Moisil akadémikus, a matematika kiváló hazai tudósa egyik tanulmányában arról ír, hogy a tudománytól ne várjunk többet, mint amire képes; a tudomány nem holmi varázsige. „Közelebbről“ szemlélve, éppolyan tevékenységi terület, mint akármelyik más, ahol emberek dolgoznak bizonyos célok eléréséért, és így megvannak a maga emberi problémái. Nem az olvasót hoznám közelebb ahhoz, amit végzünk, inkább mi közelednénk az által, hogy beszámolunk arról, ami foglalkoztat.
A hazai sajtóban, de világviszonylatban is gyakran emlegetik a modern tudomány egyik fő problémáját, az egyre bővülő hatalmas áradatként reánk zúduló ismeretek tömegének átfoghatatlanságát. Ezt tapasztalja már a középiskolás diák is, és sokakat tölt el aggodalommal a jelenség. Ne gondoljuk azonban, hogy ez ma született modern dilemma; másfél száz évvel ezelőtt Goethe is erről panaszkodik. Madách falanszterbeli tudósa pedig a kiutat abban találja, hogy leszűkíti érdeklődési körét: “…Kicsinyben rejlik a nagy, Olyan sok a tárgy, s létünk oly rövid.” A bővülő ismeretek átfogásának szép példáját nyújtja a fizika az egyetemes törvények felfedezésével. Gondoljunk a gravitációs törvényre: mennyire összefoglalja az égitestek, a mesterséges bolygó mozgását! Az ismeretek ilyenszerű tömörítésének azonban határa van, és senki se gondolja, hogy egy „világformula“ megoldhatja az összes gyakorlati kérdéseket. Ha azt mondjuk például, hogy az egész atomfizika kifejezhető a Schrödinger-egyenlettel, akkor – még ha ismerjük is ezt az egyenletet – édeskeveset tudunk az atomfizikáról. A gyakorlati alkalmazás sikere rengeteg kísérletet, nagy tapasztalatot feltételez.
Az egyetemeken, a kutatóintézetekben az alkotás fogalma az „ új“-hoz kapcsolódik, eredeti dolgozattal, munkával mérik a kutató tevékenységét. Hogyan lehet itt és most újat alkotni?
Gondoljuk csak el, hogy az atomfizika területén hány laboratórium és hány kutató, hány technikus dolgozik. Az egyik atomi részecske felfedezése körül mintegy ötven egyetemi képesitésű ember bábáskodott. Nyilvánvaló, hogy ilyen területeken egy szerény kollektíva nem boldogulhat. Szerencsére azonban a tudomány fejlődik, s olyan megfigyelésekre is alkalom nyílik, amelyek aránylag szerényebb keretek között is elvégezhetők.
A fejlődés sok változást hozott a laboratóriumok tudományos légkörében, tanárok és diákok, kutatók és munkatársaik egymás közötti viszonyában.
Tangl Károlyról, a század elején Kolozsváron működött fizikus professzorról olvashatjuk: „Az intézeti altiszt éberen őrködött, hogy a professzort ne zavarják. Ha Pista bácsi azt mondta, hogy a nagyságos úr észlel, akkor nem volt apelláta“, a professzorhoz nem lehetett bejutni. A tanár akkor oly magas tekintélynek örvendett, hogy diák alig mert hozzáfordulni segítségért – ha azonban ez megtörtént, akkor az útmutatást sokkal jobban értékelte.
Ma már tanár és diák között a viszony sokkal közvetlenebb. Ehhez bizonyára az is hozzájárult, hogy a tudományos kutatómunkával foglalkozók száma sokkal nagyobb. A kérdés most már az, hogyan lehet a laboratóriumi közösség „belső ügyeit“, emberi problémáit megoldani. Mert ilyenek is vannak, például egyes felfedezéseknél a prioritás kérdése, vagy az, hogy nagyobb munkaközösségek tagjai közül kinek a nevéhez fűződjön egy-egy jelentős felfedezés stb. Szociológiai, etikai probléma is ez, s megoldása minden bizonnyal sok fejtörést okoz. A fizika történetében példaképpen emlegetik Kármán Tódor válaszát. (Kármán dolgozta ki a repülés során fellépő örvénysorok elméletét.) Franciaországban Bemard professzor egyszer azt mondta, hogy tőle függetlenül találta meg az örvénysort megoldó összefüggéseket. Kármán erre azt felelte, hogy ezután az örvénysort Németországban és Angliában Kármán-féle őrvényútnak, Franciaországban pedig avenue de Henri Bernard-nak fogják nevezni.
A legtöbb nehézséget talán az okozza, hogy a tudományos eredmények értékelése egyáltalán nem könnyű. Nyilvánvaló, hogy ha például több halász teljesítményét hasonlítjuk össze, azé az
elsőbbség, aki a nagyobb mennyiségű halat fogja. De vajon az a kutató végez eredményesebb munkát, aki több papírt ír tele? Természetesen – nem.
Meglepő, hogy sokszor a legnagyobb felfedezéseket is milyen röviden írták le. Joliot-Curie a mesterséges radioaktivitás felfedezését két oldalnyi szövegben ismertette (Nobel-díjat kapott érte), viszont ezt olyan emberek értékelték, akik ismerték a tudomány állását a kérdésben.
A tudomány területén dolgozók is eltérő alkatúak. Vannak jó tanárok , akik nem annyira jó tudósok, vannak viszont kiváló tudósok, akik ugyanakkor rossz előadók. Max Planck írja önéletrajzában, hogy Helmholtz előadásai nem jelentettek számára különösebb nyereséget. „Helmholtz nyilvánvalóan sohasem készült rendesen. Dadogva beszélt, miközben kis noteszből kereste a szükséges adatokat, emellett mindig elszámolta magát a táblánál.“ Ugyanakkor azonban elismeri, hogy Helmholtz vezetése alatt tudományos látótere jelentősen bővült. Érdekesen ír Clarck Maxwell, az elektromágnesesség elméleti megalapozója arról, hogy mi lelkesíti a kutatót munkájában. „Néhány elme — jegyzi fel a múlt század közepén — elégedettséggel tudja szemlélni a tiszta mennyiségek szimbólumait, amelyek olyan alakban jelennek meg, amilyet csak a matematikusok tudnak kieszelni. Mások viszont kiszámítják, mekkora erővel vonzzák egymást az égitestek, és érzik, amint saját izmaik erőlködve feszülnek meg. Ilyen emberek számára a tömeg, energia, impulzus és hasonló szavak nem egyszerűen a tudományos kutatás absztrakt kifejezései, ezek erős szavak, amelyek felkavarják a lelket, mint a gyermekkor emlékei.“
Egy másik példa arra világít rá, hogy menynyire különbözőképpen járulhat hozzá egy-egy tudós a tudomány fejlődéséhez. Ehrenfest neve ismert a fizikusok körében, hírnevét főleg annak a jellegzetes tulajdonságának köszönhette, hogy kiváló kritikai érzéke volt. Megjegyzései rendkívül mélyek voltak, mindig észrevette a legkisebb ellentmondást vagy hibát is – viszont saját munkái nem érték el ezt a színvonalat, ő maga mint alkotó egyéniség nem tudott felemelkedni barátai szintjére, akiket bírált.
A felsorolást tovább lehetne folytatni, azonban talán elég, ha egyelőre csak a fenti gondolatokkal próbálunk közelebbi képet adni a tudományos munkáról az érdeklődő kívülállónak, aki így maga is közelebb kerül a tudományhoz.
Dr. KOCH FERENC
