Izrael és az egész világ zsidósága a Tóra ünnepére készült 2023. október 7-én reggel, az 5784/2023. évi őszi ünnepek méltó és emelkedett lezárására. Ehelyett háborúra ébredt.
Több, mint ötezer rakéta zúdult a „lángoktól ölelt kis országra” és a Gázai övezetből – traktorokkal, dózerekkel – áttörtek a Hamasz fegyveresei, hogy a környék településein családokat, bulizó fiatalokat, alkonyukat élvező öregeket gyilkoljanak halomra. Még a gázai tévé riporterei is élő adásban közvetíttek egy elfoglalt kibucból, olyan magától értetődően nem zavarta semmi őket.
Már egy nappal később, az első összegzések hatszáz izraeli halottról és közel kétezer sebesültről tudósítottak, valahányszor azzal a megjegyzéssel, hogy ezek nem végleges számok. (Közöttük huszonhat katona, tisztek, sőt egy körzet közigazgatási vezetője is elesett.) S ennél még ijesztőbb adat, hogy a beözönlő terroristák legalább száz foglyot ejtettek – egész családokat, gyerekeket és katonákat. (Némelyikük foglyul ejtéséről a közösségi médiumokbanl kegyetlen videók keringenek.)
Nem az emberi élet értéke miatt vészjósló ez a tény – mert minden élet = egy egész világ – hanem azért, mert ez a tényező behatárolja az izraeli válaszlépés – vagy csak maga a mentés – lehetőségeit is. Ugyanis ez lesz a legfélelmetesebb, legdrámaibb zsarolási eszköz a további fejleményekben. (Az izrali–arab úgynevezett „konfliktus” egyik legmeghatározóbb különbsége: az emberi életek értéke. A zsidó vallásban nincs túlvilág, minden jónak és rossznak „e világon kell tanyát ütnie”, míg a muszliméban a túlvilágon hurik tömege várja a földi létben – megfelelő anyagi javak híján – szexuális éhezésre kényszerített arab fiatalt.)
A sokkoló jelentéseknél, később – az arab médiumokból átvett – képi megjelenítésüknél még sokkolóbb a kérdés: miért sikerülhetett ez a keserű meglepetés, miért érte meglepetésszerűen mindez az ország politikai és védelmi vezetését? (A jogi reformok ellen küzdők – nagylelkűen – lemondták a Szimhat Tóra ünnepére időzített tüntetésüket, és – meglehet, elkésetten – kinyilvánították szolidaritásukat a hadsereggel, amelynek tartalékosai is hajlandóak mozgósíttatni magukat.)
Ez az igazi kérdés – éppen a Jom kippuri háború ötvenedik évfordulóján. (Noha az összehasonlítás sántít: akkor hadsereg állt hadsereggel szemben, most pedig, terroristák civil lakossággal.)
Tehát a helyzet ma sokkal súlyosabb.
Ugyanis, ha van ellenség, akkor az izraeli társadalmat fölbomlással fenyegető, az egymásban gyűlölt ellenséget szimatoló megosztottság, a kettéhasadás az. Ami felszivárgott a legfelsőbb vezetésbe, s nemkülönben a fiatal állam viszonylagos biztonságát szavatoló hadseregbe is. (A rendőrség és a nemzetbiztonság miniszteri rangú fejének, Itamár Ben Gvirnek sem katonai rutinja, sem vezetői tapasztalata nincs, amit – a fentiek szerint – nem pótoltak szélsőséges populista kirohanásai. Hacsak nem tekintjük annak az ezzel besepert – Mi hazánk típusú – pártjának leadott szavazatokat. Nethanjahu a választások előtt még fényképezni sem engedte magát vele, a mindkét oldali hatalomvágy azonban kiirtotta a pártoktól független szakértelem megfontolásait. Tartalékos katonák ezrei tagadták meg az évenkénti egy hónapos szolgálatot és képzést, számosan a legelitebb egység, a repülősök közül is – azzal a céllal, hogy így erősítsék a jogi természetű, az alkotmány hiányát foltozgatni kívánó harcokat. (Ahogy egykori parancsnokuk tévékommentátorként megítélte: igen későn reagáltak az eseményekre.)
