George Bacovia születésének kilencvenedik évfordulójára
G. Bacoviát először és utoljára a koporsójában láthattam, a bukaresti írók Háza előcsarnokában. Történetesen akkor éppen a fővárosban voltam: így jelenhettem meg a temetésén. Csontra fogyott, keskeny arc, egymásra zárult vékony ajkak, a mélyen ülő szemeket örökre elfedő árnyékos szemhéjak – testi valóságában ekként mutatkozott meg előttem a költő egy szenvedésekkel teli élet végső állomásán. Én erről az életről akkor még nagyon keveset tudtam, s keveset az életműről is; mindössze néhány magyarra fordított verse adott valamelyes képet, homályos benyomást róla. Eredetiben addig egyetlen versét sem olvastam, válogatott versgyűjteménye, amely nem sokkal halála előtt jelent meg s amellyel a jelen hódolt egy letűnt korszak költőjének, még nem került volt a kezembe. Így inkább csak a köteles tisztelet tartott ott a gyászolók között s késztetett arra, hogy a veszteséget mélyebben átérző román írókollégákkal együtt elkísérjem őt utolsó útjára.
De míg ott csak a lezárt élettel találkozhattam, nemsokára alkalmam nyílt megismerkedni a lezárt életművel is.
Egy jó ismerősömnél pillantottam meg említett versgyűjteményét; belelapoztam s már ott mindjárt elolvastam belőle néhányat. Azonnal megállapíthattam: sajátos hangú, sajátos világú, igen jelentős költő szól a versekből hozzám. Néhány kezdeti költeménye, az Ólom, a Vizek , a Szonett, valósággal lenyűgözött. A kölcsönvett kötettel távoztam, s azzal a szilárd elhatározással, hogy lefordítok belőle egy csokorra valót, hadd ismerkedjék a költővel a magyar olvasó is. Így is történt: rövid bevezetővel ellátva nemsokára valóban közreadtam tőle egy kis válogatást az Utunk hasábjain.
Ám ezzel számomra nem zárult le az ügy. Tovább ízlelgetve a kötetet, újabb és újabb versek kerítettek hatalmukba, mintegy kényszerítve arra, hogy megszólaltassam őket anyanyelvemen, és lassan-lassan összeállt egy kötetre való anyag, egy, a költő minden alkotói korszakát felölelő válogatott versgyűjtemény, amely aztán 1961-ben, négy évvel a költő halála után, Lila alkonyat címmel meg is jelent.
Ez alatt az idő alatt nemcsak költészetéhez kerültem közel, hanem a költő emberi emlékéhez is, mind többet tudva meg küzdelmes életéről, egyéniségéről, arról a környezetről, amelyben élt, a hozzá legközelebb állókról. Felkeresve Bukarest egyik külvárosában a volt otthonát, az időközben emlékmúzeummá nyilvánított kis családi hajlékot, megismerkedtem özvegyével, a szintén költő Agatha Grigorescu-Bacoviával, fiával, Gabriellel, s az általuk elmondottakból, valamint az otthon beszédes tárgyaiból közvetlenül érzékelhettem mindazt, ami a költő életét, mindennapjait jelentette. Elnézegettem kéziratait s rajtuk a művészi gyötrődés számtalan nyomát, kedves hegedűjét, amelyet vigasztalásul és önmegnyugtatásul számtalanszor megszólaltatott, kis dolgozószobáját, amely kertre nyíló ablakával, minden külső zajt kizáró kellemes csendjével a költő kedvenc tartózkodási helye volt.
Itt, ebben a szűk, egy cellánál alig nagyobb szobácskában pihent és dolgozott a költő, itt álmodta meg és formálta – sokszor hónapokon át – finom veretű verseit. A szoba bútorai és használati tárgyai eredeti helyükön, változatlan hűséggel őrizték eltávozott gazdájuk emlékét… Mielőtt elköszöntem volna, az özvegy kérésére, elsőként írtam be néhány tiszteletteljes sort az emlékmúzeum éppen akkor felfektetett s még érintetlen emlékkönyvébe.
