Kádár vagány, realista fenegyereke – így jellemezte őt Mark Palmer, aki 1986-90-ben, a rendszerváltás idején volt az USA budapesti nagykövete. A Szovjetunió utolsó, az új Oroszország első magyarországi nagykövete, Ivan Aboimov pedig – még szovjetdiplomataként – azt mondta nekem róla, hogy számára Marjai József személyesítette meg a kádári politikát a gazdaságpolitikában, s ezért sokan, mint az ördögtől, úgy tartottak tőle a KGST-ben. A világ másik felén, az IMF-nél és a Világbanknál meg gyorsan megtanultak figyelni a véleményére, amikor megismerték. Marjai József száz éve született. (Kocsis Tamás cikke – a szerző Sub rosa blogjának bejegyzése – hat évvel ezelőtt – a szerk. megj.)
Marjai József december 18-án lenne 94 éves. De 2014 április 20-án nem ébredt fel húsvét vasárnapjára. Nehéz volna vitatni, tartalmas életet fejezett be, túl a kilencvenen…
Marjai József hosszú élete pályája, sokfajta teljesítménye sem volt híján ellentmondásoknak; hogyan is lehetett volna, hiszen a világtörténelem legviharosabb évtizedeinek lett alakító részese, kis ország politikusaként. Mindig tudta, mások előtt sem tagadta, hogy ritkán zavarta, ha ki ilyen, ki amolyan jelzőkkel emlegette. Tették ezt barátai, ellenfelei, ellenségei egyaránt. De vitathatatlan: gorombaságig nyers szókimondás ide vagy oda, mindenkori munkájával, teljesítményével, a legkritikusabb pillanatokban is megkérdőjelezhetetlen szavahihetőségével elnyerte és haláláig – tehát a rendszerváltozást követően is – őrizte a hiteles magyar hírét a nemzetközi világ elitjében. Ritka teljesítmény…
Ma is emlegetik, hogy 1977-ben, moszkvai nagykövetként lebuktatta a keményvonalas Biszku Béla áskálódását, aki Kádárt azért mártotta be Brezsnyevnél, mert szerinte túlságosan liberális volt. 2006-os kitüntetésében pedig döntő szerepe volt annak: nem kis részben az ő tevékenységének lett köszönhető, hogy Magyarország előbb a Nemzetközi Valutaalap (IMF), majd a Világbank tagjává vált. Miniszterelnök-helyettesként ő és Jacques de Groote, a Nemzetközi Valutaalap ügyvezető igazgatója írta alá 1982. május 6-án Washingtonban Magyarország csatlakozását az IMF-hez.
Medgyessy Péter 2006 nyarán, néhány hónappal a kormányfői posztról való, nem éppen önkéntes távozása után megjelent könyvében közkinccsé tette, hogy éppen Marjai József volt az, aki a nyolcvanas évek legelején „Kádár János jóváhagyásával… titkos tárgyalássorozatba kezdett az IMF-fel. Olyannyira titkos volt a kezdeményezés a Nemzetközi Valutaalappal való tárgyalások felvételére, hogy még azok sem ismerték a részleteket, akik aktívan részt vettek az előkészítésében”. Köztük Medgyessy sem, aki – mint tudjuk – ebben az ügyben került nagy vihart kavart, 2004-ben nyilvánosságra keveredett titkosszolgálati kapcsolatba. „Egészen fantasztikus módon konspirálva szervezte meg a tárgyalásokat, Nem is szivárgott ki semmi… Marjai József óriási kockázatot vállalt a tárgyalások előkészítésével. Mégis minden működött, senki sem fecsegett, és csak az utolsó pillanatban, amikor a magyar delegáció már el is utazott aláírni a szerződést, csak akkor közölték a szovjetekkel a szerződés létrejöttének tényét” – tudtuk meg utóbb Medgyessytől. Utólag, mondom, amikor könnyű bölcsnek lenni: ez is jellegzetes „marjaizmus” volt.
Emlékezhetünk rá: ugyancsak 2006-ban az is botránnyá dagadt, a világsajtót is bejárta, hogy Sólyom László államfő nem titkoltan csak viszolyogva írta alá az akkor 82 éves Marjai József kitüntetését – de az aláírást végül csak nem tagadta meg…
Személyes kapcsolatunk Belgrádban kezdődött.
