„A faji megkülönböztetés elleni küzdelem nemzetközi napját (röviden: antirasszista világnap) március 21-én tartják.
Az Egyesült Nemzetek Szervezete Közgyűlése 1966. október 26-án, a 2142. számú határozatával jelölte ki e napot, annak emlékére, hogy 1960-ban a dél-afrikai rendőrség Sharpeville-ben ezen a napon tüzet nyitott és ölt meg 69 embert, az apartheid rezsim által hozott, a nem fehér lakosság mozgását korlátozó törvény elleni békés tüntetés során. A határozat egyben felszólította a nemzetközi közösséget, hogy növelje erőfeszítéseit a faji megkülönböztetés minden formájának megszüntetése érdekében. Az emléknappal arra kívánják irányítani a figyelmet, hogy vannak olyan folyamatok a világban, amelyek egyes embercsoportok kitaszítását kezdeményezik azok köréből, akik hozzáférhetnek a mindenkit megillető kulturális, és anyagi javakhoz. Az antirasszista világnap célja:
– a faji megkülönböztetés folyamatának megállítása;
– a különböző kultúrák egymás mellett élésének szükségessége és törvényszerűségének hirdetése;
– egymás jobb megismerésének és elfogadásának elősegítése;
– megemlékezés azokról, akik a faji megkülönböztetés elleni harcnak szentelték életüket.” (Wikipédia)
Vagyis a cél – amióta világ a világ – az, ami maradéktalanul talán sohasem érhető el: emberarcú emberiség megteremtése mindenütt a Földön. De Madách Imrével szólva: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”
Ezen a napon minden évben eszembe jut Tina. Hogy ki volt Tina? Clementina VAUGHAN a titkárnőm volt – és királylány! S bár egyik rangja alapján sem világsztár – számomra életem megkülönböztetett személyiségeinek sorában a helye. Erről írtam Sub Rosa-blogbejegyzést jó négy évvel ezelőtt.
Királylány a titkárnőm – Clementina Vaughan
Clementina VAUGHAN a titkárnőm volt – és királylány! S bár egyik rangja alapján sem világsztár – számomra itt a helye életem megkülönböztetett személyiségeinek sorában. Mert mégis csak fenséges asszonyként keresett nálam munkát a 80-as évek közepén…
Egy csendes délelőtt, ami egyébként semmi különösebb izgalmat sem ígért, rám csörgött Rósás Hilda, a világon azóta is egyedülálló angol-német nyelvű napilapunk, a Daily News-Neueste Nachrichten szerkesztőségi titkárságának pótolhatatlan kincs vezetője (angolul, németül és magyarul egyaránt gyors- és gépírt, így többet is keresett, mint az MTI vezérigazgatójának titkárnője; a béremelésével kapcsolatos csatákat ugyan minden évben meg kellett vívnom, de amit ő tudott, azt ismereteim szerint a Naphegy tetején levő hírügynökségi központban még csak megközelíteni sem volt képes senki más).
– Főnök, egy nigériai hölgy keresi telefonon.
Ez a hölgy volt Mrs. Clementina Vaughan: így mutatkozott be, s ekkor csak annyit kért feltűnően szép kiejtésű angolsággal, engedjem meg, hogy eljöhessen a szerkesztőségbe.
Másnap megérkezett egy finom vonalú, vékony, koromfekete bőrű ifjú szépség. Megjelenésével egyetlen pillanat alatt elbájolta a ház főportását, aki önkéntes vállalkozóként felkísérte őt liftben. Majd ugyanígy járt az egész szerkesztőség, angolok, magyarok és németeket egyaránt. Még a munkatársak női csapatának zöme is elámult, ami azért nem akármi, ha a gyengébb nem egy szépségéről van szó. Szó se róla, engem is rövid úton megbűvölt (este be is vallottam a feleségemnek, aki megértőnek bizonyult, már akkor is több évtizedes tapasztalatok birtokában).
