Szomorú igazság: 1944. pusztításaival, sok százezer halottjával, frontokon elesett, bombázásokban meghalt, otthonaikból elhurcolt áldozataival, mártírjaival hosszú, zivataros történelmünk bizonyosan egyik, ha nem a legtragikusabb éve. Amíg él magyar a Duna partján, lesz mit kutatniuk, elemezniük, vitatniuk a történtekről, a második világháborúról és következményeiről történészeknek és minden kor politikusának. Ahogyan most is teszik, ki így, ki úgy….
Számomra a háborúnak 1944. szomorú éve személyes halottakkal párosul: egy sorsfordító kor hőseivel, mártírjaival.
*
Bajcsy-Zsilinszky Endre (1886–1944 szenteste) volt az első halottja életemnek. Gyerek voltam, amikor megismertem, és alig múltam kilencéves, amikor 1944. december 24-én Szálasi bírái Sopronkőhidán kivégeztették. Amikor meghallottam, mi történt vele, még keveset tudtam a politikai pályafutásáról. Karácsonykor az Est-lapok akkor is működő gárdája és Boldizsár Iván értesítette ugyancsak újságíró édesapámat, Dernői Kocsis Lászlót a kivégzésről. Így tudtam meg, hogy Bandi bácsit kivégezték. És egy életre szólóan megtanultam apámtól, hogy „Bandi bácsi hős”. Elsírtam magam…
Nem akármilyen, csupa ellentét életút végén. Az is ő volt, akinek támogatását fiatalabb korában nacionalista erők élvezték, Gömbös Gyula által vezetett néppártiak. De főként az, aki már 1941-ben, kisgazdapárti országgyűlési képviselőként egyik fő szervezője volt a március 15-ei nemzetiszocializmus-ellenes tüntetésnek. Nem titkolt politikai nézetei, parlamenti felszólalásai okán először 1944. március 19-én, már a náci megszállás első óráiban rátörtek budai lakásán a Gestapo emberei, hogy letartóztassák. Fegyverrel szállt szembe a rátörő németekkel, akik rövid tűzharcban megsebesítették, majd letartóztatták és elhurcolták. Csak október 11-én engedték szabadon, azon a címen, hogy parlamenti képviselő. Október 15. után – ahogyan előtte hónapokig – ez ismét nem volt érv.
Másodszor – a nyilas hatalomátvétel után – november 23-án Radó Endre csendőrszázados egy teherautónyi csendőrosztaggal hatolt be abba a lakásba, ahol bujkált. Bajcsy a párnája alatt tartott fegyvert ezúttal nem tudta használni. Brutálisan megkínozták, gyorsított tárgyalást tartottak, amelynek fő tárgyalási napja 1944. december 5-én volt. Radó a tárgyalás előtt Bajcsy feleségének tanúk előtt kijelentette, hogy „ha Zsilinszky ezzel az üggyel megússza a halált, akkor a bíróság tagjai fognak lógni”. A per után a sopronkőhidai fegyházba szállították, ahol december 24-én felakasztották.
Az meg Budapest ostromának sajátos fintora volt: Boldizsár Iván frontvonalon át tudatta velünk a tragédiát. Ő akkor a Budagyöngyénél már szovjet katonákkal találkozott – de a budapesti telefon még működött.
Ezekhez az emlékhez tartom magam következetesen, függetlenül attól, hány helyen és hol áll Bajcsy-Zsilinszky szobra.
A gesztenyepüréknek pedig, amelyeket Bandi bácsiként fizetett, amikor apámmal találkozgatott a „képviselő úr” (a pincérek szólították így) 1942–44-ben a Hauernél, mindig örültem, miért is ne. Azt, hogy miről beszélgettek, nem tudtam, ma persze legalább sejtem. Csak egyetlen olyan mondatát tudom idézni, ami nekem szólt:
– Tanuld meg, hogy mindig legyél bátor, de tudd, hogy mit, miért és hogyan csinálsz – mondta ott, a Rákóczi úti híres cukrászdában, és megsimogatta a kobakomat. Ezt a mondatát is apám idézte fel, amikor megtudtuk a mártíromságát. Örülök, hogy apám később könyvet írt Bajcsy-Zsilinszkyről.
*
Bajcsy-Zsilinszkytől eltérőn Ságvári Endrét (1913–44. július 27.) nem ismertem személyesen, de tizenöt évvel fiatalabb húgát, Ágnest igen.
Ságvári ettől, s az ő esetében is szobroktól, emléktábláktól, róla elnevezett közintézményektől függetlenül ugyanazt jelenti számomra, mint a másik Endre, Bajcsy-Zsilinszky: mindketten antifasiszta hősök, mártírok, akik fegyvert is mertek fogni 1944-ben azért, amiért kiálltak. Budapesten, a Budakeszi úti Nagy cukrászdában (ma Remiz étterem) négy csendőr igazoltatta, hogy az őrizetbe vegyék. Ságvári hamis igazolványt mutatott fel, majd pisztolyt rántott a csendőrökre, és hármójukat megsebesítette. A kibontakozó tűzpárbajban Ságvári megpróbált elmenekülni, kiürült pisztolyát eldobva kifutott az utcára, ám ott az egyik csendőr rálőtt, halálosan megsebesítve őt.
