Párizsi békeszerződés „tanúként” – gyermekfejjel
Ami 1920 Trianonjából nekem jutott: a második világháborút követő – Párizs… és a kitörölhetetlen 20. századi magyar történelem: Trianon, Párizs – majd a 21. század, a nem kevésbé zűrzavaros jelen!!!
Péter Jánost, Tildy Zoltán, az 1945 utáni első köztársasági elnök lelkésztársát, barátját, majd református püspököt, későbbi külügyminisztert lenyűgöző műveltsége és nyelvtudása egyaránt indokolta, hogy 1946-47-ben tagja lett annak a Gyöngyösi János külügyminiszter vezette magyar delegációnak, amelyik végül aláírni kényszerült a 2. világháborút lezáró és gyakorlatilag Trianont megerősítő párizsi békeszerződést.
Az Amerikai úton, a lakásunkban ültem a szomszéd szobában, amikor Péter János újságíró édesapámnak, az akkor gyakran a Kisgazdapárt „szürke eminenciásaként” emlegetett Dernői Kocsis Lászlónak azon háborgott, hogy Mihály román király (akit akkor az őrzött még a trónján, hogy – eltérően Horthytól – 1944-ben sikeresen szembefordította Romániát Hitlerrel) Franciaországban személyesen lobbizik a győztes nagyhatalmak külügyminisztereinél Erdélyért.
– Tudom, hogy nekünk sokkal nehezebb, de azért csak megpróbálhatnánk – morfondírozott hangosan. – Van Kodály Zoltánunk, meg ha más nem, legalább Dálnoki Miklós Béla. Ő mégis Horthy tábornokából lett az új Magyarország első miniszterelnöke. Őket kiküldhetné Tildy, és ezt még Rákosinak sem lehetne oka kifogásolni.
Együtt felhívták telefonon a köztársasági elnök rezidenciáját, az Esterházy palotát. Péter János után apám beszélt Tildyvel. Amennyit én hallottam, ennyi volt:
– Zoltán beszél Rákosival, aztán visszahív.
Tíz perc múlva Péter Jánosnak ez a hite és reménye hamvába hullt. Mint kiderült, Rákosi közben Vorosilov szovjet marsallal beszélt, aki a szövetséges ellenőrző bizottság elnökeként hivatalosan is gyakorolta a békekötés előtt a – finoman fogalmazva – „főhatalmat” Magyarországon. Neki mondta el Tildy, én már hallattakból támadt szomorúságának lehettem a fültanúja:
– Rákosi közölte az elnök úrral, hogy Vorosilov elutasított minket. A marsall kemény volt, kijelentette, meg ne próbáljuk!
Péter azért – másokkal együtt – próbálkozott Párizsban: az eredményt ismerjük és nyögjük…
Ma már tudom, Tildy Zoltánnal a legfontosabb – mondhatnám történelmi súlyú – személyes kapcsolatom időpontja több, mint hetven éve, 1946 októberében, néhány hónappal köztársasági elnökké választása után volt. Apámmal, Dernői Kocsis Lászlóval több, mint másfél évtizedes volt a barátsága és állandó munkakapcsolatban álltak.
Viszonylag korán reggel szólt a telefon, én vettem fel. – Tildy vagyok – szólt bele érezhetően a szokottnál türelmetlenebbül, miután köszöntem, s ő megismerte gyerekhangomat. Nem köszönt, nem kérdezte, mi újság az iskolában, azt se, hogy vagyok. Szinte gorombának éreztem, ahogyan rádörrent:
– Add apádat.
– De nem tudom, a fürdőkádban van. Visszahívja Zoltán bácsit?
Pillanatnyi csend után azt felelte.
– Nem. Te mondd tovább neki, amit most hallasz. Figyelj, aztán ismételd meg, hogy megértetted-e. Gyöngyösi János van a másik telefonban, Párizsból beszél. Most közölték vele a szovjetek, Sztálin csak abba egyezik bele, hogy a csehek által követelt ö faluból kettő maradjon a miénk, hármat oda kell adnunk. Mit feleljek neki? Ismételd, amit hallottál.
Megijedtem, de rávágtam:
– Igen – és pontosan visszamondtam a szöveget. Most Tildy mondott sürgető igent.
– Igen. Menj apádhoz, várom a válaszát, mit javasol.
Irány a fürdőszoba – ahol megszületett öregem véleménye.
– Nincs mit tenni. Zoltán bácsival közöld, az a véleményem, hogy sajnos ki kell mondanunk az igent.
Megmondtam Tildynek, mit üzent apám, mit kellene mondani a Párizsban tárgyaló külügyminiszterünknek.
Amikor mindezt lebonyolítottam, fogalmam sem volt arról, hogy azokról a Pozsony-környéki falvakról – Oroszvár, Horvátjárfalu, Dunacsún – volt szó, amelyek végül az 1947. február 10-én, Gyöngyösi által aláírt – mindmáig érvényes – békeszerződés értelmében Magyarország határait az 1937. december 31-i, tehát a revízió előtti állapotok szerint húzták meg, sőt, hazánk újabb területeket veszített, ugyanis Csehszlovákia három Pozsony közelében fekvő faluval – Horvátjárfalu, Oroszvár, Dunacsún – gyarapodott, azon a címen, hogy védhető hídfőt biztosíthasson a város számára.
A Párizsban aláírt dokumentum ráadásul tovább rontott a határon túliak helyzetén, ugyanis a trianoni békeszerződéssel ellentétben – az alapvető emberi jogi formulán túl – nem fogalmazott meg kisebbségvédelmi rendelkezéseket, vagyis az elszakított magyarokat az adott állam jóindulatára bízta.
Nem voltam még tizenegy éves…
