Kiss Tamás szociológus, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa szerint a romániai szavazók dühkitörése, a politikai elit bénultsága és a Simion-féle szélsőjobboldal előretörése egy olyan korszak végét jelzi, amelyben még volt valamilyen konszenzus arról, mit jelent a „haladás”. A hagyományos pártok azonban most bénultan sodródnak, a professzionális középosztály a tíz évvel ezelőtti recepteket ismétli, miközben a társadalom alsó rétegei a szélsőjobboldalon találták meg a hangjukat. A Simion-jelenség nem frusztráció, hanem képviselet nélküli düh, amit sem a progresszív identitáspolitika, sem a szociális újraelosztást elhagyó baloldal nem tudott megszólítani. A koalíció romjain az RMDSZ most Nicușor Dan mellé állt, de korábbi rossz helyzetértékelése, akárcsak a teljes politikai elité, hosszú távon is visszaüthet.
A romániai elnökválasztások első fordulójának eredménye nem valamiféle váratlan fejlemény, hanem a romániai politikai törésvonalak teljes körű átrendeződésének az immár visszavonhatatlan jele – véli Kiss Tamás szociológus. Szerinte, amit most földcsuszamlásnak érzékelünk (de ami valójában már 2024 novemberében megtörtént) az a Romániában a kilencvenes évek végétől meglévő fejlődési konszenzus felbomlása, aminek ráadásul van egy nemzetközi kontextusa is, amit Kiss – Nancy Fraserre támaszkodva – a „progresszív-neoliberális hegemónia” végeként jellemez.
Hegemónia és fejlődési konszenzus a félperiférián
De mit jelen a progresszív-neoliberális hegemónia és miben állt Romániában az a fejlődési konszenzus, ami most összeomlott, kérdeztük. Kiss az előbbivel kezdte. Szerinte a közelmúltig egyértelműnek tűnt a haladás (a progresszió) iránya, vagyis volt valamilyen többé-kevésbé konszenzuális elképzelés arról, hogy miként mozdulhatunk el egy igazságosabb társadalom irányába. A probléma gyökere azonban, hogy maga progresszió mainstream értelmezése egyre szűkült és egyre inkább „jobbra” tolódott, már az 1970-es, 1980-as évektől, amikor az elosztási igazságtalanság, a kizsákmányolás kérdésköre és a társadalmi osztályviszonyok (a nyugati magországokban) elkezdtek kikopni a közbeszédből. Ezek, illetve a kapitalista berendezkedés kritikája helyett, a kulturális elismerés, illetve az identitáspolitika került a középpontba. Így a progresszió irányát a női egyenjogúság, a faji elnyomás megszüntetése, a melegjogok érvényre juttatása, illetve a környezet fokozott védelme határozták meg. Mindez azonban szigorúan csak piackonform formában és az elosztási egyenlőtlenségektől egyre inkább elszakadó formában jelentkezett, ahol a női egyenjogúságot az amúgy a domináns osztályokhoz tartozó női politikusok és vállalatvezetők, a melegjogokat a „homonormatív” populáris kultúra, a környezetvédelmet pedig az IKEA reklámok testesítették meg.
A fél-periférián lévő Románia ehhez a progresszió-értelmezéshez „zárkózott fel” az 1990-es évek végén, azzal, hogy itt az alávetett csoportok kulturális elismerése sokkal kevésbé (szinte egyáltalán nem) jelent meg. Ehelyett a haladás („Európa”, „nyugatosodás”, „átmenet”) képzete inkább a piaci fundamentalizmussal, a korrupcióellenes küzdelemmel és a román középosztály nyugati fogyasztási standardokhoz való felzárkózásával kapcsolódott össze.
Ennek az értelmezési keretnek az összeomlása egyszerre következik most be kívül (nemzetközi szinten) és belül (Romániában), hisz a „progresszív neoliberális hegemóniát” egy liberális nemzetközi rend támogatta. Ebben a keretben tűnhetett egyértelműnek az olyan „utolérő modernizációra” törekvő országoknak, mint Románia, hogy a fejlődés egyet jelent az EU-tagsághoz szükséges csatlakozási kritériumok és a nemzetközi szervezetek ajánlásainak a teljesítésével, egy egységesnek tűnő „nyugati” modell fele való „felzárkózással”.