És nem sokkal később megfordultam Bákóban is, a költő szülővárosában. Itt a gyermek- és ifjúkor tanúi fogadtak, a még épségben lévő családi ház, a líceum, amelyben tanult, a városka parkja, amely később annyiszor visszatér írásaiban. A „fehérfák és fekete fák” évszázados koronáikkal még ott álltak a szülőház közelében, egy sápadt arcú, álmatag ifjúról beszélve, aki hajdan annyiszor pihentette rajtuk elvágyódó, szomorú tekintetét.
Ez a kisváros, az akkori idők tipikus vidéki fészke, poros sivárságával, piszkos kocsmáival és szatócsüzleteivel, a tüdőbaj és más társadalmi betegségek szerencsétlen áldozataival, nagyban hozzájárult a költő későbbi életérzésének kialakulásához. A finom lelkű, művészi ábrándokat dédelgető ifjú mindentől viszolygott itt, minden az ólom súlyával nehezedett reá, minden e szürke és nehéz fém képében jelentkezett előtte. S az ólom állandó motívuma lesz a bacoviai lírának; közvetlen ihletője első jelentős költeményének (Ólom), és ismétlődő képanyaga a továbbiaknak. Mindegyre ólmos őszről, ólmos télről és ólom-égboltról beszél, ólom-égről, amelyből – mint egyik versében írja – szürke hó hull. Az ólom a nyomasztó élet szimbólumává lesz nála, a szürkeség, a kilátástalanság s mindazon csüggesztő jelenségek jelképévé, amelyek az akkori viszonyokat jellemezték.
Bacovia kétségtelenül sokat tanulta francia szimbolizmustól, a fin de siècle dekadens csüggetegsége szemmel láthatóan nem kis mértékben hatott reá. De ez csak átmeneti s inkább formai hatás maradt volna, ha e költői hangnak nála nem lett volna meg a hiteles valóság-fedezete, ha az attitűd nem esett volna egybe a való élet tényeivel. Valahogy úgy volt ő a szimbolizmussal, mint Ady: magához egyénítve azt, egy korszak általános élményanyagának, közhangulatának a kifejezőjévé tette. Éppen ezért, jól felismerhető jegyei ellenére is, mélyen egyéni költészet a Bacoviáé, amelyet senki máséval összetéveszteni nem lehet; megrendítő híradás egy szenvedésekkel teli emberéletről s egy reménytelenül sivár társadalmi rendről.
Az ólom-égbolttal fedett világban biztató fénysugarat csak a munkásság bontakozó forradalmi erői küldenek életébe. A magányos, a jobbára begubózva, saját szűk körében élő költő meglepő társadalmi érzékről tesz tanúságot, amikor felismeri – már akkor – a proletariátus világátalakító szerepét. Több versében is felbukkan e felismerés. Megírja a Munkásszerenádját, a burzsoázia e vitriolos bírálatát, az Alkonyt, e megrendítő víziót a munkásosztály győzelméről s a milliárdosok véres alkonyáról, s a Tavasz felé című rövid, de rendkívül hatásos versét, amelyben – hogy megszülethessen ajkán a mosoly – a munka proletárjait szólítja felkelésre. A Végső énekben a burzsoá bűnökről beszél, s az Ólmos tél híres sora: „Kóbor árnyam ott bolyong a demokrata negyedekben” a maga módján megfogalmazva szintén félreérthetetlen közösségvállalás a munkásosztállyal és annak forradalmi ügyével.