Emellett – de ez csupán magánvéleményem – maga a hadsereg is professzionálissá alakult a valamikori néphadseregből. Ez Izraelben diszfunkcionális, mivel a társadalmat – kulturális és szervezeti értelemben egyaránt – ez az alulról építkező erőtér cementezi össze.
S mind emögött ott áll a szekuláris és vallásos hasadás – mindkét oldalt a szélsőségek felé homogenizálva. Épp az idei őszi ünnepek során zavarták meg a szélsőséges vallástalanok a tel-avivi vallásosok imáit. A jeruzsálemi óvárosban a keresztet cipelőket – azaz a legnagyobb és igazibb zsidó hős emlékét ápolókat – gyalázatosan megköpködők tettéért méltó üzenet, ami most történt a történelembe Szimhat Tóra-i háború néven bevonuló rajtaütéssel.
S persze mindebben a rémségben benne van a szemünk előtt és határainknál zajló világ újrafelosztása is, amely Montesquieu A rómaiak nagysága és bukása elszánt olvasójának nem újság. A szaúd-arábiai–izraeli „kiegyezés” terve talán stabilizálta volna világunk meg-megingó status quóját. A Hamasz támadásának hátterében itt és most az (is) állhat, hogy Irán megtorpedózta a sajátos Putyin– Kína–Irán tengelyt. A palesztin népnek nincsenek Széchenyi Istvánjai, Deák Ferencei. Az ilyen gondolkodóknak és követőiknek nem nyitott teret az izraelinél is fiatalabb történelme, de kulturális hagyományai sem. Ők is a felforduló világrend áldozatai – ha nem is tudnak róla, s ezért „sorstalanságuk” soha nem teljesedhet be sorssá.
Feleségem, akivel még két napja a Renoir kiállításban gyönyörködtünk, s előtte a Budapesti Könyvfesztiválon értekezhetett a budapesti értelmiséggel (sokuk elkeseredetten kérdezi tőlem, hogy nem történt-e baja?) – most Izrael közepén, a lakása óvóhelyén hallgatja a robbanásokat, s egy-egy közvetlen becsapódás után whatsappon osztja meg velem a rémületét. Ha akarnék sem lehetnék mellette, a repülőteret lezárták, a Wizzair legott megszüntette járatait. Sok tízezer izraeli turista nem tud hazatérni, az Egyiptomban tartózkodókat elkezdték öldösni.
Ezen ez estén senki nem táncolt a Tórával „szimhával” (örömmel). A müezzinek viszont egész Izraelben, s különösen Jeruzsálemben, felkelésre buzdítottak – egyes értékelők szerint, ez nagyobb veszélyt rejt magában, mint a rakéták. A Hezbollah és más terrorszervezetek már elkezdték kóstolgatni az újabb frontok megnyitását. A feleségem azért indult korábbi géppel haza, hogy vasárnap (ma) munkába álljon. Egyik feladata az lett volna, hogy a rábízott problémás gyerekek – köztük arabok – szüleivel végigbeszélje a tanév feladatait, a gyerekek otthoni viszonyait. Most azonban az egész országban felfüggesztették – meddig? – az oktatást. Mégsem nem marad munka nélkül: most a szülőkkel a háborús sokkot kell megtárgyalnia, meg a gyerekekre a bezártság által nehezedő pszichológiai nyomást – és tanácsot adni feloldásukra. A Covid alatt kialakultak a zoom-oktatás módszerei és informatikai rendszerei. Az iskolaigazgatók most ezt kaparják elő, és állítják készenlétbe – vagy hadrendbe.
Míg a politikai vezetés és a hadsereg – más hadrendekben gondolkodik.
És mi mikor látjuk egymást megint? Melyik ünnepen leszünk újra együtt? Mi lesz?
Bizonyára minden jelentkezésünk ezentúl – egy darab ideig – erről fog szólni. A Covid, az ukrán háború sokkja, valamint a klímaváltozás miatti aggodalmak után fel-felébredő „múzsák” (tervek, könyv- és folyóirat-pályázatok ínséges időkben – mert ebben merültünk el nyakig) ismét hallgatásra ítéltetnek.
Címkép: Izraeli romhalmaz
Forrás: Újnépszabadság
