Március 9-én lenne 130 éves, akinek 60. születésnapján így szólt a dal: „Rákosi elvtárs, népünk ma erős vár, vígy a győzelmünk útján, ránk boldog világ vár!”
Hetven év múlt el azóta. És?
Puszik az első találkozásunkkor még nem jártak Rákosi Mátyásnak. Ő akkor még csak egyszerűen a Kommunista Párt főtitkára volt, s nem, mint később, népünk – benne kölyök jómagam – atyja.
Én pedig alig több mint tízévesen a legfiatalabb magyar állampolgárként, 1946. február 1-én ott lehetettem a Magyar Köztársaság kikiáltásánál. Amikor a frissen köztársasági elnökké megválasztott Tildv Zoltán előszobájában Szakasits Árpád bemutatott neki, annyit mondott nekem.
– Nőj nagyra. És ne halljak rosszat felőled – mondta, és ellépdelt. Hátulról nézve, még kerekebbnek látszott a fejétől a talpáig, mint amikor szemből láttam.
– Ne ijedj meg attól, amit mondott. Mindenkivel ilyen – fintorgott Szakasits, egyáltalán nem titkolva gúnyos grimaszát.
Akkor viszont tényleg ijedt voltam, amikor másodszor – és utoljára – találkoztunk. Mert ő éppen kezdett közös atyánkként szerepelni, én meg még változatlanul gyerekként, igaz tizennégyévesen, az Ady Endre úttörőcsapat tanácsának elnöki rangjában, hófehér ingben, váll-lappal, zsinóros fütyülővel, meg előre százszor megismételt szöveggel vártam a zuglói István gimnázium és általános iskola bejáratánál.
Az 1949 májusában megtartott első népfrontos választásra jött szavazni az iskolánkba. Hivatalosan ugyanis a szomszédban, az Abonyi utcában lakott, bár a valóságban – nyílt titok volt – a biztonságosabb Szabadság-hegyen. Az én tisztem volt köszönteni. Amikor kilépett az autójából, elé léptem, amúgy úttörősen szalutáltam, és sikeresen végigmondtam a bebiflázott jelentést.
– Előre! Rákosi pajtásnak jelentem, a szavazására minden készen áll.
Mosolygósan megnézett (dolgozott a filmhíradó, aki akarja, ma is láthatja az eseményt), lehajolt hozzám (nem kellett nagyon meghajlítania magát, én már erősen kamaszodtam). Annyit mondott:
– Köszönöm, fiacskám – és kaptam ráadásként két puszit. Láttam az arcán, nem is jutott az eszébe, hogy korábban már találkoztunk valahol…
Rákosi Mátyás (magyarul 1997-ben megjelent) könyvében leírta, hogy többek között éppen apám miatt nem örült, amikor Sztálin halálát követően, 1953 júniusában a küldöttség tagjaként Dobi Istvánt is meghívták Moszkvába, oda, ahol az új vezetés „megtáncoltatta” Rákosit. „Mindenki meg volt lepődve, hogy Dobit is hívták, holott hivatalosan nem is volt a párt tagja, s minden jó tulajdonsága dacára tudtuk róla, hogy nem nagyon titoktartó, s környezetének, amelyben elég sok kétes elem volt, mint Dernői Kocsis, Dancs újságírók és hasonlók, mindent el szokott mondani…”
Ma már bevallhatom: Rákosinak ez esetben igaza volt. Dobi elmondta Dernői Kocsisnak, ő meg az akkor tizennyolcéves, politikával az élet által már „erősen mérgezett” fiának: Beríja, a KGB-főnök a szemébe üvöltötte a Kremlben Rákosi Mátyásnak, hogy „ha keresztbe tesz Nagy Imrének, kettétörjük a gerincét”.
Az más kérdés, hogy Rákosi ugyan keresztbe tett, a gerincét viszont Beríja nem törte ketté: mire meg kellett volna ezt tennie, őt már kivégezték árulás vádjával. Igaz, mintha akkorra Hruscsov és a többiek is elfeledkeztek volna arról, mit ígértek Rákosinak.
És jött 1956. Meg a folytatás – újból háborútól való félelmekkel sújtott napjainkig…
