A magyarországi ellenzéki politikai nyilvánosság napjainkban egyetlen alapvető kérdés körül forgolódik: hogyan lehetne leváltani Orbán Viktor rendszerét egy eltorzított képviseleti demokráciában úgy, hogy közben az intézményes pártpolitikai ellenzék erre nyilvánvalóan nem alkalmas. Nem is képes rá, el is fogadta a ráosztott szerepet és győzelme nem is volna kívánatos.
A tanácstalanság és tehetetlenség olyan méreteket ér el, hogy bárki kiemelt érdeklődésre tarthat számot, aki legalább minimális reményt kínál arra, hogy túllendüljünk ezen a holtponton: legyen az a mindenből viccet csináló Kutyapárt, a posztmodern médiabirodalmat építő színész-rendező és partizán, az előválasztás sztárjává váló félamatőr vidéki ex-polgármester, a több százezres táborral rendelkező influenszerek, a felszabadítóan extrém Vitézy-Ungár tengely, vagy Magyar Péter születőben lévő O2G („O másodszor is egy G”) mozgalma.
Ebben a szellemi és érzelmi klímában született Földes György esszéje is, aki (korábbi nézeteinek szintéziseként és aktualizálásaként) a pártpolitikai és mozgalmi ellenzékiség megújítását tartja a kívánatos útnak. Egy értékközpontú aktuálpolitikai szereplő létrehozására szólít fel, amennyiben számára „a baloldaliság fő jellegzetessége a törekvés a fennálló gazdasági, társadalmi és kulturális viszonyok megváltoztatására a többség javára”. Miközben 42 pontja éles precizitással írja le az ellenzék végső válságát, elemeiben helyesen ragadja meg a magyar és a globális helyzet sajátosságait, számomra mégsem tűnik alkalmasnak arra, hogy a vágyott újrakezdésre alapjává váljon.
Földes György: A baloldaliságról
A helyzet ugyanis az, hogy sok tekintetben éppen a Földes által javasolt pozíció és annak veresége/gyengeségei felelősek azért a helyzetért, amelybe a hazai baloldal az elmúlt 30 évben került. A hazai baloldal ugyanis egy hosszú bomlási folyamat eredménye éppen úgy, mint az a fajta értékbaloldaliság, amit Földes evidensnek tételez. A marxizmus felbomlásáról van szó, amely mind Keleten, mind Nyugaton végbement. Nyugaton először az derült ki, hogy az ipari munkásság nem feltétlenül forradalmat akar, majd hogy a proletariátus nem létezik többé, aztán meg az, hogy szépen lassan mindenfajta ipari munka háttérbe szorul, és a fogyasztói társadalom integrálni képes a társadalom többségét. Számunkra azonban érdekesebbek a régiós, azon belül is a magyar fejlemények: itt ugyanis, ha tetszik, még súlyosabb volt a helyzet, hiszen az ún. létező szocializmus nem a munkásosztály termékeként jött létre (ahogy a marxisták gondolták) és a történelem a proletárdiktatúra marxi elgondolásával is csúnya gúnyt űzött.
Mi maradhatott azoknak, akiknek egy ellentmondásos és félrecsúszott szocialista rendszerben kellett boldogulniuk, mert baloldaliként részt akartak venni annak működtetésében, az ország (a nemzet) sorsának intézésében, ki akartak állni a szocializmus ügye mellett? Nem több, mint valamiféle személyes morális alapállás és intellektuális antikapitalizmus, amely számára a baloldaliság „identitás”, „értékrend” és „meggyőződés”, amely legalább valamiféle vezérelvként szolgálhat „szélcsendben és ellenszélben” egyaránt. Ez az attitűd vált a Kádár-rendszer nem-hivatalos ethoszává is idővel. Ez az alapállás azután a rendszerváltás idején is hasznosnak és vonzónak látszott sokak számára.
Értem, hogy az MSZP és az átmenet nagypolitikai baloldala (amelynek Földes György mindvégig az egyik legelvhűbb és legelkötelezettebb kulcsszereplője volt) lényegében egy modernizációs és egyenlősítő diktatúra, majd az összeomlás kényszerpályáinak keretein belül fogant, ahol nem nagyon volt lehetőség másra, mint egyfajta baloldali ellensúly pozíciójára. Azonban
évtizedek távlatából érdemes volna feltenni a kérdést: mire volt elég ennek az értékbaloldaliságnak a reálpolitikai képviselete („a morális-intellektuális ellensúly”) a rendszerváltás buldózerével szemben, a kétezres évek tomboló neoliberális őrjöngésével kapcsolatban, majd az egyre inkább öncélúvá váló és morális/intellektuális/politikai értelemben lenullázódó megélhetési ellenzék idején 2010-et követően?
Véleményem szerint az elmúlt harminc év azt bizonyítja, hogy mindez csak a politika pótléka volt olyan helyzetekben, amikor nem voltunk képesek magunkat politikailag artikulálni. Ez a fajta baloldaliság, miközben mindvégig úgy érezte, hogy jobboldali eszmei ellenlábasaival, a társadalom problémáival és a kapitalizmus negatívumaival szemben hatékony volna, folyamatosan vereséget szenvedett a politikával szemben.