Mielőtt 1967 nyarán az MTI állandó tudósítójaként Jugoszláviába indultam, Darvasi István – aki akkor az MSZMP Központi Bizottságának Agit. Prop. Osztályán osztályvezető-helyettesként a sajtóért felelt – hivatalos és kevésbé hivatalos jó tanácsokkal látott el. Tőle kaptam „használati utasítást” a nagykövethez is. Marjai Józsefnek hívták.
– Nála jobbat nem kaphatnál, okos, célratörő, és ha harcol valamiért, nem ismer lehetetlent. Nehéz ember, tudni kell vele bánni. Egyet javaslok: ha azt mondja, menj a francba (más kifejezést használt persze, durvábbat), a szemed se rebbenjen, és feleld, hogy menjen ő is ugyanoda.
Kora reggel érkeztem vonaton, s már a pályaudvaron kiderült: Marjai azonnal vár, ezért jött értem követségi autó. Nyugodtan reggelizni sem hagyott időt. A második mondata így hangzott: – Mit beszélnek rólam Budapesten?
Nekem a kérdés épp olyan váratlanul gyorsan jött, mint maga a találkozás, hiszen még odáig sem jutottunk, ha másért nem, udvariasságból, hogy érdeklődjék, van-e családom? Zavartam hümmögtem, s végül kiböktem: – Semmi különöset.
– Nem igaz, olyan soha sincs, hogy rólam otthon ne mondjanak semmit. Ha csak ennyi a mondandója, végeztünk is. Egyébként, érezze jól magát Jugoszláviában – morogta harapós medveként, és keményen rám nézett. Éreztem, ez az a pillanat, amikor eldől, örülhetek-e annak, hogy a jelek szerint évekig egy fővárosban dolgozunk. Lélegzetet vettem, és eldöntöttem: lesz, ami lesz. Kiböktem, hogyan jellemezte őt Darvasi. Elnevette magát.
– Valami ilyet vártam, de tudni akartam, el meri-e mondani.
Első nap, első összecsapás, nem rossz eredmény, könyveltem el.
A folytatás – egymás további kölcsönös próbálgatása – sem váratott sokáig. Még egy hónapot sem töltöttem dedinyei irodámban, amikor kért, segítsek neki, készítsek összeállítást arról, mit ír a jugoszláv sajtó a gazdaság helyzetéről. Megismételte, a segítségemet kéri, tudja, hogy nem utasíthat. Vállaltam, bár még többet küszködtem a szerb-magyar szótárral a kelleténél. Dohány József, a nagyköveti sofőr elhozta a lapokat hozzám, Belgrád Rózsadombjára, a „káderdűlőre” a mi akkori szóhasználatunkban. A szerbek úgy nevezték a körzetet, ami egyébként Titonak is az első számú otthona, a Beli Dvor volt, hogy ez „a hely a munkásosztály rezidenciája, ahol képviselői útján lakik”. Nagyon gyakorlati okok miatt tartották ezért előnyösnek az MTI vezetői, hogy itt legyen az iroda-lakásunk.
– A főnököm azt mondta, holnap délelőtt meglesz az anyag. Akkor jövök – jelentette be, s már el is tűnt. A holnapról persze szó sem volt, amikor Marjaival beszéltem… De nekiestem a munkának – a szokásos napi hírügynökségi teendőkön túl. Ez volt egyike a 13 külföldi tudósítói munkában eltöltött év nem éppen ritka eseteinek, amikor hálás lehettem a sorsnak, hogy a feleségem „civilben”, vagyis amikor maga is az MTI-ben szolgált, a telexírás országos bajnoka volt.
