Életének 95. évében hunyt el Nyers Rezső közgazdász, politikus, az 1968-as gazdasági reform atyja, az MSZP első elnöke.
Nyers Rezső 2018 tavaszán töltötte be 95. életévét, és az év június 22-én hunyt el. Egyetlen mondatban is jellemezhetően működött egész politikai életében: mindenkor, a legkényesebb helyzetekben is ellenpólusát jelentette a magyar szociáldemokrácia kacskaringós itthoni történetében a harsányságnak. A felkészültsége volt ehhez az alap. Konkrét tudását mindenkori konkrét ügyekben többnyire azok sem merték nyíltan megkérdőjelezni, akik a szándékait, jó és rossz lépéseit és azok következményeit igencsak kritizálták, bírálják ma is. Másrészt: nem egyszer azok is politikai ellenfelei voltak, akik szövetségeseinek kívántak látszani – bár ezt ő mintha a kelleténél gyakrabban nem vette volna észre. Vagy ha mégis észrevette, azt titokként magába rejtette.
Pályafutását már az minősíti, hogy annak szinte minden időszakáról érdemes, lehet és kell is vitázni; teszik is politikusok, közgazdászok, történészek, mások egyaránt az ideológiai paletta minden oldalán. Mert teljes élet élt, azzal a vegyes sikerrel, ami elkerülhetetlenül következett abból a szerepből, amit többnyire maga vállalt fel, máskor meg egyszerűen az jutott neki ingoványos 20. századunk negyvenes éveinek elejétől (az élettől kapott ráadásként) mindmáig, az új évezredben. A mindenkor hitelességre törekvés szándékával, ennek jegyében naprakészen, csendesen művelte a közgazdaságtudományt (felnőttként, történetesen éppen 1956-ban lett diplomával is igazolt közgazdász), s politikai szereplőként is a mindenkori realitásokkal számoló visszafogottság jellemezte.
Manapság – ki világnézettől vezettetve, ki történelemismerettől függőn teszi – gyakran nem éppen dicsérően emlékeztetnek rá, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt alapító tagjaként az első Kádár-kormány közellátási kormánybiztosa volt, majd 1957-ben a SZÖVOSZ elnöke és az MSZMP Központi Bizottságának tagja lett. Emlegetik vélt vagy valós szerepét a Nagy Imre-per kapcsán is; 2015-ben többek ezért is kurtították meg a nyugdíját.
Azt viszont azok sem tagadhatják, akik az új gazdasági mechanizmusnak nevezett kísérletet akkor vagy soha nem szerették, hogy Nyers Rezső a hatvanasas, hetvenes években a gazdasági reformok egyik jelképévé vált. Nem kis részben éppen azért, mert különleges érzéke volt arra, hogy érezze és kifelé is érzékeltesse: mikor, mit lehet tenni, elérni, és mit (még, már) nem; mit követel és mit (nem) tűr el a társadalom, s benne a politika itthon és a kis Magyországot körülvevő nagyvilágban. Ezt tükrözték politikai rangjai is: 1960-62-ben volt pénzügyminiszter, utána 1962 és 1975 között a Politikai Bizottság póttagja, majd tagja, a KB gazdasági ügyekben illetékes titkára. 1968-ban Fock Jenő miniszterelnökkel dolgozták ki a korabeli gazdasági reformcsomagot. Amikor pedig sokfajta okból – hazaiakból és nemzetköziekből együtt – „megbicsaklott” a magyar reformpolitika, pillanatok alatt politikai parkolópályára szorult.
Sokáig „csak” tudós volt, bár az MSZMP KB-nak tagja maradt. A háttér „szürke eminenciásaként” művelte a tudományt, tanított a Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaságtudományi Intézetének igazgatójaként, majd csak tanácsadójaként. Ma már azt is tudjuk, nem volt véletlen, hogy éppen az MSZMP-n belüli reformmozgalmak erősödése idején vált ismét „láthatóvá” a nagypolitikában. 1987-ben megválasztották a kádári korszak utolsó országgyűlése reformbizottságának elnökévé, majd 1988-ban újra az MSZMP PB tagja és – már Németh Miklós kormányában – államminiszter lett. Emellett (ki emlékszik ma már erre?) Nyers Rezső az Új Márciusi Front (ÚMF) alapítója is volt. Pedig érdemes visszaidézni: a Front felhívása a „társadalmi megújulás szellemi megalapozására” jó időben, 1988. szeptember 15-én jelent meg. Az elnevezés utalás volt a Márciusi Frontra, amelyben 1937-39 között népi írók, baloldali egyetemisták tömörültek az ország demokratikus átalakításáért és a dunai népek összefogásáért.