„Bacoviának – írja róla ezzel kapcsolatban egyik méltatója – tudomása volt a szocialista mozgalomról, bár csatlakozása forradalmi eszményekhez általában nem lépte túl az érzelmi síkot. Bámulója volt a munkáskörökkel kapcsolatban álló egyes költőknek, így I. Pǎun-Pinciónak, de főleg Traian Demetrescunak (ez utóbbinál, előrevetítve, megvannak már Bacovia lírájának bizonyos hangvételei és motívumai), a művében oly gyakran felmerülő társadalmi problémákat nekik köszönhette.” Lehet, hogy társadalmi tudatosulását e költők is befolyásolták, de helyesebb talán, ha e befolyást elsősorban magának a szociális feszültségekkel terhes társadalomnak tulajdonítjuk. S ha harcos aktivitást a társadalmi mozgalmak terén nem is mutatott a költő, ha – életkörülményeinek és alkatának megfelelően – csupán „érzelmi síkon” azonosult a leigázottak törekvéseivel, költészetének ezek a vonásai mégis rendkívül jelentősek és rokonszenvesek, s akkori hatásukban is számottevőek. Ez utóbbinak ő maga is tudatában lehetett, ezért írta 1944 után, a nagy fordulat örömteljes hangulatában, nem kis megelégedéssel és öntudattal: „Íme, valóra vált / Minden politikai / Jóslatom.” (Cogito)
A fordítót nem mindennapi nehézségek elé állítják George Bacovia versei, valamint kis prózai írásai, a költőnek ezek a talán eléggé nem értékelt, bár nemegyszer legjobb verseivel vetekedő művei. Az a közvetlen, lázas, felindult kifejezésmód, amely Bacoviát annyira jellemzi, helyenként stiláris tétovaságokra, homályos kapcsolódásokra vezet, a gondolattársítások nehezen követhető rapszodikusságára. Nem kétséges: olyan tulajdonságai ezek költészetének, amelyek rendkívül közel hozzák őt a mai művészeti felfogásokhoz, a mai fül számára rendkívül modernül hatnak. Egyebek mellett éppen e költői sajátosságainak köszönheti nagy népszerűségét a mai román költőnemzedék körében, azt a megbecsülést, amellyel költői hagyatékát kitüntetik. A három B. (Bacovia, Blaga, Barbu) nem egy fiatal román költő eszményképe, s közöttük Bacovia személye megkülönböztetett helyet foglal el. Ám mindez semmivel sem könnyít a fordító dolgán, amikor verseinek ezeket a sajátságait híven és mégis követhetően vissza akarja adni.
Hasonlóan nehezen birkózik meg a fordító egy-egy Bacovia-vers tudatosan ismételt, visszatérő soraival, amelyek a hangulati s gondolati hangsúly szerepét töltik be nála. E sorokat a maguk eredeti értékének megfelelően visszahozni és a gyakran rendkívül bonyolult rímképletbe beilleszteni a legnagyobb műfordítói próbatételek közé tartozik. S végül még valami, ami Bacovia tolmácsolását megnehezíti: a távolról, néha több szakasz távolából visszacsendülő rímei. Némely régebbi fordítója ezekre a messzi, olykor egészen diszkrét rímölelkezésekre fel sem figyelt; e sorok rímtelenül, ún. lebegő sorokként kerültek be a tolmácsolásba. Persze így a költőnek ezek a művei magyarul lazábbaknak, tomposoknak, prózaibbaknak hatottak. Pedig Bacovia nagyon sokat adott versei zeneiségére, szerkezeti egybefogottságára. De nem csupán ezért alkalmazta e távoli rímeket. Általuk – akárcsak sorismétléseivel – meglepő hangulati, sőt gondolati hatást tudott elérni.
Én magam átültetéseimben igyekeztem Bacovia versművészetének mindezen sajátosságait teljes mértékben tiszteletben tartani.
Hálás vagyok az Albatrosz Könyvkiadónak, hogy a „legszebb versek” sorozatban rövidesen megjelenteti Bacoviát, és így alkalmat adott korábbi gyűjteményem átnézésére és kiegészítésére, a szükséges javítások elvégzésére, a fordításaim alapján kirajzolódó Bacovia-arckép hitelesebbé és teljesebbé tételére. Egy ilyen értékű költői életmű bemutatásánál nem lehetünk eléggé igényesek.
Amikor újabb erőfeszítéssel igyekeztem jobbá tenni Bacovia-kötetemet, a magyar olvasóra gondoltam, akinek meg lehet az a jogos kívánsága,hogy a román költészet e sajátos hangú, emberileg is rendkívül vonzó, minden tekintetben kimagasló egyéniségének válogatott verseit minél színvonalasabb fordításban vehesse kézbe.
Megjelent A Hét II. évfolyama 36. számában, 1971. szeptember 3-án.