Néhány nap múlva Horn Gyulától értesültem róla, hogy „elfogadott a mester. Csak olyanokat visel el, akik nem bólogatnak mindenre, nem hajbókolnak, s azokkal hajlandó együtt dolgozni, akiknek van véleményük és mernek visszapofázni”. A rendszerváltozás utáni idők miniszterelnöke akkor titkára volt a belgrádi követségnek, és röviddel később neveztette ki – idősebb diplomaták közül nem kevesek bosszúságára – soron kívül tanácsossá a harmincöt éves fiatalembert Marjai; nem utolsó sorban azért, mert volt esze, mindig véleménye, és már akkor is csak ritkán tartotta vissza magát attól, hogy azt kimondja, nem feltétlenül megválogatva a szavait. Ami – tudjuk – letagadhatatlan jellemzője maradt Hornnak politikusként, sőt veterán politikusként is.
Ettől kezdve Marjai meg én kijöttünk egymással.
Azon a bizonyos 1968. augusztus 21-én, amikor a Varsói Szerződés öt tagállama – köztük Magyarország – megindította az emlékezetes csehszlovákiai akciót, Marjai kérte, „rutin ügyben” hívjam telefonon a jugoszláv szövetségi tájékoztatási titkárság (minisztérium) második emberét, Gyuro Radulovicsot. Tegezve köszöntöttem, ahogyan akkor már szoktam: ő kezdeményezte, amikor két hónapos belgrádi tartózkodás után közöltem vele, hogy „eléggé megtanultam szerbül, ez legyen mostantól a beszélgetéseink nyelve” (az orosz alapján ez könnyebben ment, mint eleinte hittem). – Zdravo, szervusz, Gyuro.
Hosszabb csend előzte meg a nem várt választ. – Dobar dan zselim, jó napot kívánok, Kocsis elvtárs. Kako szte, hogy van?
Amiből egy pillanat alatt kiderült: a prágai események hatására nemcsak én vele, hanem Magyarország minősült vissza magázódó viszonyba Jugoszláviával. Évekkel később Marjai személyesen igazolta vissza: egy óra múlva tudták Budapesten, akiknek tudniuk kellett…
El kellett telnie egy időnek, míg déli szomszédjaink megnyugodtak, nem lesznek egy következő támadás áldozatai a szomszédos Magyarország irányából. Ezt követően hangzott el Tito emlékezetes pulai beszéde, amelyben, ha nem is mondta ki nyíltan, de félreérthetetlenül érzékeltette a számunkra fontosat: úgy értékeli, hogy a Varsói Szerződés csehszlovákiai beavatkozása nem öt, hanem négy meg egy ország akciója volt, Magyarország csak „nem szeretem” társként csatlakozott hozzá.
Másnap felhívott Gyuro Radulovics – „természetesen” rutin ügyben –, és ezzel kezdte:– Zdravo Tamás, szervusz. Kako szi, hogy vagy?
Vagyis visszaállt a tegező viszony Jugoszlávia és Magyarország között. Közöltem persze Marjai Józseffel, ő meg továbbította a maga csatornáján Budapesttel. Én pedig az MTI számára napi tudósításomba belefogalmaztam azt a mondatocskát, hogy „a belgrádi sajtóból és a politikai közhangulatból érződik, Jugoszlávia kezd visszatérni a normális kapcsolattartásra Magyarországgal”. Ellenőrizhető a korabeli napilapokból; amivel most csak azt szeretném jelezni – Karinthy Frigyessel szólva, némi szabadossággal –, hogy „így írtunk mi” akkortájt, érthessen belőle, aki tudta és akarta is használni az eszét. Vagy ahogyan Mihályfi Ernő még az ötvenes évek első felében, az ELTE újságíró szakának professzoraként megfogalmazta nekünk, ifjonc hírlapíró nebulóknak: mindig meg kell találni a módját annak, hogyan írjuk meg az igazat az olvasónak…
Találkozásaink Marjaival ezután nem voltak mindig barátságosak, és nem csak Belgrádban.
