1989. október 6. számunkra a nemzeti gyász örök napja. Nem felejtjük: ekkor végezték ki Aradon az 1848-49. évi szabadságharc tizenhárom honvédtisztjét, Pesten pedig ugyanezekben az órákban hajtották végre a gróf Batthyány Lajos egykori miniszterelnökre kiszabott halálos ítéletet.
Fájdalmas véletlene a sorsnak, hogy október 6-án törtélelemalakító halottjainak száma hét éve egy tizenötödik halhatatlannal bővült. 2015 óta a kivégzett aradi vértanúk és Batthyány Lajos gyásznapja mellett, október 6. a magyar történelemből kitörölhetetlenül, Göncz Árpád halálának emléknapja is.
Miért is? Göncz Árpád (1922. február 10. – 2015 október 5.) a Wikipedia egyetlen mondatba foglalt lényegre tömör megfogalmazásában: „József Attila-díjas magyar író, műfordító és politikus, a Magyar Köztársaság elnöke 1990 és 2000 között… Az 1956-os forradalom után életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték,” és „az 1963-as amnesztiával kiszabadulhatott a fogva tartásból.” Irodalmi tevékenysége széleskörű volt, elsősorban J. R. R. Tolkien A Gyűrűk Ura című regényének mára kultikussá vált műfordítása által ismeri a nagyközönség. (A művet első ízben 1981-ben adták ki magyarul.)
Lehet választani, főként ki miért szerette életében, s tiszteli, becsüli ma…
Úgy élt közöttünk és úgy ment el közülünk, hogy csak elkésve vettük észre: Prima Primissima lett a 20. század, az ezredforduló magyar politikusai közül. Ritkán felbukkanó történelemformáló államférfi volt a politikushad vegyes sokatagában. Bölcs gondolkodó, és amikor kellett, bátran is cselekvő értelmiségi, bármi volt is annak éppen az ára. S így volt mindenekelőtt óriás szív-lélek, mint az örök Lóci Szabó Lőrinc halhatatlan verseiben és példásan igaz, hús-vér Nemecsek a valóság Pál utcai grundján.
Ma már talán senki sem vitatja: megkérdőjelezhetetlen a helye a magyar történelem Pantheonjában. Mert egyedülálló az, ahogyan élt, minden helyzetben, bárhogyan alakult a sorsa, bármi történt vele, rabságban, hétköznapi polgárként vagy az ország első embereként. Ő maga volt a testet öltött humanizmus, tisztesség, szabadság, demokrácia. És utánozhatatlanul példamutató mindaz, amit összességében alkotott s a nemzetére örökített.
Göncz Árpádtól úgy vett búcsút egy ország, ahogyan történelmünk során kevesektől. Tengernyien kísérték utolsó útjára Óbudán – úgy és ott, ahol kérte, sok évtizedes barátai, sorstársai, harcoló társai szomszédságában –, és milliók könnyezték meg a televíziókészülékek előtt.
Ránk hagyott politikai végakarata – ránk hagyott kötelezettség!
Göncz Árpád két meghatározó gondolatát idézem.
Az egyiket akkor mondta, nekünk, újságíróknak, amikor a frissen megalakult országgyűlés 1990-ben elnökévé választotta, és ezzel az alkotmány értelmében abban a pillanatban a harmadik köztársasági (akkor még) ideiglenes elnöke lett.
„Az élet megtanított rá – mondta teljesen váratlanul -, hogy ha a gyűlölet a politika katalizátora, bármi lesz is a folyamat közvetlen eredménye, a gyűlölet az örök törvényeknek engedelmeskedve megmarad és mérgez.”
Az alábbiak pedig parlamenti felszólalásában hangzottak el, 1990. augusztus 3.-án.
„Ha szolgálni kívánok valakit, azokat szolgálom, akiknek szolgálójuk nincsen: a védteleneket, akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott jó szó, akik a versenytársadalom versenyképtelenjei, akiknek nincs eszközük megvédeni Önmagukat, s akik épp ezért leginkább szorulnak védelemre.”
Ami ma még időszerűbb, mint akkor volt, amikor elhangzott!
–