Politikai táborok és törésvonalak
De hogyan néznek ki a politikai táborok most, ha tényleg egy ilyen kataklizma után, vagy annak a közepén vagyunk, kérdeztük a szociológust. Ki mit gondol jelenleg arról, hogy merre van az előre?
Kiss szerint három klaszterbe sorolhatjuk a politikai szereplőket. Egyrészt, ott van a politikai establishment, amibe a professzionális politikai osztály derékhada tartozik. Mellettük továbbra is ott van egy neoliberális progresszió-elképzelés, amelynek Romániában (szemben mondjuk Magyarországgal) ma is erős pozíciói vannak és aminek a jelöltje Nicușor Dan. Végül ott van a szuverenista szélsőjobb, amely más közép- és kelet-európai országokhoz viszonyítva későn, a COVID alatt és azt követően futott fel Romániában.
Bénult establishment
A kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatója szerint a decemberi választások után beharangozott „reset” csak látszat volt, a hagyományos politikai elit képtelen volt bármin is változtatni. Így következett be, hogy most ugyanott vagyunk mint 5 hónappal ezelőtt. A politikai osztály tagjai, az eddig rendelkezésükre álló iránytű, vagy „szamárvezető” hiányában láthatóan semmit nem gondolnak, azon túl, hogy megpróbálnak különböző taktikai játszmákat lefolytatni egymás között. Bár közjogi eszközökkel (a „militáns demokrácia” sajátos félperifériás imitálásával) is megpróbálkoztak, mára politikai képzelőerejük végéhez érkeztek. Az elmúlt öt hónapban igazából azt sem tudták eldönteni, hogy választások után vannak és kormányoznak, vagy választások előtt vannak és kampányolnak. Így ahelyett, hogy valamifajta jövőképet tártak volna a választók elé, inkább olyan megszorításokat mímeltek és lebegtettek, amiket meglépni nem mertek. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy egyszerre két oldalról, a neoliberális progresszió és a szélsőjobb irányából érte utol őket a KO. A kormány összeomlása és a választási kudarcot követő kommunikáció, mondja Kiss, a jelen állás szerint beteljesíteni látszik a sorsukat.
Rezist# 2.0
Kiss szerint nagyon lényeges fejlemény, hogy a 2012-2017 közötti tiltakozási hullámokból, majd a rezist# mozgalomból kinőtt progresszív-neoliberális tábornak is sikerült az establishment fölé kerekednie, így nem csak a május 18-án tartott második fordulóban, hanem hosszú távon is innen nőhet ki a szélsőjobboldali (posztfasiszta, szuverenista) tábor politikai ellenpontja. Kiss hangsúlyozta, hogy ez utóbbi kijelentése nem arra vonatkozik, hogy szerinte a neoliberális progresszió a társadalmi igazságossági problémákra megoldást jelentő irány lenne, hanem azt az egyszerű tényt rögzíti, hogy a román professzionális középosztály körében ennek a vonulatnak továbbra is van hitelessége. Ez pedig szerinte egy alapvető különbség például Magyarországhoz képest, ahol a kiüresedett bal-liberális politikai establishment „letolt nadrággal állt” már a Fideszes kétharmad bekövetkezése előtt. Így van esély arra, hogy Románia a szélsőjobbos árhullámot követően ne Magyarországra, hanem inkább Lengyelországra, vagy Szlovákiára hasonlítson. Vagyis öröm az ürömben, hogy Simion valószínűleg nem tud majd az orbáni minta szerint berendezkedni.
Kiss érintette, hogy egy korábbi Székely István Gergővel közös munkájukban ezt az irányvonalat, ami leginkább az anti-korrupciós diskurzusban lelt kifejeződést a neoliberális populizmus egy formájaként írták le, amely a „korrupt helyi politikai elitekkel” (az establishmenttel) szemben és egy elképzelt városi professzionális középosztály körül próbálta meg újragondolni a román politikai közösséget. Kiss kiemelte, hogy bár természetesen minden barátját és ismerősét a posztfasisztákkal szembeni szavazásra, ezt követően pedig ellenállásra buzdítja, a neoliberális populizmus köré szerveződő alternatívával két alapvető problémája van. Egyrészt, Nicușor Danék lényegében úgy tesznek, mintha semmi nem történt volna, mintha továbbra is lenne egy egységesnek tételezhető „nyugati irány”, amit követni lehet. Másrészt, ami Kiss szerint a nagyobb probléma, hogy ez a politikai diskurzus valójában a kedvezőtlenebb helyzetben lévőkkel szemben (akik nem felelnek meg a városi középosztály normatív elvárásainak) mélységesen kirekesztő. Mindezt olyan körülmények között, hogy Romániában egyre inkább osztályjelleget öltenek a társadalmi törésvonalak.
