És: hova álljanak, azok, akik nem tudják, hová szavazzanak és miért – de reménykednek!?
Pontosan ezért érzem tanulságosnak a történetet, amivel Robert Fulghum írásával köszönt rám reggel.
„A gyerekek az Óriások, varázslók, törpék nevű játékot játszották. Mintegy nyolcvan, hét és tíz év közötti gyerek volt a felügyeletemre bízva, szüleik felnőtt dolgaik után jártak.
Nem könnyű feladat egy szobányi besózott kisiskolást két csapatra osztani, elmagyarázni a legfontosabbakat, tisztázni, ki kivel van, de elszántak voltunk, úgyhogy végül sikerült – és minden készen állt a kezdéshez.
A kergetőzés izgalma a tetőfokára hágott. Elkiáltottam magam: Most mindenki döntse el, mi akar lenni: ÓRIÁS, VARÁZSLÓ vagy TÖRPE!
Miközben az összebújt csoportok lázasan sutyorogtak, valaki megcibálta a nadrágszáramat. Lenézek, egy kislány áll ott, és vékony, aggodalmas hangon kérdezi: – És hova álljanak a sellők?
– Hova álljanak a sellők?
Hosszú csend. Hosszú, hosszú csend.
– Hova álljanak a sellők? – kérdeztem.
– Igen. Tudod én sellő vagyok.
– De olyan nincs, hogy sellő.
– Dehogy nincs. Én is az vagyok.
Nem akart sem óriás, sem varázsló, sem törpe lenni. Tudta pontosan hová tartozik. Ő sellő. Esze ágában sem volt, hogy kiszálljon a játékból, és a fal mellé álljon szomorkodni. Részt akart venni benne, úgy ahogyan a sellők, anékül, hogy feladná méltóságát és személyiségét. Biztos volt benne, hogy a sellők számára is van valahol hely, és hogy én tudni fogom, hol.
Nos, hát hová is álljanak a sellők? A „sellők”, mindazok, akik különböznek, akik nem felelnek meg az előírásoknak, akik nem hajlandók beleülni a rendelkezésükre bocsátott skatulyába…
Aki erre a kérdésre választ tud adni, iskolát, országot, egész világot építhet rá.
Hogy ebben a pillanatban mit feleltem? Nos, néha sikerül meglelnem a helyes választ.
– A sellők ide állnak, a Tenger királya mellé. (Igen, ide, a Király bolondja mellé, gondoltam.)
Ott álltunk hát, kéz a kézben, és a varázslók, óriások és törpék csapatait szemléztük, ahogy vad összevisszaságban rohangáltak fel s alá.
Egyébként nem igaz, hogy nincsenek sellők. Egyet ismerek személyesen. A kezét is fogtam.”
Nekifutottam az internetnek: milyen szép gondolataira bukkanok még az amerikai írónak, aki gyakorlatilag kortársam. Íme, kettő közülük:
„Az egyenjogúság, azt hiszem, azt jelenti, hogy mindenki megkapja, amit akar, anélkül, hogy a teljes igazsággal tisztában lenne. Másképpen fogalmazva: felszabadít bennünket azok alól a dolgok alól, amelyeket nem szeretünk, hogy aztán az általunk helyesnek tartott dolgok rabszolgáivá váljunk.”
„A békére nem vágyakozni kell – tenni kell érte, lenni kell érte, s szükség esetén szét kell osztogatni a rászorulók között.”
Béke velünk!