A lényeg persze ez után következett: Clementina asszony rövid bevezető után közölte, hogy eredetére nézve királylány – s ennek ellenére munkát keres. Azt, hogy dolgozni szeretne, azonnal felfogtam, nigériai uralkodói család után azonban hiába kutattam az emlékezetemben. De gyorsan megmagyarázta, mi is a nem egyszerű alkotmányos helyzet Nigériában. A nagy nyugat-afrikai ország ugyan szövetségi állam, elnökkel az élén, de valójában törzsek közössége. A kisebb törzsek élén pedig az egységes államon belül törzsfőnökök állnak, a nagyobbak és egyes törzsi közösségek felett pedig királyok uralkodnak a köztársaságban. Ő egy ilyen király lánya. Hát ez csak egyszerű, ugye?
Egyszerű ugyan nem volt, de némi töprengés után tudomásul vettem, megint kiderült, mennyire hiányos az ismerettáram.
Tina úgy került Budapestre, hogy a Nigériában neves-tudós Vaughan família ifjú sarja korábban Magyarországon tanult és lett orvosdoktor. Aztán Lagosban feleségül vette a királyi vért, s most mindketten azért vannak itt, mert férjuram posztgraduális doktori képzésen vesz részt Magyarországon. A feleség viszont – érthetően – unatkozott.
A Daily News-t naponta olvasta, erről jutott eszébe, megkísérli a lehetetlent: hogy dolgozzék, amire soha sem gondolt előbb az életében. Viszont sokfélét tanult gyermekkorában, hiszen illő királyi nevelést kapott. A szülei Angliában járatták iskolába, ahol – ahogyan az egy úri kisasszonyhoz illik – megtanult viselkedni, táncolni, hímezni, főzni, gyereket gondozni, magas fokon angolul, és nem utolsó sorban gyors- és gépírni. Úgy gondolta, ennek az utóbbinak veheti hasznát a magyarországi szerkesztőségben.
Igaza lett. Amikor 1987-ben elbúcsúztunk, mivel átvettem új megbízatásomat, a Képes7 főszerkesztői posztját (ezt a népszerű magazint akkor a német Stern és a francia Paris Match magyar testvérének tekintettük, amihez hasonló korábban nem jelent meg nálunk) – már a lap egyik leghasznosabb technikai munkatárs volt, anyanyelvi szintű angol lektorként is megbízhatóan bevált.
Egy idő múlva tájékoztattak, hogy Tina egyik óráról a másikra hagyta ott a Daily News-t, és nem ok nélkül. Le „koszosnégerezte” egy szerkesztőségi fiatalasszony – a fekete asszony pedig erre egyetlen szó nélkül felállt, összeszedte a holmijait és távozott. A hivatalos kilépését is a férjével intéztette el. A szerkesztőség csendes többsége pedig – ez is fontos része a történteknek – a „négerezőt” szorította rá rövid úton a kilépésre.
S hogy „happy end”-del is szolgáljak: két évvel később diplomáciai úton kaptam egy csomagot Afrikából. Egy nemes mintázású, fiatal nőt ábrázoló faszobrot tartalmazott, a hátoldalán kétnyelvű szöveggel. Angolul: HAND MADE CARVING OF “THE SHADOW”. GREETINGS FROM NIGERIA. PRESENTED TO: MR. KOCSIS TAMÁS. BY CLEMENTINA VAUGHAN. Magyarul pedig: TAMÁS KOCSIS (ÚR). ÜDVÖZLETTEL LAGOSBÓL, NIGÉRIA. TISZTELETTEL TINA VAUGHAN ÉS CSALÁDJA.
A szobor ma is ékessége a lakásunknak, a története pedig része a családi legendáriumnak.
Amit azért írok ide gondosan, így, hogy alkalmat adjak annak, aki olvassa e sorokat, gondolkozzék el legalább egy-két percre – közös világunkról…
