Ötven éve robbant ki a Watergate-botrány, amely – ki hitte volna akkor – a republikánus elnök, Richard Nixon lemondásához vezetett.
Nixon, az Amerikai Egyesült Államok 37. elnöke előzőleg kijelentette, hogy a Fehér Háznak semmi köze nincs az ügyhöz. 1972. június 12-én azonban Washingtonban, a Watergate-irodaházban tetten értek öt férfit, amint a Demokrata Párt választási központjában lehallgató készülékeket szereltek fel. Az ügy kivizsgálása során kiderült, hogy a betörők – hajdani FBI- és CIA-ügynökök – kapcsolatban álltak a Nixon újraválasztását szervező bizottsággal. A Fehér Ház megpróbálta eltussolni a botrányt, de Nixon végül bevallotta, hogy tudott az ügyről, így a republikánus frakció azt ajánlotta, hogy mondjon le. 1974. augusztus 9-én televíziós beszédben jelentette be a visszavonulását. Utóda az alelnök, Gerald Ford lett.
Az évorduló alkalom a visszaemlékezésre. Legegyszerűbb, ha egy korábbi Sub rosa-blogbejegyzésemet elevenítem fel.
Richard Nixon (1913-1994), az Egyesült Államok 37. elnöke még javában felfelé haladt a lejtőn, amikor segítő szavaimra támaszkodhatott. Mondhatnám – szabadon értelmezve Neil Armstrongot, az űrhajóst –, ez ugyan nagyon kis lépés volt az emberiség történetében, de nagy eset a saját életemben: megszólításával tüntetett ki az Egyesült Államok elnöke.
Belgrádban…
Nixon jugoszláviai látogatására az 1968-as megválasztása utáni, első ciklusa közelgő közepén, 1970 októberében került sor. Tito – aki egyébként is szerette, ha a világ körülötte forgott – a szokásosnál is nagyobb felhajtást csapott az amerikai államfő érkezésének, mivel még érezte Brzsenyev és a Varsói Szerződés 1968-as prágai beavatkozásának utószelét, s szükségét látta, hogy úgy higgyék Moszkvában, ha kell, neki tudja támasztani a hátát akár a washingtoni Fehér Háznak is.
Ez a Belgrádban dolgozó külföldi tudósítók számára abban is megmutatkozott, hogy a delegációval jött amerikai újságíró gárdával azonos elbánásban részesültünk: hivatalos vendégekként kezeltek minket is. Magyarán: az MTI képviseletében együtt utazhattam az országban Nixonnal jugoszláv állami pénzen, és nagyobb mozgási szabadságot biztosítottak számunkra, mint például az ifjabb George Bush elnök 2006-os budapesti vizitjén a magyar minisztereknek. Biztonsági akkreditálásom csak annyiból állt, hogy a Külügyminisztériumban egy amerikai úr is az asztalnál ült, amikor a szokásos tisztviselő, „Dobar dan, druzse Kocsis” (Jó napot, Kocsis elvtárs) köszöntés kíséretében, minden további vizsgálódás nélkül a kezembe nyomta a látogatásra érvényes igazolványt. A név szerinti megszólításra is csak azért lehetett szükség, hogy a mellette helyet foglaló néma amerikai láthassa, ismer. De hát más világ volt ez biztonsági értelemben is, mint a mai…
Az elnök tiszteletére rendezett parádés belgrádi fogadásra úgy jutottam be, hogy felmutattam a meghívómat, megköszönték, s már benn is álltam a feleségemmel együtt a többszáz méteres sorban, amelynek az elején Tito és Nixon kezelt le mindnyájunkkal.
S ekkor tört rám, teljesen váratlanul a „nagy számom”. Túljutottam a kezezéssel a jugoszláv elnökön, Jovankán, a feleségén, s a protokoll minden szabályát szigorúan betartva, odaléptem Nixon elé. Ő pedig, megelőzve minden lehetőséget a kötelező udvariaskodásra, miközben változatlan maradt a már Belgrád szurcsini repülőtéren az arcára fagyott jellegzetes amerikai „keep smiling” mosoly, rám nézett és váratlanul megkérdezte:
– Nem látszik rajtam, hogy izzadok?
Vetettem egy pillantást az arcára, s azon lepődtem meg, amire eddig nem is gondoltam: az amerikai elnököt kisminkelték a nyilvános fellépés előtt. S a sminkjén valóban átütöttek az izzadságcseppek.
– Én úgy látom, hogy igen – feleltem, amire – a festéktömegen át is észrevettem – elpirult.
– Köszönöm – mondta, s míg odébb léptem, maradt rajta a „cheese” vigyora, de letörölgette a képét a zsebkendőjével.
… Örök titok, miért éppen nekem tette fel a kérdést: talán összetévesztett valamelyik amerikai kísérőjével? Körülöttem viszont elszabadult a pokol. Elsőnek a Fehér Ház amerikai tudósítói hada rohant le, mit beszélt velem az elnök, aztán a többi kollégák. Én meg úgy éreztem, nem illik kiadnom Nixont, s csak annyit közöltem:
– Személyes téma volt –, amivel sikerült még nagyobb titokzatosságot teremtenem. Ennek köszönhetően ettől a pillanattól még az amerikai újságírók is „szent tehénként” kezeltek, mint aki bizalmasa a Mr. Presidentnek. (Előtte Kim Ir Szen kézfogásának volt hasonló varázsos hatása budapesti vizitjén.)
Ezek után a horvát és a szlovén főváros szállodáiban a helyiek alighanem besoroltak az amerikai újságírók seregébe. Zágrábban például nagyon kedvesen ugyan, de kitanítottak, amikor „izvinite, molim vasz” bevezetővel kértem valamit, hogy ezt itt így mondják, „prosztite, proszim vasz”, mert „ez nem Szerbia, hanem Horvátország”. Ljubljanában ennél is jobban megcifrázta egy pincér, mert szerbül rendeltem reggelit. Tudomásul vette ugyan, mit kell hoznia, de az orra alól rám morgott, angolul: „Uram, itt, Szlovéniában angolul is megértettük volna”.
Ekkor éreztem először – két évtizeddel Jugoszlávia szétesése előtt –, talán nincs igazam, amikor úgy gondolom, hogy ezt az országot az államot alkotó népek egymás iránti ellenszenve tartja össze. Lehet, döbbentem rá akkor, de csak egyetlen pillanatra, hogy az indulatok összetartás helyett valamikor robbanáshoz vezetnek? Most is bevallom, amikor állíthatnám az ellenkezőjét: az általam ismert akkori viszályok ellenére villámsebesen elesegettem a gyanúmat.
Horvátország és Szlovénia? 1989-ben jártam utoljára a régi Jugoszláviában: már túl Tito halálán. A vajdasági Temerinből származó kiváló íróval, újságíróval, az azóta elhunyt „magyar örökség-díjas” Illés Sándorral nyaraltunk együtt a horvát tengerparton, Crkvenicán. Akkor már azt javasolta egy valóban jóakaratú horvát, ha békességet akarok, ne mondjam itt azt, hogy szerbül beszélek. „Mondja legalább azt, hogy jugoszlávul, ha már nem meri vállalni a horvátot” – intett merő óvatosságból. Két évvel később pedig a kis Szlovénia – a szó legszorosabb értelmében, villámháborúban – néhány nap alatt szétrobbantotta az öröknek hitt Jugoszláviát…
Azért meg elnézést illene kérnem Nixontól, hogy éppen az ő személye kapcsán jutottam idáig rögeszméim ragozásában…