Bajcsy-Zsilinszky és Ságvári mártíromsága közös, de nem egyformán éltek és haltak meg; és Ságvári Endre kommunista is volt. Már 1937 szeptemberében részt vett a Tompa utcai nyilasház elleni támadásban, amiért nyolc havi fogházra ítélték. Fő szervezője volt a Batthyány-örökmécsesnél 1941. október 6-án lezajlott megmozdulásnak, Ezért annyira megosztó a személye ebben a sors verte magyar társadalomban, amelyet a huszadik század az 1914-i szarajevói merénylet percétől mindennel sújtott, amivel csak csapásokat lehet mérni egy büszke múltú nemzetre. Ez független attól, hogy itthon él-e a magyar vagy kívül a mások által ekkorára mért határokon.
Ebből is következik, bizonyos, hogy Ságvári személye sem lehet egyhamar a nemzeti egység jelképe, hiszen már szegény ősi turulunkról sem tudjuk, kik és miért vállalhatják, vagy nem vállalják fel a maguk madarának. Különösképpen, ha a turulmadár mellett eszembe jut az Attila hunjaihoz kötődő székely-magyarok legendája és az Árpád-ház egykori zászlajának modern kori tragikus jelentésváltása.
Ehhez képest Ságvári Endre tragédiájának vesszőfutása „csak” néhány évtizedes, van még hát idő a végső történelmi érlelésre.
Ágnes, a húga rókaravaszsággal megáldva, félelmetesen okos volt, tudott élni azzal, amit tanult, háborúban, egyetemen és élete minden szakaszában. Bátyja véreként – és mint vezetéknevének jogos viselője – sok olyasmit megengedett magának, amire mások aligha merészkedtek volna. Levéltáros lett, akinek nemzetközileg is jegyezték a nevét, Európa nyugati felében inkább, mint Csaptól keletre: talán éppen azért, mert országhatárokon át szerzett hírét nemcsak szellemi ismereteivel, fantasztikus memóriájával, hanem aranyos, de bolondos, zűrös szertelenségeivel is gazdagította. Csak a példa kedvéért: egy időben nem egyszer tette nevetségessé – akár széles nyilvánosság előtt is – a szocialista országok pártvezetőinek „örökifjú korát”, sőt Brezsnyev kitüntetésmániáját is. Ságvári húga megélte az új évezredet. Talán azért is, mert – mindig elkésett.
Fél évszázaddal Ságvári Endre tragikus halála után tudtam meg tőle élete legfontosabb késését.
– Gyerekkoromban kezdtem az iskolában, amiért ezerszer kikaptam. Lekéstem órákat, vizsgákat, mozikat és színházi előadásokat. De végső soron az életemet is ennek köszönhettem. Mert elkéstem arról a találkozóról is, amelyen a bátyám meghalt. Mire odaértem, csak a zűrzavar fogadott. Annyit láttam, hogy elvitték a holttestét. Rám senki sem figyelt, így meg tudtam lépni…
*
Sólyom László posztumusz vezérezredes (1908–50) rendhagyó módon került emlékeim közé. Nem ismertem sem őt, sem családjának egyetlen tagját. De ismertem a történetét.
Katonai reáliskolát végzett 1923–27 között, majd a Ludovikán tanult. 1931-ben tüzér hadnaggyá avatták. Sikeresen felvételizett a Hadiakadémián. 1942-ben bekapcsolódott az antifasiszta mozgalomba. A német megszálláskor megtagadta a további szolgálatot, katonaszökevény lett. Illegalitásba vonult és a Magyar Fronton belül szervezett Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága tagjaként, annak katonai szárnyában tevékenykedett 1944. november 19-én letartóztatták, de sikerült megszöknie. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945-ben megbízta a Budapesti Rendőr-főkapitányság vezetésével, ám 1946-ban, a német kitelepítések elleni tiltakozásul, lemondott. Visszatért a hadseregbe, ahol főcsoportfőnökként szolgált és újraindította a Hadiakadémiát. 1948-ban altábornagyi rangban kinevezték a Magyar Honvédség vezérkari főnökévé.
Majd őt is elérte a „politikai sáskajárás: 1950. május 20-án koholt vádak alapján letartóztatták, halálra ítélték és felakasztották. Az 1954-ben lefolytatott perújítás során a felhozott vádak alól felmentették, de teljes rehabilitációjuk nem történt meg. 1956. október 13-án katonai tiszteletadás mellett, ám a nyilvánosság teljes kizárásával temették el a Farkasréti temetőben.
A rendszerváltást követően a Legfelsőbb Bíróság 1990-ben újból felülvizsgálta az 1950-i és 1954-i ítéleteket, akkor rehabilitálták, 2007. október 13-án posztumusz vezérezredessé léptették elő. A mártír Sólyom László emléktábláját a HM Hadtörténeti Intézet bejáratánál 2008. december 17-én avatták fel. A házon, amelyben letartóztatásáig lakott ugyancsak ott az emléktábla. Az utca azonban amely később évtizedeken át – egykori lakója tiszteletére – az ő nevet viselte, ma más néven szerepel Budapest térképen.
Merő véletlen: hosszú évekig a Törökvész út és az akkor még Sólyom László utca sarkán laktam…
*
Életem siratófalának emlékei között mindegyikük halhatatlan. Ki ezért, ki azért, ki így, ki úgy. De mindegyikük fejfájára méltán felkerülhetne Szimónidész antik görög költő megfogalmazásában az ősi spártai mondás: „Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.” Ott és akkor mindegyikük a maga helyén és módján cselekedte meg! Számunkra pedig marad az emlékezés, a ránk maradt örökség felelős ápolása, továbbadása. Súlyos kötelesség. Történelmi kötelezettség.
Cikkünk szerzője, Kocsis Tamás nyolcvanhat éves újságíró idén elnyerte a nagy tekintélyű Radnóti Miklós Antirasszista Díjat.