A „tömegek lázadása”
Kiss elmondta, hogy – miközben látta az establishment kiüresedését és azt, hogy a városi középosztályra támaszkodó neoliberális populizmus valójában „egy 10 évvel ezelőtti recept alapján próbál kifőzni valamit” – Simion 41 százalékos eredménye meglepte, ahogy fogalmazott „mellbe vágta”. Úgy számolt ugyanis, hogy (a már decemberben felsejlő) szélsőjobboldali áttörés két elemből állt össze: egyrészt, egy nagyon mély társadalmi elégedetlenségből, másrészt egyfajta tételezett karizmából, amit a választók Călin Georgescunak tulajdonítottak. Így abban lehetett reménykedni, hogy amennyiben a „karizmatikus” Georgescut kikapcsolják a képletből, elmarad a szélsőjobboldali áttörés. Ez azonban nem így történt: az alapvetően osztály alapú elégedetlenség, ami a szélsőjobban találta meg a hangját, még inkább elemi erővel tör most a felszínre.
Az elégedetlenség hátterében pedig nem valamiféle „frusztráció” áll, amint azt sok (az e választói rétegek irányába úgymond empatikus) fősodratú elemző elképzeli. Kiss szerint inkább arról van szó, hogy a létező társadalmi törésvonalakat egyszerűen nem fedi le a politikai kínálat. Azoknak a társadalmi rétegeknek, akik a neoliberális konszenzus kárvallottjai egyszerűen évtizedek óta nincs politikai képviseletük, problémáik pedig egyszerűen láthatatlanok a fősodratú nyilvánosság felől nézve. Az őket ért igazságtalanságokat, amit a politikai képviselet hiánya tetézte, élezte ki a COVID, amikor az állam, képletesen szólva, teljes társadalmi csoportokat hagyott az út szélén.
A szociológus, a munkásosztály mellett a kiterjedt informális szektorra hívta fel a figyelmet, aminek a mezőgazdaság és az időszakos külföldi munkavállalás a fő pillérei. Az itt dolgozók, és a romániai munkavállalók 30 százalékáról beszélünk, gyakorlatilag semmilyen formában nem kapcsolódnak az állami ellátórendszerekhez. Nincs biztosításuk, így csak sürgősségi ellátásra jogosultak, de a nyugdíjalapba sincsenek befizetéseik. Kívül vannak a társadalmi szolidaritás államilag fenntartott hálózatain.
Ráadásul a gazdasági kiszolgáltatottságot, a kizsákmányolás extrém formáit és a létbizonytalanságot a politikai közösségből való kirekesztés szimbolikus formái tették és teszik elviselhetetlenné. A román politikai közösség ugyanis a középosztály ideológiájára épül, szimbolikus magját egy (elképzelt) középosztály adja. Ez politikai közösség-felfogás pedig olyan „bacchanáliák” során válik kézzel foghatóvá, mint amit a #rezist mozgalom, vagy a COVID kapcsán kialakult „felelősségteljes viselkedés” kampány. Ezeket az eseményeket politikai „műsoridőként” (show-time) foghatjuk fel, amikor nem csak az válik plasztikussá, hogy milyen az „Új Románia”, hanem az is, hogy kik nem tartoznak bele, kik azok, akik kívül rekednek azért, mert nem tudnak megfelelni a „középosztály” elvárásainak és aspirációinak. Ilyenek voltak a „PSD-szavazók”, akiket Románia „teleormanizációjáért” (a kifejezést Nicușor Dan használta 2016-ban; Teleorman Románia egyik legszegényebb megyéje, itt kezdődött a PSD korábbi elnökének, a korrupcióért elítélt Liviu Dragneának a politikai karrierje, szerk. megj.) tettek felelőssé, vagy ilyenek voltak a COVID alatt „a vírustagadó, oltás-szkeptikus falusiak”. Vagyis ez a fajta működési mód, miközben társadalmi és gazdasági értelemben marginalizál bizonyos rétegeket és osztályokat, a politikai képviseletet, sőt, a láthatóságot is megtagadja tőlük. Sokak a szélsőjobban az ebből való kitörés lehetőségét látják ma.