Számomra sajátosan meghatározó Nyers Rezső-féle magatartási norma volt, amiért – ez saját megfogalmazása, 2005-ben – nem vett részt 1989. június 16-án a Hősök terén az emlékezetes újratemetésen: „Miután annak idején, a Központi Bizottság tagjaként én is részt vettem az egyhangú szavazásban 1957 decemberében Nagy Imre és társai bírósági felelősségre vonásáról, nem éreztem illőnek, hogy a delegációban díszelegjek.”
Ma bizonyossággal mondhatjuk: politikai szükségszerűség volt, hogy éppen ez a Nyers Rezső lett 1989-ben a hatalomtól búcsúzó MSZMP utolsó és a rendszerváltást felvállaló új párt, az MSZP első elnöke. Békesi László, a Németh-kormány pénzügyminisztere 2018-as megfogalmazásában: „Az állampárt megszűnésekor, az MSZP megalakulásakor egy modern szociáldemokrata párt felépítéséért szállt síkra. Ő volt az, aki taktikázás és túlélés helyett a német szociáldemokraták bad godesbergi modernizációs programja nyomán a szociális piacgazdaság és a jóléti állam megteremtését tekintette az új párt stratégiai céljának.”
Az 1990-es és 1994-es országgyűlési választásokon az MSZP budapesti területi listájáról szerzett mandátumot. 1993 és 1995 között – Járai Zsigmond elnöksége idején – tagja volt a Magyar Nemzeti Bank felügyelő bizottságának is. A Budapesti Corvinus Egyetem címzetes egyetemi tanáraként tanított, s tette ezt tanítványai akkori megfogalmazásában „józsefattilai értelemben, nem középiskolás, még csak nem is felsőiskolás fokon”.
Aztán gyorsan visszabújt – legyünk pontosabbak, jórészt éppen saját csapatának „törekvői” szorították rá, hogy visszabújjon – a maga csigaházába. 1998-ban hivatalosan végleg visszavonult a politikától.
Hogy ez után is „közélt” a maga módján, itt Budán, a szomszédságomban?
A földrajzi közelség teremtett véletlen alkalmakat arra, hogy autóbuszon, sétáink közben vagy a szupermarketben ne csak köszönjünk egymásnak, de értelmes szavakat is váltsunk. Tény: gyakrabban beszélgettünk, mint korábban, amikor „hivatalból” tettük. S az ilyen alkalmakkor megfogalmazott félmondataiból ki-kibukott a máig érvényes valóság. Hogy bátortalanok voltak az 1990-t követő reformelképzelések a politikai paletta mind a két felén; hogy elszomorodott, amikor látta, az elkerülhetetlenül szükséges döntések pillanataiban a baloldalon a legbátrabbak is visszakoztak; hogy politikusaink gyakran kapkodnak, amikor még két napig gondolkozniuk kellene, viszont megtorpannak, amikor már a döntés lehetne az egyetlen célravezető lépés; hogy rögös volt út az EU-ig, s még rögösebb lett azon belül, de a jövőt tekintve ez az egyetlen lehetséges kapaszkodónk…
Egy alkalommal, a 11-es buszon ülve elkeseregte: az MSZP „díszelgésekre” elhívja ugyan, de olyan műhelymunkákra, ahol fontos dolgokról vitáznak és döntenek, már szinte soha. És később már a „szinte” is elmaradt…
Moldova György, az író azt mondta egyszer Nyers Rezsőről a televízióban, hogy számára ma ő az etalonja a mérvadó és tisztességes embernek a politika környékén. Két órával később a Rózsadomb Center mozgólépcsőjén találkoztam a már picinnyé töpörödött (sose volt óriás), akkor – a 2006-es, emlékezetesen viharos évet írtuk – nyolcvanhárom éves „etalonnal”. Mintha mentegette volna magát, hogy a helyzet kényszeréből ezt most csak egyetlen fültanúnak próbálja elmagyarázni, nem ország-világnak mondja: „Moldovával baráti viszonyban vagyok, így nem fogok vele ezen vitatkozni. De ha bajunk sok is van, abban szerencsésnek tekinthetjük magunkat, hogy vannak mérvadó emberek a politikában és a gazdaságban egyaránt. De egy részük egyszerűen bizonytalan, másokat pedig tudatosan elbizonytalanítanak, amikor hasznosat akarnak tenni.”
Azóta egyre inkább úgy kezelem az utóbbi mondatát, hogy azzal egyik legkártékonyabb hazai betegségünket, legújabb korunkat jellemezte, hosszú távra érvényesen…