Miközben Földes az új generációk részvételével, egy közösségi és intellektuálisan megalapozott értékbaloldaliság nevében lép fel, nem tesz kísérletet arra, hogy szembenézzen e sorozatos kudarcokkal. Ehelyett elemzését az általa „antikapitalista” és „reformista” baloldalnak nevezett két fő irány szembeállítására építi. Szerinte az antikapitalizmus ma pusztán szellemi pozíció, értelmiségiek képviselik, akik „maguk köré gyűjtik azokat, akik (…) nem látnak politikai és választási győzelmi esélyeket, akik nem látják értelmét, hogy hozzájáruljanak egy fenntarthatatlannak ítélt gazdasági rendszer és egy igazságtalan társadalmi berendezkedés továbbéléséhez”. A reformista baloldal ellenben „nem mond le a közvetlen politikai célokról, és értékeit nem feladva mindenkor, minden helyzetben és mindenekelőtt a többségi érdekek megfogalmazására és képviseletére törekszik”. Földes számára – Lenin híres könyvének címét megfordítva – a „kommunizmus” ma nem több, mint az általa képviselt „baloldaliság gyermekbetegsége”. Álláspontja tulajdonképpen önfelmentés azon az alapon, hogy „mi legalább megpróbáltuk” – szemben azokkal az értelmiségiekkel, akiktől csak az „élő lelkiismeret” szerepére futotta. „De ki szereti, ha naponta kell gyónnia?” – kérdezi tőlük Földes.
Ennél talán jobb kérdés volna ma már az, hogy kinek lett végül igaza a rendszerváltás, a globális kapitalizmus és liberális elitek kérdésköre kapcsán.
De nem is az lep meg igazán, hogy a szerző ilyen egyszerű érvvel vág vissza azoknak, akik az átmenet intézményes baloldalának eredményeit és megalkuvásait kérik/kérték számon évtizedek óta a hivatalos szereplőkön. Egyoldalú szembeállításával az a nagyobb probléma, hogy miközben sok igazságelemet tartalmaz az 1989-es kihívásokra adott két tipikus értelmiségi válasszal kapcsolatban, egyáltalán nem veszi észre, hogy a tágan vett baloldalt tagoló törésvonal az elmúlt 5-10 évben alapvetően máshova tolódott el. Amennyiben nem ismerné a legújabb fejleményeket, mindenképpen van számára egy jó hírem: szövege olvasása közben mindvégig az volt az érzésem, hogy annak szinte minden állítását, elemzését és célkitűzését napi szinten hallom/olvasom. Nagyon sokan fogalmaznak ma meg hasonlókat – csakhogy nem az általa preferált ellenzéki párt- és médiavilágban, hanem a mindvégig kárhoztatott antikapitalista pólus szereplői körében.
A Szikra Mozgalom, a Gólya Szövetkezet, a Társadalomelméleti Kollégium, a Helyzet Műhely tagjai, a Fordulat, a Mérce, az Új Egyenlőség szerzői; az a közeg, amely politikai értelemben a Párbeszéd, az LMP és a Magyar Kétfarkú Kutya Párt bizonyos köreiig terjed, pontosan ugyanezeket mondja, mint Földes legújabb írásában: osztálypolitika, szakszervezetek, közösségi alapok, kritikus elméleti pozíció, nemzetközi együttműködés, párt és egyenlősítő baloldaliság. Ugyanazok a célok, ugyanazok a megfogalmazások is sok tekintetben. Bár ők nem antikapitalistának, hanem inkább rendszerkritikusnak nevezik magukat, ettől még tény:
Magyarországon jelenleg egy értékbaloldali kapitalizmuskritikus aktivista-mozgalmi-pártpolitikai oldal áll szemben az úgynevezett antiorbánista ellenzéki oldal kiüresedett, morálisan hitelét vesztett és csupán saját túlélésükért küzdő, idézőjeles „baloldal” szereplőivel.
A magam részéről persze ezt nem tartom feltétlen örömteli fejleménynek. Sőt, kimondottan patológiás tünetnek tekintem, hogy idehaza (és persze a legtöbb nyugati országban) ma rendszerkritikának azt tekintik, ami egy normális pártpolitikai helyzetben tökéletesen megfelelne egy globális kapitalizmus viszonyai közepette működő mainstream „szocdem” baloldali szereplő mondandójának. Csakhogy ez nem lehetséges, mert a főáramú politikai teret fogságban tartó elitek és hálózatok ezeket a szereplőket marginalizálják, vagy egyenesen ellehetetlenítik/letagadják.
Valójában Földes írása éppen a magyar baloldal legfontosabb kérdését nem teszi fel: hogyan szabaduljon meg a baloldal a pártpolitikai ellenzék halálos ölelésétől és az antiorbánizmus üres liberális populizmusától, amely nem csak mindenfajta értékbaloldaliság esélyét veszi el, de a hatékony ellenzékiségét is. Mert vitatkozhatunk bármiről a baloldaliság kapcsán, ha a politikát illetően úgyis az a következtetésünk, hogy teljes összefogást sürgetünk az ellenzéki oldalon Orbán ellen, és értékbaloldali alapon úgy érvelünk, hogy hazai liberális barátaink végül is miért baloldaliak. Hogy várjunk, amíg Orbán majd elég nagyot hibázik. Magam több olyan nyilvános rendezvényen vettem részt, ahol kimondottan baloldali és zöld ellenzéki pártelnökök és prominens politikusok azon morfondíroztak, hogy „az ő életükben talán már nem is fognak hatalomra kerülni”, hogy „Gyurcsányt nem lehet megkerülni” és erre kell berendezkedni. Közben az ellenzéki média jelentős része továbbra is buzgón építi azt az illúziót, hogy a társadalom többségét már csak egy pillanat választja el az orbáni diktatúra elleni felkeléstől – tehát már csak egyetlen lépésre vagyunk a Kánaántól, hiszen minden bajunk okozója a miniszterelnök. Ezt nem érdemes veszélyeztetni az ellenzéki problémák feszegetésével.
Közel húsz éve látszik, hogy mi itt a valódi probléma. Akárhogyan is, a „több aloldaliságot” jól ismert követelése ezen nem segít…
Megjelent a Népszava Szép Szó rovatában 2024. március 24-én.