Hiányzó baloldal: hogyan veszett el a társadalmi újraelosztás nyelve?
Kiss Tamás szerint a populista szélsőjobb előretörésének legfőbb oka az, hogy nincs Romániában érdemi baloldali alternatíva. Szerinte a baloldali nyelvezet és politika korábban létezett, még ha erről hajlamosak vagyunk is megfeledkezni. A Szociáldemokrata Párt a 90-es években még képviselte ezt az irányt, és Kiss nem becsülné alá Liviu Dragnea próbálkozását sem, aki megpróbált visszatérni ehhez a hagyományhoz. Dragnea retorikai szinten szintén szuverenista üzeneteket használt (bár rettentően ügyetlenül), ugyanakkor konkrét gazdaságpolitikai lépéseket is tett, például a minimálbér és a közszféra fizetéseinek jelentős emelésével. Ezzel a közszférában dolgozókra és az alacsony jövedelmű munkásosztályra támaszkodva próbálta újraépíteni a PSD szavazóbázisát. Ez a kísérlet azonban kudarcot vallott. A rezist#, illetve a politikai establishment ebből profitáló jobboldali szegmense (Iohannis, USR, liberálisok) ezt a törekvést elsöpörték. A pártpolitikailag intézményesült baloldal a COVID-járvány alatt, vagy azt követően sem talált magára, így dőlt el, hogy „az ellenállás nyelve” a szélsőjobboldali szuverenizmus lesz.
A szociológus kitért a progresszív oldalon meglévő baloldali kapcsolódásokra. Így például a SENS-re, amely 3,5 százalékot ért el a parlamenti választáson, ami akár ígéretes is lehet. A társadalmi beágyazottsága legalábbis jobb, mint annak az akadémiai és értelmiségi baloldalnak, ahova a kutató magát is sorolja. Ezen kezdeményezések előtt lényegében két út áll. Az egyik, könnyebb út az, hogy beállnak a városi középosztály által favorizált, progresszív, identitáspolitikai kérdéseket képviselő irányokba. Ezekbe beletartozik a környezetvédelem, melegjogok, nemi egyenlőtlenségek elleni fellépés. Ezek Kiss szerint fontos témák és vitán felül áll, hogy baloldali értelmiségiként milyen alapértékeket képvisel ezekkel kapcsolatban. Ezzel azonban még nem érintettük a társadalmi újraelosztás kérdését. A nehezebb út ugyanis – amire Kiss szerint valahogy mégiscsak rá kellene lépni – az alávetett osztályok megszólítása, mégpedig egy igazságosabb gazdaságpolitikával. A SENS programjában például megjelenik a szociális lakhatás, ami ígéretes kezdeményezés, de az újraelosztás, a munkavállalói érdekképviselet vonatkozásában ennél konzisztensebb program kellene. Az értelmiségi akadémiai baloldal pedig ugyan beszél ezekről a kérdésekről, de jelenleg távolról sincs olyan szervezeti kapacitása, ami ténylegesen elérné ezeket a rétegeket.
Ezzel szemben az USR – és különösen a Nicușor Dan – körüli politikai táborban ilyen törekvéseknek nyoma sincs. Ők a neoliberális populizmus és a #rezist logikáját viszik reflektálatlanul tovább, így félő, hogy kampányuk ismét az alávetett rétegekkel szembeni „bacchanáliába” csap át. Ezúttal azonban megváltozott politikai törésvonalakkal, a siker reménye nélkül és a teljes romániai politikai közösség számára tragikus következményekkel.
