130 éve született (a nem Nobel-díjas) Haynal Imre prof.
A személyes érintettség is magyarázza, hogy első mondatként idézem azt, amit dr. Haynal Imre professzorról írtak róla akkor, amikor 1945-ben levelező tagjává választotta a Magyar Tudományos Akadémia, egy évvel később (1946-ban) pedig teljes jogú akadémikus lett: „A nemzetközi orvostudomány halhatatlanjai közé számító magyar kardiológus”. (Mozgalmas életéről, munkásságáról lásd: Wikipédia.)
E sorok szerzőjének ugyancsak újságíró édesapja, Dernői Kocsis László ugyanis 1971-ben e fantasztikus, tudós orvos kezei között hunyt el, otthon, a saját ágyában.
Haynal Imrét (1892–1979) a családomhoz kötődő drága barátok egyik legbecsesebb tagjaként ismertem meg már gyerekként, s ez a rangja sosem változott. A legendáriumunkban nem csupán páratlanul nagy tudású orvosként, hanem apám életre szóló barátjaként is szerepel.
„A prof” nem csupán számomra minden idők legnagyobb magyar szívspecialistája, aki „biztosan Nobel-díjas, ha nem ezen a Magyarországon él és gyógyít”. Ez a nagy fajsúlyú vélemény a magyar medicina egy másik óriásától, Babics Antal urológus professzortól származik, akit a 60-as évek elején, az akkor rangos napilapként ismert Magyar Nemzet riportereként faggattam a hazai gyógyítás állapotairól.
Tény: Haynal doktor Kossuth-díjat is csak 1956 után kapott. Holott már 1931-ben egyetemi magántanár volt, a két világháború között is jegyezte munkásságát a nemzetközi orvostudomány, „A szív és vérerek betegségei” című, 1938-ban megjelent monográfiája pedig e témakörben úttörő munkának számított. A háború után pedig senki sem vitathatta érdemeit itthon a belgyógyászat, mindenekelőtt a pesti, Szentkirályi utcai klinika talpra állításában.
Viszont – így szólt az azóta dokumentumokkal bizonyított pesti szóbeszéd – Rákosinak még 1954–55-ben is elég hatalma volt, hogy „reakciósnak” minősítve (tény, Haynal sohasem tartotta titokban a véleményét) lesöpörje a sokadszor megismételt kitüntetési javaslatot. S tette/tehette ezt annak ellenére, hogy közismert volt: Haynal professzor a II. világháború éveiben kiállt az üldözöttek mellett, és 1944 őszén például megtagadta a kolozsvári orvosi kar nyugatra telepítését. Életrajzi vázlatában maga jegyezte meg: „Igyekeztem Erdély népeinek békés együttélését szolgálni s az üldözötteket tőlem telhetőleg megvédeni.”
Apám 1940-ben,harminchétévesen Kolozsvárott kapott először szívrohamot, s ott került mindannyiunk szerencséjére a már akkor nagy tudásáról ismert Haynal kezébe: a szó legszorosabb értelmében ő hozta vissza őt az életbe. Ebből lett a családi barátság, s az, hogy a mind nagyobb tekintélyű kardiológus apám szervi szívizom elfajulásának kezelőorvosa maradt élete végéig. Ott voltam (Belgrádból jöttem haza néhány napra, ahol akkor az MTI tudósítójaként dolgoztam), amikor utoljára feküdt nála a Szentkirályi utcában, a klinikán. A már ugyancsak nem egészséges orvos-akadémikus megfogta az öregem kezét és elmerengett.
– Emlékszel, mit mondtam neked harminc éve? Azt, hogy még egy ilyen szívroham, mint a mostani, elvisz, tehát nincs más megoldás, csak a nyugalmas környezet, a nyugodt élet. És mi lett belőle? Neked azóta annyi rohamod volt, hogy egy kisváros kipusztulhatott volna ennyitől. Mégis élsz, és azért, mert szerencsédre az emberi test és a lélek sokkal többet elvisel, mint mi, orvosok hinnénk.
– Egész életemben nyugtalanít, hogy mennyire nem ismerem azt az embert, akit az Isten megalkotott, én pedig újra és újra barkácsolok vele. Mindenkivel azt teszem. Amikor megkezdtem a szakmát, 1915-ben, nem is sejtettem, hogy mindenki másnak teremtetett, mint amilyennek én első látásra elképzelem. De a barkácsolásban talán végül vittem valamire…
Azóta rájöttem, hogy Haynal Imréből különleges erő sugárzott, amikor rátette a kezét a betegen háborgó szívre, s azt mondta (mindig azt mondta): „Itt vagyok, nyugodjon meg, és a szíve is megnyugszik”. Sokaktól hallottam évtizedek alatt, hogy a betegei mindenekelőtt bízni tudtak Haynalban, s a gyógyszerek csak a ráadás voltak. Persze, nála jobban kevesen tudták, tudják mindmáig a világon, hogyan lehet “barkácsolni” a tablettákkal. Meg emberi szóval, jóérzéssel.
