről a láncos komondor…
Tito persze már ékes bőrövvel kapta meg – Kádár János ajándékát.