Szociális populizmus és szuverenizmus: a Simion-féle recept
Kiss Tamás szerint George Simion politikai stratégiájának része, hogy baloldali elemeket is beemel a diskurzusába. Ilyen például az olcsó lakások ígérete, amely szerint minden román állampolgár 30 ezer eurós áron lakást kaphatna. Ezek az ígéretek azonban – hangsúlyozta a szociológus – nyilvánvalóan nem valósak. A szélsőjobboldali populista mobilizáció egyik alapvető mechanizmusa ugyanis pont abban rejlik, hogy a szociális üzenetek elmosódottak. Nem véletlenül, merthogy van egy szándékos csúsztatás a gazdasági protekcionizmus és a szociális védelem között.
Analógiaként Kiss a Fidesz 2008 utáni stratégiáját hozta, amikor a párt – például a vizitdíj-ellenes népszavazással, majd a „rezsiharccal” – erőteljesen épített a szociális populista üzenetekre anélkül, hogy valós újraelosztási politikát hirdetett volna. A „szuverenizmus” politikai logikája ugyanis merőben más: nem az alávetettek védelmét, hanem a nemzeti tőkésosztály megerősítését szolgálja, hogy az állami erőforrásokból és a tőke irányába történő újraelosztásból immár ne csak a multik, hanem egy hazai klientúra is részesedjen. Ezt az irányt Kiss ironikusan így jellemezte: „elegünk van Bill Gates-ből, jöjjön Mészáros Lőrinc”, vagy „elegünk van a Strabagból, jöjjön a Vegyépszer”.
Ugyanakkor a nemzeti színűre festett kapitalizmus valójában nem jelent a globális kapitalizmussal való semmiféle szakítást sem, csupán az egyes szektorok közötti árnyalatnyi átrendeződést. A globális gazdaságba és a beszállítói láncokba mélyen integrált országok – mint Magyarország vagy Románia – esetében valójában igen csekély a mozgástér a ténylegesen autonóm gazdaságpolitika számára. A szuverenizmus így végső soron a munkavállalói jogok további csorbítását, a jóléti rendszer további leépítését eredményezheti, különösen, mivel a nacionalisták által preferált honi klientúra csak így lehet versenyképes és (az állami megrendeléseken kívül) csak úgy növelheti a profitját, ha olcsón tudja foglalkoztatni a minél inkább kiszolgáltatott munkaerőt.
Az RMDSZ szerepe és stratégiai lehetőségei
Valóban sikeresen mobilizálta-e a magyar szavazókat az RMDSZ Crin Antonescu támogatására? – tettük fel a kérdést a kutatónak, hisz már a választások éjszakáján kiszivárgott a sajtóba, hogy koalíción belüli konfliktusforrás is volt a székelyföldi megyék gyenge mobilizációja. Van-e alapja az RMDSZ sikerkommunikációjának?
Az RMDSZ a saját stratégiáját egy végső soron téves elképzelésre alapozta, arra, hogy Crin Antonescunak nagyobb esélye lesz legyőzni Simiont, mint Nicușor Dannak, mondta Kiss. Ezt a téves helyzetértékelést és „politikai okoskodást” – aminek úgymond „normál” körülmények között (vagyis a politikai alkuk megszokott világában) lett volna logikája – a Szövetség egyes vezetői a mai napig kényszeresen ismételgetik. Eközben Antonescunak valójában semmilyen esélye nem volt semmire. Nem volt világos programja. Nem volt semmilyen elképzelése az ország jövőjét illetően. Sem választói csoportok, de – az RMDSZ-t leszámítva – még a koalíciós partnerek sem álltak a háta mögött.
A magyar részvétel és a mobilizáció értékelésében ugyanakkor Kiss árnyalt képet rajzolt fel. Úgy vélte, hogy bár az RMDSZ nem volt képes megismételni a korábbi két választáson látott mozgósítást, a szemünk láttára összeomló establishment-pártokhoz viszonyítva mégis tisztes teljesítményt nyújtott. A magyar szavazók nagy része ugyanis legalább leszavazott Antonescura, még „ha a mozgósítás nem is sikerült valami acélosra”. Ezzel szemben a PSD – amely bírálta az RMDSZ teljesítményét – saját szavazóinak a csak egy kisebbségét tudta a koalíciós jelölt mögé állítani. Hasonlóképpen, a PNL-től is jelentős szavazatmennyiség szivárgott át Nicușor Danhoz, azaz a liberális szavazók sem voltak lojálisak a koalíció jelöltjéhez. Így a három koalíciós párt közül az RMDSZ szenvedte el a legkisebb mértékű elektorális kudarcot. A politikai képzelőerő és éleslátás, a helyzetfelismerés, az innovációs készség tekintetében azonban az RMDSZ sem nyújtott jobb teljesítményt, mint a másik két párt. Ami kiemeli a mezőnyből, az a szervezeti stabilitása, illetve az, hogy az etnikai érdekképviselet, ha korlátozott értelemben is, mégiscsak egy politikai programnak tekinthető.
