A QUEEN (így, csupa nagybetűvel) maga a történelem. II. Erzsébet „államnője” volt hosszú uralkodásának minden órájában.
Mire jó egy nyakkendő? Képletesen szólva brit koronás nyakkendőmnek köszönhetően született évvégi-újévi interjúknak a sorozata a rendszerváltozás idején a világ számos vezető politikusával a Képes7 című – akkor igencsak befolyásosnak tekintett és nemzetközileg is jegyzett – hetilapunkban.
A nyakkendőt gyerekkoromban támadt szenvedélyemnek köszönhettem, filatelistaként birtokoltam mint annak a londoni Royal Philatelic Society-nek a tagja, amelynek fővédnöke mindmáig bélyeggyűjtőként is ismert II. Erzsébet királynő volt. A rendszerváltozás idején a budapesti angol nagykövet, Sir John Birch nem tagadta: megemlítette tagságomat a Royal Philatelic Society-ban és az azzal járó koronás nyakkendőt, amikor rajta keresztül főszerkesztőként újévi nyilatkozatot kértem – mások mellett – Margaret Thatcher akkori brit miniszterelnöktől.
Őfelsége – bár nem tudta – személyes védnököm volt Angliában és talán a Nemzetközösség valamennyi országában is, amelyekben ő töltötte be az államfői tisztet. Abban az államegyüttesben, ami már nem viseli ugyan a „brit” vezetéknevet, de ahol minden ellenkező híresztelés dacára, még manapság sem nyugszik le soha a Nap, megkockáztatom: nem kevesebb az összekötő kapocs, mint mondjuk, a mi szeretve nem szeretett Európai Uniónkban.
Erzsébet támogató jóindulata teljes meglepetésként ért az 1980-as években a londoni Heathrow-repülőtéren, egy szép szál, nagyszakállú láthatóan szikh vallást követő brit határőr személyében. Álltam a hosszú sorban, amelyben együtt vártak a belépésre mindazok, akik nem a Nemzetközösségből és nem EU-országból érkeztek. (Mi akkor még csupán varsói szerződésbeli és KGST-tagságunkat emlegethettük.) A kétméteres, mindenki felett átlátó szikh kihívott a többiek közül és tisztelegve kivette a kezemből az útlevelemet. Bele sem nézett igazán, helyükön vannak-e a szükséges pecsétek, ehelyett meghajolt.
– Megkülönböztetett tisztelettel köszöntjük mindenkor azokat Londonban, Sir, akik tagjai olyan társaságainknak, amelyek fővédnökei a királyi család tagjai. Érezze magát nagyon jól Nagy-Britanniában, Sir! – mondta, miközben azért kötelességtudóan végiglapozta a passzust. Végül pedig megkérdezte:
– Kiknek a vendége nálunk, Sir?
– A Royal Philatelic Society a házigazdám. A filatelisták. Tagja vagyok a társaságnak – feleltem.
– Ismerem őket, Sir. Én nem gyűjtök ugyan bélyeget, de büszke vagyok rá, hogy őfelsége, a királynő világhírű gyűjtő, és kegyesen gondoskodik a Royal Philatelic Society-ról is, Sir.
Ezzel beütötte a bélyegzőt az útlevelembe, tisztelgett és intett, hogy kegyelemben bebocsátást nyertem Albion földjére. Mögöttem pedig vagy ötvenen csodálkozhattak, milyen titokzatos okból előztem meg valamennyiüket, s még csak azt sem kérdezték meg tőlem, mikor akarom elhagyni az országot és van-e hazafelé érvényes repülőjegyem?
A magyarázatot a történtekre néhány perccel később Alan Huggins barátom, az angol filatelisták egyik doyenje szolgáltatta, hamísítatlan brit humorral.
– A koronás kék társasági nyakkendőd volt a varázspálca. Királyi címet csak olyan szervezet, intézmény viselhet, koronát pedig csak olyan egyesület, klub, társaság szerepeltethet az okmányain, kiadványain és jelvényein, amelyet tagságával, védnökségével megtisztel a királyi család, lehetőleg maga a királynő. Ezekhez a kiváltságosokhoz tartozunk 1869 óta, Viktória őfelsége személyes akaratából – magyarázta nagy komolyan, majd teljesen komolytalanul felnevetett.
– A koronás nyakkendőt mi is felkötjük, amikor azt szeretnénk, hogy megkülönböztetetten bánjanak velünk a repülőtéren vagy Dovernél a határőrök és a fináncok.
Nekem meg csak ekkor jutott eszembe, hogy a londoni útra – mégis csak hozzájuk indulok – a jeles királyi társaság koronával díszített nyakkendőjét kötöttem fel, még otthon.
Később Pesten, az Operaházban „dupláztam” a nyakkendővel. Az angol balettet elkísérte Magyarországra Margit királyi hercegnő, őfelsége azóta elhunyt húga. A díszelőadásra – úgy gondoltam – éppen illik a koronás nyakkendő, kéksége nem is ütött el a kötelező sötét viselettől. A hercegnő (aki nem akarja, ne higgye el!) csak egy árnyalatnyival ugyan, de magasabbra emelte felém nyújtott fehér kesztyűs kezét, mint az előttem érkezőknél.
„Örülök, hogy koronás nyakkendőt visel. Megtisztelő” – mondta méltóságteljes udvariassággal. – „Számomra megtisztelő a figyelme, fenség” – viszonoztam a szavait, ahogyan (szerintem) ez egy hamisítatlan magyar gentlemanhoz illett.
A szerző Sub Rosa életemlékeiből.