1982-ben – akkor a Daily News – Neueste Nachrichten című, az egész világon egyedülálló, az MTI által kiadott kétnyelvű napilapunk főszerkesztője voltam – vendégként tanítottam egy hónapig Bagdadban, a Nemzetközi Újságíró Szervezet ottani iskolájában, így nem lehettem teljesen képben a pillanatnyi hazai viszonyokról. Arról tudtam, hogy a Nemzeti Bank trezorjai akkor sem voltak tele dollárokkal, arról viszont nem, hogy Szaddam Huszein az Iránnal folytatott háború mind nagyobb költségei és nemzetközi bonyodalmai miatt épp akkor, egyik napról a másikra kivonta az iraki betétállományt Magyarországról, s ezért valóban szinte kiürült a kassza. Marjai, már a gazdaságért felelős miniszterelnök-helyettesként emiatt repült nagy hirtelen ide, én meg ordrét kaptam Lakatos Ernőtől, az MTI vezérigazgatójától, hogy ha már itt vagyok, csatlakozzam a küldöttséghez és tudósítsak az iraki-magyar tárgyalásokról. A bagdadi repülőtér betonján találkoztam Marjaival, és – utólag mondom persze, a helyzet ismeretében, hogy csalódtam volna, ha nem így történik – kilépve a gépből így hangzott az első kérdése: – Kinek a pénzén ácsorog itt? – A Nemzetközi Újságíró Szervezetén. Ők küldtek ide, tanítani – feleltem. – Szerencséje! Ha magyar pénzbe kerülne, máris menne haza ezen a repülőn – mutatott hátra.
Három napig próbálta győzködni az irakiakat, hogy nekik rosszabb, mint nekünk, ha nem teszik vissza a pénzüket a magyar bankba. Mindenkivel találkozott, aki számít Bagdadban, de Szaddam Huszein elkerülte vele a találkozást. A lehetetlent is megpróbálta. Még azt is, hogy késő este bejött életem legnagyobb lakosztályába, a Tigris folyó partján lévő egyik elnöki palotában (ezt is szétlőtték később az amerikaiak a diktatúra megbuktatására indított háborújukban), és számokkal tarkított előadást tartott, mennyibe kerül Iraknak, ha nem teszik vissza a pénzüket az MNB-be. Tette ezt nyilván abban a biztos tudatban, hogy az irakiak lehallgatják, amit mond és reggelre az elnök-diktátor kezébe adják az információt. De hiába…
Mielőtt hazaindult, kért, ne írjam meg, hogy ennek ellenére elfogadta az irakiak meghívását, és nem hagyta ki az alkalmat, megnézte Babilont. – Nekik került pénzbe – magyarázta és éreztem, hogy szinte mentegetődzik.
Hazaindulása előtt még kidühöngte magát nekem a palota kertjében, ahol remélte, senki sem hallja, hogy otthon a gazdasági valóságot pontosan ismerő „észlények” fúrják, ahol lehet, még azért is, mert kivette alóluk a Mercedeseket és helyettük Ladákba ültette át őket.
Azt viszont életem végéig sajnálni fogom, hogy – a magyar filatelisták szövetségének elnökeként – nem tudtam belőle kisajtolni 1,5 millió dollárt, amennyiért a Bélyegmúzeum megvehette volna a legnagyobb magyar magán bélyeggyűjteményt, az un. Klein-hagyatékot. Azóta is csak remélem, hogy jók az információim, s a fantasztikus érték mégis egyben maradt, és egy Angliában élő magyar származású filatelista kezébe került…
Nem akárki, Aczél György próbált vigasztalni, amikor elpanaszoltam esetemet Marjaival és a gyűjteménnyel. – Nekem is mindig minden fillért egyenként kell kisírnom tőle a tavaszi kulturális fesztiválokra… Ekkor „adományoztam” Marjainak a nem létező rangot: „Magyarország vezérigazgatója”.
Nem gondolom, hogy besorolt volna bármikor is a barátai közé. Én sem őt. Azt viszont nem tagadom: Marjai József egyike volt azoknak a keveseknek, akiknek hajlamos voltam elfogadni a véleményét arról, ami mellé kiálltak. Mert legalább annyira egyenes volt minden helyzetben, mint amennyire keményen céltudatos, bárkivel kellett is vitáznia vagy harcba szállnia, Moszkvától Budapesten át az Atlanti-óceán túlpartjáig.
„Kádár vagány realista fenegyerekeként”, – akár Kádár Jánossal. Később pedig Grósz Károllyal és a rendszerváltozás után egykori neveltjével, Horn Gyulával is…