Kiss Tamás nem úgy érzékelte, hogy a választás után bármilyen sikerkommunikáció zajlott volna. Sokkal inkább egy zavarodott, a kialakult politikai helyzet kezelésére képtelen politikai vezetést látott. Mintha visszatértek volna azok az idők, amikor még nem volt a kezükben az elmúlt két választás mobilizációs „csodareceptje”. Kiss szerint ez a bizonytalanság különösen élesen érzékelhető volt Kelemen Hunor esetében, aki pedig az elmúlt évben nagyon magabiztosnak mutatkozott. Most azonban mintha nem találta volna meg egyből a kézenfekvő politikai választ. Így akkor is Antonescu második fordulóba jutásáról beszélt, amikor az exit poll eredmények alapján már valószínűsíthető volt, hogy Nicușor Dan jutott tovább. Kiss szerint úgy tűnt, mintha a pártvezetés egy időre lefagyott volna. Csoma Botond az Erdély TV választási műsorában adott válaszaiból is az tűnt ki, hogy az RMDSZ-vezetők fejében nem volt olyan B forgatókönyv, ami jobban illeszkedett volna a romániai politikai realitásokhoz. Kiss szerint egyedül Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere tanúsított némi politikai lélekjelenlétet, aki már az urnazárást követően kilátásba helyezte Nicușor Dan támogatását.
A szociológus az RMDSZ várható hozzáállásában egy rövid-, egy közép és egy hosszú távú forgatókönyvet vázolt.
Rövid távon nem látta kétségesnek, hogy az RMDSZ mozgósítani fog Simion ellen – hiszen az elmúlt másfél évben az RMDSZ kommunikációja lényegében ezt a forgatókönyvet készítette elő.
Középtávon, az elkövetkezendő évben, Simion győzelme esetén, egy széteső politikai establishmentet és adott esetben látványos szimbolikus konfliktusokat valószínűsített. Ezek azonban szerinte csak kis eséllyel fogják majd a román kisebbségpolitikai status quo alapjait (így az oktatási rendszert és a kisebbségi pártokon keresztül történő képviseletet) érinteni. A kisebbségi oktatás intézményes megalapozása gyakorlatilag 1948-ban történt, az oktatáspolitika csak kis eséllyel vesz ténylegesen represszív fordulatot. Hasonlóképpen, az 1990 óta fennálló képviseleti szisztéma, ami kifejezetten támogatja a kisebbségi szervezeten keresztül történő mobilizációt, is csak kis eséllyel változik majd.
Hosszú távon viszont egy talán elsőre szokatlannak ható irányból érzékelt valós veszélyt, mégpedig onnan, hogy a román szélsőjobb, az RMDSZ, és még inkább a magyar kormány kapcsolata „normalizálódik”. Ez nem csupán az RMDSZ és az AUR közötti kiegyezést, hanem szoros államközi partnerséget jelentene az AUR vezette Románia és Orbán Magyarországa között. Egy ilyen helyzet a szerbiai forgatókönyv megvalósulását jelentené, ahol a VMSZ-ben tömörülő magyar elitek az Orbán- és Vučić-rezsimek kettős kontroll-kooptációjában vannak.
Kiss Tamás szerint a kisebbségi intézmények demokratikus működése, a közösségen belüli pluralizmus és az egyenlőségelvű megközelítés szempontjából ez a lehető legrosszabb hosszú távú forgatókönyv. Ahhoz, hogy ne ez valósuljon meg, az AUR és Simion elleni küzdelem mellett azért is mindent meg kell tennünk, hogy Orbán ne jusson újabb mandátumhoz Magyarországon.
