2015 óta a kivégzett aradi vértanúk és Batthyány Lajos gyásznapja mellett október 6., a magyar történelemből kitörölhetetlenül, Göncz Árpád halálának örök emléknapja is.
Göncz Árpádtól úgy vett búcsút egy ország, ahogyan történelmünk során kevesektől. Tengernyien kísérték utolsó útjára Óbudán – úgy és ott, ahol kérte, sok évtizedes barátai, sorstársai, harcoló társai szomszédságában –, és milliók könnyezték meg a televíziókészülékek előtt.
Megkérdőjelezhetetlen a helye a magyar történelem Pantheonjában a legnagyobbak mellett. Mert egyedülálló az, ahogyan élt, minden helyzetben, bárhogyan alakult a sorsa, bármi történt vele, rabságban, hétköznapi polgárként vagy az ország első embereként. Ő maga volt a testet öltött humanizmus, tisztesség, szabadság, demokrácia. És utánozhatatlanul példamutató mindaz, amit összességében alkotott s a nemzetére örökített.
Ezért is lenne annyira szükségünk rá ma és a holnapokban. Személye és életútja cáfolhatatlan érv arra, hogy nemzetközileg kötelező charta mondja ki: politikus csak az lehet, aki előbb bebizonyította, hogy EMBER! Így, csupa nagybetűvel…
Úgy élt közöttünk és úgy ment el közülünk, hogy csak elkésve vettük észre: Prima Primissima lett a 20. század, az ezredforduló magyar politikusai közül. Ritkán felbukkanó történelemformáló államférfi volt a politikushad vegyes sokaságában. Bölcs gondolkodó, és amikor kellett, bátran is cselekvő értelmiségi, bármi volt is annak éppen az ára. S így volt mindenekelőtt óriás szív-lélek, mint az örök Lóci Szabó Lőrinc halhatatlan verseiben és példásan igaz, hús-vér Nemecsek a valóság Pál utcai grundján.
Mai szemmel szinte magától értetődő, hogy 1989-90-ben egyik vezénylő tábornoka lett a tárgyalásos rendszerváltozásnak, a kerekasztal azon oldalán, ahol néhányan ott ültek az 1956 után halálra ítéltek közül is. Ő közéjük tartozott, és később csak nagy nemzetközi nyomásra kapott kegyelmet. Így lett kulcsalakja az azóta is sokat emlegetett „MDF-SZDSZ paktumnak”, amely úgy vágta át az első többpárti parlamenti választás eredményének gordiuszi csomóját, hogy Antall József miniszterelnökségéért cserébe Göncz kapta a köztársaság elnök tisztét.
Akkor senki sem gondolta: tíz évre. S hogy végül az ország azóta is legkedveltebb közéleti személyiségeként vonul vissza. Közben meg kivívta a legnagyobb rangot, amit egyáltalán kaphatott: ha ebben az országban azt mondják, „Árpi bácsi” a késő utókor is tévedhetetlenül tudni fogja, róla van szó. Még akik nem szerették jó néhány döntését, azok sem tudják elvitatni, hogy nehéz időkben, az ország többségének szeretete tisztelte meg őt ezzel a személyiségéhez maradéktalanul illó, titulust kifejező névvel.
Ránk hagyott politikai végakarata pedig – kötelezettség!
Göncz Árpád végső óhaja volt, hogy hol ne legyen (Kerepesi, Farkasrét); hol legyen a végtisztesség (Óbuda – Bibó István, Vásárhelyi Miklós és Litván György mellett); mi legyen (családi temetés); és mi ne legyen (állami protokoll, hivatalos szónokok, állami koszorúk) a temetésen!
Ne kételkedjünk benne: az is Göncz Árpád hagyatéka. A mi dolgunk végig gondolni – miért akarta így!?
A dátum pedig a család kezdeményezésére lett november 6-a, ha már így alakította a sors. 1. Ne temessék október 23. és november 4. között; 2. legyen november 6-a, Bibó iránti tisztelgésként, aki oly annyira közel állt Göncz Árpádhoz! Bibó István 1956-ban ugyanis ezen a napon hagyta el a Parlamentet, a Nagy Imre kormány utolsó minisztereként, és ott kezdte írni tanulmányát „Expozé a magyarországi helyzetről” címmel, majd egy tervezetet a kiegyezéses kibontakozásról, amelyet eljuttatott az amerikai, az indiai és más követségekre. Ezekért is lett elsőrendű vádlottja annak a pernek, amelyben Göncz Árpád volt a kettes számú: mindketten életfogytiglant kaptak, együtt is szabadultak 1963-ban.
Egy ország temetett hat éve. És – nem mellékesen – a fél világ nagyjainak sora is ott tisztelgett Göncz Árpád ravatalánál és sírjánál.
Kiállítatott ott – merjük leírni így is – Árpi bácsink, az ember és az államférfi életművének gyémánt diplomája: summa cum laude!
Utószó
Néhány hónappal a halála előtt, 2015. februárjában, a 93. születésnapját követően emailt kaptam – Göncz Árpádtól. Amikor meghalt újra olvastam; megkönnyeztem. Úgy érzem, meg kell osztanom a meghatódottságomat…
„Göncz Árpád Titkársága
Tisztelt Kocsis Tamás Úr!
Göncz Árpád nevében és megbízásából köszönöm születésnapi jókívánságait és emlékeit, amelyeket megosztott vele. Elnök úr a legjobbakat kívánja Önnek.
Tisztelettel
Dr. Gulyás András nagykövet
titkárságvezető”
Amire ez a válasz érkezett, az a születésnapja alkalmából megfogalmazott életemlékem.
„Tiszta szívből gratulálok, maradj soká közöttünk! Talán soha nem volt annyira szükségünk az aktív Árpi bácsira, mint ma lenne…
Örök emlékem, hogy találkozásunk első pillanatában letegezett – vagy tizedmagammal.
– Szervusztok, a ti egészségetekre – lépett hozzánk, és koccintott velünk, újságírókkal is az Országházban röviddel azután, hogy 1990-ben az akkor frissen megalakult országgyűlés elnökévé választotta, és ezzel az alkotmány értelmében abban a pillanatban a köztársaság (akkor még) ideiglenes elnöke lett.
– Csak tegezzetek bátran, én élőszóban mindenkivel tegeződöm, aki hajlandó elfogadni és visszategez. A csendőr pertut sohasem voltam képes elviselni, mostantól végkép nem tűröm.
Az akkori gratulációs koccintást számomra egy mondata tette örök emlékké. Amikor meghallotta, hogy 1946-ban a legfiatalabb magyar állampolgárként ott voltam a második köztársaság megalakulásakor, 1989. október 23.-án pedig a mostani respublika kikiáltásakor is, meglepően reagált. Ott és akkor derült ki számomra, hogy apámat, a hozzám hasonlóan újságíró Dernői Kocsis Lászlót is ismerte; annak idején, 1945 után jó ideig együtt dolgoztak a Semmelweis utcában, az akkori Kisgazdapártban. Gondolatvillanásnyi idő elég volt számára, hogy az udvarias gratulációs aktust politikai gondolkodássá változtassa: mi volt egykor, mi van most – és mi legyen az új világban?
– Az élet megtanított minket rá – mondta teljesen váratlanul -, hogy ha a gyűlölet a politika katalizátora, bármi lesz is a folyamat közvetlen eredménye, a gyűlölet az örök törvényeknek engedelmeskedve megmarad és mérgez.”
Azóta sincs rá magyarázatom, miért érezte ezt időszerű kimondandónak akkor és ott…
