Robert Castel cikkei egy egészen más hangot-nívót képviselnek ebben a kórusban. Bizonyára azért, mert ő hivatásos katonaként, hírszerzőként a terepen tapasztalta meg a háborúkat.
Bármennyire is a saját könyveinket igyekszünk előtérbe helyezni ünnepek évadján, szólnunk kell egy most frissen megjelent magyar-izraeli szerző könyvéről – mégha, sajnos, nem is mi adtuk ki.
Robert Castelről van szó, akinek az Ukrajnai háborúról szóló elemzéseivel egyre gyakrabban találkozni a magyar médiumokban. Igen, azokon a fórumokon, amelyeket az olvasóink – feltételezem – nem követnek, mert a so called másik (netán „ellenség”) „oldal”, „tábor” politikai erőterében leledzenek.
Jómagam – ezt is mint, mindent – atyámtól tanultam: hogy az (újság)írónak mindenféle és minden oldalt képviselő lapok áttanulmányozásával kell kezdenie a napját, ezért ennek a leckének az elsajátítójaként figyeltem fel erre a fontos szerzőre, s nyomán – életemben először – el is mentem az óbudai EMIH zsinagógába, mert Castel – a Neokohn állandó szerzőjeként ez logikus – ott tartotta az előadását, s még az ötfogásos vacsorára is leszurkoltam interneten az ötezer forintot (bár egy új és eredményes diéta folytán, este hat után nem eszem), hogy meghallgathassam. Megérte. (Kár, hogy a sabat szabályai szerint nem készíthettem fénykép- vagy hangfelvételt.)
Az aradi születésű, tizenhétéves korában alijázott, nyelvünket kifogástalanul beszélő izraeli biztonsági szakember életútja során volt hivatásos katona, dolgozott a hírszerzésnél, a rendőrségnél, s jelenleg az Izraeli Természetvédelmi Hatóságnál a biztonsági feladatokért felelős. (Ez a munka inkább hasonlít a határvédelemre, mert az ereci természeti parkok nagy része a határok közelében fekszik.) 2012-ben a Haifai Egyetemen doktorált.
Legyen bármilyen személyes (szeszélyes) vagy szakmai érdeklődésünk a világ dolgai iránt, de ma mindent elnyomnak-lefoglalnak az egzisztenciánkra legnagyobb kihatással rendelkező hírek – ezek pedig az Ukrajnai(nak elnevezett) háborúval kapcsolatosak. Ezért – sajnos, vagy nem sajnos: „ez van” – állandóan ezeket a tudósításokat bújjuk. Igyekszünk bennük rálelni a kiváltó okokra, kitapogatni a háború kimenetelének irányát s időtartamát. Hiszen sorsdöntően érinti az elkövetkező napjainkat, éveinket: a jövőnket. Hogyan igazítsuk életünket a háború fejleményeihez?
A tömeges igényre hamar megjelentek az igényt kielégítők: magyarázók, „szakértők”, hivatásos elemzők csapatai, akik készségesen vágnak rendet kételyeinkbe, s mint a meteorológusok a hétvégére, jósolnak hétről hétre derűsebb vagy rondább jövő-járást.
Robert Castel cikkei egy egészen más hangot-nívót képviselnek ebben a kórusban. Bizonyára azért, mert ő hivatásos katonaként, hírszerzőként a terepen tapasztalta meg a háborúkat. Ugyanis hazájának, Izraelnek, nem volt módja elpuhulni az elmúlt közel nyolcvan évben, s ezért folyamatosan a háborúk „lángjaitól ölelt kis ország”, sőt: olyan ország, amelynek tilos egyetlen háborút is elveszítenie, mert akkor vége a létezésének.
Ez a lét- és szakmai helyzet üt át Castel írásain. Domborzati körülmények, demográfia, statisztika, s természetesen a történelem és még egy sereg más tudományt mozgósít a magyarázatai sokrétűsége érdekében. Sok-sok párhuzamot von a világ és Izrael háborúival – mert (ezt hajlamosak voltunk elfelejteni a szokatlanul hosszú békében, amely több nemzedéknek is megadatott 1945 után) a világtörténelem – s ezek szerint sajnos: az emberi nem – természetéhez szervesen hozzátartozik a konfliktusok háborúval történő „megoldása”. Ezen nem változtatott Francis Fukuyama tetszetős elmélete vagy inkább vágyálma a „történelem végéről”. (Pedig épp ellenkezőleg, a digitális vívmányok ellenére éppen újrakezdődik a maga barbarizmusával.) S kedvünk támad Carl von Clausewicz nevezetes művét: A háborúrólt, megrendelni és elolvasni, nemkülönben Samuel P. Huntington A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című munkáját, amely régen (1996) jelent meg s magyarul is hozzáférhető.
Éppen ez Robert Castel fő erénye, hogy inkább gondolkodni, szempontokot figyelembe venni és elemezni tanít, mint megmondani a tutit. Sokat foglalkozik a háborúkat kísérő új jelenség, a tömeg és közösségi médiumok hatásával és ironikus bírálatával is.
A sabati előadás alkalmával a könyvnek – A függőleges koporsó, Az orosz-ukrán háború, mítoszok nélkül – még csak a borító nyomatát tudták bemutatni, s majd egy héttel később jelent meg az EMIH-hez tartozó Könyv Népe Kiadónál. A könyv cikk- és naplófolyamból áll, s magán viseli a még folyó háború friss, földolgozatlan hangulatát. Az első bejegyzés 2022. február 13-án jelent meg valamilyen médiumban (alá kellett volna írni, hogy hol?), az utolsó pedig ugyanez év október 16-án. S a könyv már december elején kézbe vehető volt.
Ismerem a naprakészség varázsát. [A magam hasonló, Koronavírus naplóját szintén az ukrajnai háborúval záródva, 2022. május 16-án szakítottam meg, s megjelent a június elején kezdődő Könyvhétre.] Kiadó és szerző becsvágya, hogy első legyen egy fontos eseményről való tudósításban, eligazításban. Ezt a dicsérendő törekvést a könyv be is teljesítette. Bizonyára nem az utolsó pillanatban határozták el a kiadást.
Menetközben érdemes lett volna a gondolatismétléseket kihúzni, egy-két kevésbé „mávrik” („elmés”) cikket mellőzni – és ami még fontosabb: nem kevés magyarázó jegyzetet fűzni a szerteágazó utalásokhoz –, bár az is lehet egy kiadói stratégia, hogy az olvasó googlizza meg a háttérinformációkat.
Ezektől az apróbb, egy következő kiadásban korrigálható hibáktól függetlenül igen ajánlatos év végi olvasmány Robert Castel könyve – aki remélhetőleg tovább is részt vesz a magyar közdiskurzusban –, és nem csak az „egyik oldali” közönsége gondolkodását serkentve.
Azért nekünk is vannak háborús könyveink:
Forrás: Múlt és jövő