Igen. Lebuktam. Vállalom.
A 2024. február 16-i Sábát-ot, nem gyertyák gyújtásával és a heti szidra (Trumá, 2Mózes 25:1–27:19.) elemzésével, s majd kidussal indítottam, hanem eligyekeztem a Hősök terére az Odakint most szörnyek járnak gyermekvédelmi tüntetésre.
Miközben az Oktogonról (mert a kisföldalattit lezárták) az esemény színhelyére gyalogoltam – a Köröndről csak furakodtam, mert odáig ömlött-sűrűsödött ki-össze a(z) (jó)ember anyagú áradat – azon morfondíroztam, ez valóban oly zsidós attitűd és beidegződés, hogy milyen indokokkal magyarázom ezt a vallásom szokásaival oly ellentétes szombatfogadást. (Három ismerőssel találkoztam a roppant tömegben – mindhárman zsinagóga-látogatók.)
Azzal próbáltam legitimizálni választásomat, hogy a hátrányos helyzetű gyermekek védelme, a társadalom összetartásának szükségessége, bizonyos értékek és erkölcsök összeszövésében – ez maga a Tóra szelleme. Erről, s ezért szól. Tehát, a Fentlévő ámen-jét veszem magamra – OK, némi önkényeskedéssel vagy talmudista okoskodással – e rendhagyó programra.
Magamban letuszkolva az ezek szerint, még ki nem hunyt újságírói, sőt: újságírógyereki – apám mindig, többek szerint egyre inkább bennem él – ösztön hívását, hogy a fontos jelenségeket közvetlenül tanácsos érzékelni, s ha kell tudósítani róla – ha csak magamnak is. Ki nem állhatom, ha rá is szoktam, az online-informálódást, s ami ennél is rosszabb: véleményalkotást.
S ha újságíróskodás – nehéz elkülöníteni a speciális magyar műfajtól: a szociográfiától –, akkor szinte múltamból adódó kötelességem is elzarándokolni a Hősök terére. Valaha a „csöves” riportjaimmal, szociográfiáimmal indítottam a pályámat. Már akkor felfedeztem – mégpedig a terepen, személyes ismeretségek, sőt: szerelem – útján, hogy a Kádár korszak végi jelenség magvát az állami gondozottak adták. S e jelenség statisztikájának utána nézve döbbentem rá a so called szocializmus kiábrándító társadalmi ellentmondásaira. (Ugye Feró, mi tudjuk, hogy miből állt a Beatrice felhajtó ereje, aminek karrieredet, s vele még a mai influenszeri túlélő szerepedet köszönheted.)
Sőt: erről is nyomott hagyott a fakuló emlékeken áttörő, de az archívumban (A margón, 1986, az első könyvem) megtalálható öndokumentáció, amit már el is felejtettem. Nevezetesen azt, hogy az állami gondozottak-csövesek sorsán keresztül bukkant föl számomra először a „zsidókérdés”, amelyről addig csak MTK drukkeri tapasztalataim (különösen az FTC elleni mérkőzéseken) és a nagymamám (a kőbányai) előttem homályos gyertyagyújtásai sejtettek valamit – „tükör által homályosan”.
 |  |
S persze azért is illett a „terepre” merészkednem, mert, aki A-t mondott, mondjon B-t is. Lásd: az előző posztom: Túszok – oda és vissza.
Persze, miközben e sorokat kopogom (még mindig Sábát van, jaj!) – de már reggel a laptopon, az ágyban is – buzgón kattintok az esemény recepciójára és az azt ragozó diskurzusára. Mindez ismét a Sábát-i választás áldását sugározza tovább: a szemtanúi érzékelés kegyelmét.
Az 50 ezer fős összejövetel beteljesítette az elvárásaimat. Végre független volt a pártpolitikától, s ezért a „Nekünk Mohács kell” beidegződéstől. (S ha kéretlenül ráépültek is politikusok – ehhez az ember(isten)tiszteletnek semmi köze.) Az arcokat, a nemzedékeket tekintve: reprezentálták a magyar társadalom sokszínűségét. A szónokok szigorúan a gyermekvédelem, az oktatás, s az egészségügy hiányosságairól beszéltek, kritikusan és felelősen. Fájdalmas számonkéréseik a mindenkori, s nemcsak a jelenleg regnáló hatalomnak szóltak. (Igen, nem az ilyen ügyekben tradicionálisan megszólaló írók, költők, de a számomra oly idegen youtuberek szerveztek és beszéltek, most leveszem előttük a kalapot.)
A tüntetés végén elrecitált magyar himnuszban az égre is szállt az áldásért való elkeseredett, de méltóságteljes reménykedés-ima. A tömeg fegyelmezetten vonult el – a közben meggyújtott, ha kell sabati, de valójában a Alekszej Navalnij emlékére gyújtott mécsesek előtt.
Én ezt láttam, tapasztaltam – a terepen. Nem az újságíró-véleményformáló, de a (magam előtt is) „Észak-fok, titok, idegenség” „minden ember”.
Forrás: Múlt és Jövő. A szerző – a neves író és riporter, emlékezetes könyvek, cikkek szerzője – a nagy hagyományú Múlt és Jövő folyóirat online-változatának alapítója, főszerkesztője.
A szerkesztő megjegyzése
Múlt és Jövő – Magunkról:
A Múlt és Jövő több, mint egy folyóirat és könyvkiadó. Mindenekelőtt és -felett egy ügy és egy hagyomány: a magyar zsidó kultúra művelése, népszerűsítése, emlékeinek megőrzése – „vigyázó szemünket“ Jeruzsálemre és a modern Izraelre vetve. Ezt a hagyományt és ügyet Patai József havilapja – Múlt és Jövő – indította útjára, egy év híján egy évszázada (1911-1944). Ezt a soával elejtett stafétabotot vettük át „némi“ megszakítás után (1944-1988). Új honlapunkkal ennek a hagyománynak és ügynek is szeretnénk megfelelni a 21. század új kihívásai között. […] Honlapunk – amelynek gazdagításába és kiadói munkánkba igyekszünk bevonni minden soá előtti és utáni nemzedéket – egyaránt szeretne megfelelni az érdeklődő olvasók, a tudományos kutatók, a magyar zsidó kultúra s egy szellemi közösség melegére vágyók igényeinek.
