Kalandozásairól, életviteléről, autóiról, szerelmeiről és házasságairól nem érdemes vitatkozni, bár vannak, akik kedvvel főként életének ezeket a cifraságait emlegetik.
Szégyen, hogy festő kollégái közül is néhányan ezt teszik, rejtett vagy nem is annyira titkolt irigységből. Pedig rá is elsősorban az illik, amit a telibe találó népi szólás Mátyás király állítólagos nőügyeiről fogalmazott meg: „Nem ezért szeretjük”.
Szászt sem az előbbiek miatt kell szeretni: sokkalta inkább azért, mert talán ő az egyetlen magyar képzőművész (Amerigo Totot, azaz Tóth Imrét, illetve Victor Vasarelyt, tehát Vásárhelyi Viktort természetesen nem számolom ide), aki a huszadik század második felében – ha első lépésben kényszerűségből is, hiszen fegyverrejtegetés ürügyén 1950-ben elítélt börtönviseltként hagyta el 1956 után az országot –, túl harmincadik évén (1926-ban született, s már az új évezredben halt meg) úgy törte át az ismertség hegyeshalmi kényszerhatárát, hogy utána, még a rendszerváltás előtt, már Európán kívül is ismerten visszajött.
Torontóig, Los Angelesig lett divatos festő, s élt jómódban, sőt gazdagon (a mi normáink szerint mindenképp), majd világhírtől övezve. Méltán, mert ki az igazi művész, ha nem az, akinek a munkájára csak rá kell nézni, legyen festmény, grafika vagy porcelán, és tudod: csakis Szász Endre készíthette? (Ezzel a megbízható mércével én csak Kovács Margit kerámiáit tudom mellé helyezni). Az életművén persze lehet vitatkozni, éppen mert minden alkotása egyéni, egyedi. A legnehezebben éppen ő viselte, ha éppen senki sem mondott, írt róla és a művészetéről rosszakat, bármikor is történt ez így (ritkán) életének nem egészen nyolc évtizedében.
Pályája zenitjén túl, soproni éveiben – vagyis hazatérése és Hollóháza után, Várda előtt – ismertem meg, 1987-ben. Hárs György, a joggal becsült költő, és velem öregedett egyetemi és pályatárs hozott össze vele a „hűség városában” csodálatos ízléssel és értékekkel berendezett műemlék házában. Akkor azért ott, mert „valamiből csak élni kell”. S elmagyarázta az életrendjét.
„Művész vagyok tizenkét napon át, itt Sopronban. Aztán két napra átalakulok divatos portréfestővé, átautózom Bécsbe, ami nincs messze és megrendeléseket teljesítek: főként urak jó pénzéért általában hölgyeket rajzolok, leginkább olajfestményeket, mert az a legkifizetődőbb. S az ottani rezidenciámon vállalok ékszer-, sőt bútortervezést is. Mert ezt is rendelnek; volt, aki Tokióból ajánlott egy osztrák műgyűjtőnek. Most szégyenkezzem ezért?
Büszke vagyok rá, hogy a Képes 7 főszerkesztő-kiadójaként az általa festett címlappal és rajzolt illusztrációkkal jelentethettem meg Pietro Aretini 1536-ban született, „A hetérák tudománya” című könyvét, s a számozott kiadvány 001. példányát nekem dedikálta. Egy ábrándosan szép női fejet ábrázoló rajzot pedig egyetlen bravúros tollvonással úgy készített el nekem, hogy közben nem emelte fel a papírról a kezét, s ebbe a különleges teljesítménybe belefért még a nevemre szóló szeretetteli ajánlása is.
Szász Endre idén januárban lett volna kilencvennyolc éves. Tavaly augusztusban múlt húsz éve, hogy meghalt.
Forrás: Sub Rosa
Szász Endre (Csíkszereda, 1926. január 7. – Mosdós, 2003. augusztus 18.) Munkácsy Mihály-díjas magyar festő, grafikus, látványtervező, porcelánfestő, könyvillusztrátor.
Marosvásárhelyen, a Református Kollégiumban érettségizett, majd 1946-ban a budapesti Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait. Szőnyi István osztályában végzett, 1949-ben.
Az életpályája végéig dominánsnak tekinthető nőalakok mellett oeuvre-jében mind gyakrabban tűntek fel a szárnyaló képzeletet a valósággal egyesítő sárkányok, lebegő halak, elkorhadt fatörzsek, pusztulásnak indult, lakatlanná vált városok. (Wikipédia)