A klinikai rendelőjében ültünk néhány évvel a háború után, akkor, amikor hazatérőben volt a hadifoglyok zöme a szovjetektől. Haynal kinézett az ablakon, és meglátott egy rongyos, tántorgó embert. Más talán részegnek gondolta volna, akivel nem kell törődni. Ő viszont leküldte az asszisztensnőjét és felhozatta vele a férfit. Ott derült ki róla, hogy az nem beteg, hanem az éhségtől támolygó fogoly volt, úton hazafelé, Zalába. Haynal megvizsgálta, majd lekísértette a zuhanyozóba, megebédeltette, s végül előkotort a zsebéből némi pénzt, a vonatjegy és útravaló árát. Az adjunktusa, Sellei Camilló, aki később az ország egyik legismertebb vezető onkológusa lett, semmit sem tudott az előzményekről, csak a búcsújelenetre érkezett, és csodálkozva, némán bámult.
Mert Haynal Imre ott és akkor ennyit mondott neki: „Nem arra esküdtünk, amikor orvosok lettünk, hogy sokat keresünk, hanem arra, hogy segítünk az embereken. S ez a néhány forint most többet használt minden gyógyszernél…”
Amikor ezeket a sorokat írtam, – ahogyan szokás, véletlenül – az interneten rábukkantam egy orvos, Haynal-tanítvány, dr. Barabás András visszaemlékező soraira. Azt írja:” Haynal Imre a legszókimondóbb és a legnépszerűbb professzorunk volt… Az Üllői út villamosain izgalommal utaztunk az előadásaira, és sokszor az előadóterem zsúfoltsága miatt a lépcsőkön is ültünk. Mégis, egyszer elaludt egy hallgató, méghozzá az első sorban. A professzor súgott valamit az egyik tanársegédjenek, aki egy pár perc múlva két csésze gőzölgő kávéval tért vissza. Haynal felébresztette a hallgatót, és azt mondta: „Kedves kolléga úr, úgy látszik mind a kettőnknek nehéz éjszakája volt, tehát jót fog nekünk tenni egy erős fekete.”
Az orvosi tudásán túl ezért a gondolkodásért külön megérdemelte, hogy 1993-ban egyetemet neveztek el róla Budapesten. Remélem, nem örökre vették vissza tőle ezt a megtiszteltetést éppen az ezredfordulón – racionálisnak mondott átszervezések, integrálódás címén…
Kocsis Tamás „Sub Rosa – avagy megíratlan megírandók” gondolat jegyében dolgozza fel és teszi közzé élete, sok évtizedes újságíró pályája emlékeit, tapasztalatait. Ennek a része emlékezése Haynal Imre professzorra.
A szerkesztő megjegyzése
Kötelességünk az érzékeny személyes visszaemlékezés alatt kissé részletesebben tájékoztatni a besztercei, erdélyi születésű tudós orvosprofesszor kolozsvári tevékenységéről. Bár pályája Magyarországon teljesedett ki, Haynal Imre a mienk is, kitörölhetetlenül kollektív emlékezetünkből.
Vitéz váradi Haynal Imre Géza Jenő Mária (Beszterce, 1892. november 12. – Budapest, 1979. február 3.) Kossuth-díjas (1957) magyar orvos, belgyógyász, endokrinológus és egyetemi tanár.
Pályájának jelentős része fűződik Kolozsvárhoz, 1940-től a belgyógyászat nyilvános rendes tanára az egyetem orvosi karán. A német megszállás alatt az üldözött román és zsidó lakosság védelmére sietett, klinikáján több száz embert rejtegetett a deportálás elől. Életrajzi vázlatában maga jegyzi meg: „Igyekeztem Erdély népeinek békés együttélését szolgálni s az üldözötteket tőlem telhetőleg megvédeni.” 1944 őszén mint az orvosi kar dékánja Miskolczy Dezső rektorral együtt megtagadta az egyetem kiürítésére kiadott parancsot, s az 1944–45-ös tanévben folytatta előadásait. A Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választotta (1946), s visszatért Budapestre, ahol nyugalomba vonulásáig (1963) továbbra is tudományos tevékenységet fejtett ki. 1998-ban a Világ Igaza címmel tüntették ki.
1940 és 1945 között vezette a kolozsvári belgyógyászati klinikát. Érdeklődése ekkor fordult az endokrinológia felé. Számos embert mentett meg a deportálásoktól a vészkorszakban. Életmentő tevékenységéért 1999-ben a jeruzsálemi Yad Vasem Intézet kitüntetésben részesítette. 1957-ben Kossuth-díjat kapott. Nyugdíjba vonulása után 1972-ig magánpraxist folytatott.
Két könyv
– Százhuszonöt éve nyílt meg a Kolozsvári Tudományegyetem. Emlékkönyv. Összeáll. Gazda István. Piliscsaba, Magyar Tudománytörténeti Intézet, 1997. 1-2. köt.
– Lőwy Dániel: A téglagyártól a tehervonatig. Kolozsvár zsidó lakosságának története. Kolozsvár, Erdélyi Szépmíves Céh, 1998.
