Simon Endre műtermi újdonságai
Száll a táltos révületben, szeme előtt száz fény cikáz. Szín kavalkád körülötte, mozgásban az egész világ. Szertehullott részeire, s minden csupa ribillió, mégsem nyugtalanít ez a valószerűtlen, táguló univerzum, amely a képtér egészét kitöltve, mintha mesés, játékos kedvünket keltené életre.
Akárcsak ez a varázsos Táltos tánc, Simon Endre sok más mostanság született akril kollázsa is, például a Dimenzió, a Kisugárzás, a Fekete Nap, a Kötött ritmus, a Kimért világ és így tovább, a játékosság, a derűlátás, az élénken lüktető zeneiség, a vidáman tündöklő színharmóniák jegyében fogant.
A művész nyolcvanöt évesen is hű önmagához, több mint hat évtizede megfogalmazott művészi hitvallásához. Azt festi, amit szeret, és úgy, ahogy a szíve diktálja. Persze ha csak a gyakran rakoncátlankodó szívére hallgatna, nem biztos, hogy itt tartana, ahol most, de termékeny pályáján mindig szót kapott a kiapadhatatlan alkotóerő, szárba szökkent az értékteremtő szándék és tehetség, újabbnál újabb sorozatok, festmények, grafikák tanúsították, hogy a közel húsz esztendeje Magyarországon élő marosvásárhelyi festő nemzedéke egyik legkiválóbb képviselője. Erről újra meggyőződhet mindenki, aki megnézheti majd az idei nyár második felére tervezett vásárhelyi, kolozsvári, budapesti egyéni kiállításait.
A hűség nyilván nem leszűkített, nem egyoldalú. Hirtelenjében csak a formabontó, nonfiguratív munkáit említettem, de 2019-ben, ’20-ban, ’21-ben életművének másik nagy vonulata is jócskán gazdagodott a valósághoz, a tájhoz, a szülőföld és a nagyvilág szépségeihez közvetlenebbül, konkrétabban kapcsolódó, az élmény frissességével telített számos alkotással.
„Két világ él bennem, egyrészről a természet valós formáinak szeretete, másrészről az elvont formák vonzása, melyek élményeimmel keveredve egy szimbolikus-absztrakt egységévé állnak össze. E kettős való-álom tér az én világom.” – olvasható Simon Endre önvallomása a munkásságát felmutató, 2012-ben megjelent impozáns albumban. A Szücs György művészettörténész szerkesztette méretes kötetet még nagyon sok új festménnyel lehetne kiegészíteni.
Simonék törökbálinti otthonában, műtermében egymást érik az újdonságok, melyeknek kisebb hányada tárlaton, filmen, a médiában már közszemlére kerülhetett, de azok a művészetkedvelők az igazán szerencsések, akik a helyszínen hallgathatják róluk az alkotó történeteit, hozzáfűzni valóit. Maga a Műteremsarok is válhat absztrakt mű ihletőjévé, tárgyává, és bármely honi emlék, szülőföld-élmény formálódhat álomképszerű látomássá, a megélt valóság érzésekkel telt, színes vagy fekete-fehér tükörképévé.
A Friss hó a hegyen, az Ősz sok árnyalatú sárgája, a Hegyi vízesés romboló erejű zuhataga, a Tengerszem metsző kéksége, a szülőfalu, a szelíden suvadásos Székesi határ szemnek és léleknek egyaránt örömöt szerez. És jó újra meg újra megtapasztalni, hogy a szenvedéllyel végzett alkotómunka nem csak elemésztheti az ember energiáit, fiatalító erővel meg is sokszorozhatja azokat. A marosvásárhelyi képzőművészeti mozgalmat felvirágoztató egykori nagy generáció jelesei közül ma már kevesen élnek, alkotnak, Simon Endre mindegyre eszünkbe juttatja, milyen nagy művészi potenciálnak örvendhetett ez a város. Ő is a követendő példa- és mértékadó mestereink közé sorolandó. És ami külön kiemelést érdemel: jelen időben!
