Jegyzetek egy festőről
Megírták a lapok, hogy Incze Ferenc kolozsvári festőművész ezüstérmet nyert a párizsi Salon nemzetközi tárlatán. Két kisebb vásznát egy Párizsból hazalátogató festőbarátjának ajándékozta, s az – anélkül, hogy a művész tudott volna róla – benyújtotta a képeket a kiállítás bírálóbizottságához. mindkettőt elfogadták, s az egyik – egy önarckép – e magas nemzetközi elismerésben részesült.
A kitüntetés hosszú és hányatott művészpálya után érte a festőt. Noha megszakítás nélkül dolgozott, a műélvező közönség alig szerezhetett tudomást róla. Egyéni kiállítást csak egyetlenegyszer rendezett. De a művész mégis megszállottan tovább munkálkodott, új kifejezési módokat hódított meg. S aztán – mint a mesében – jött ez a nemzetközi elismerés, az elszánt, kitartó munka megérdemelt jutalma, a mesehősöknek kijáró fele királyság…
A budapesti Iparművészeti Főiskola és a bécsi Képzőművészeti Akadémia hajdani hallgatója változatos utat tett meg, amíg mai festői látásmódjához eljutott. Útjának jelzőtábláin ilyen feliratok szerepelhetnének: szecesszió, realizmus, sematizmus – ön é, ezt ő sem kerülhetne el! –, majd újra (de most már mag asabbszinten) realizmus, és végül néhány esztendeje ez az új szakasz, amit – azt hiszem – tévesen neveznek némelyek szürrealizmusnak.
Ha egy földhöz ragadt, szűk skálájú, bizonyos ponton megrekedt művészkritika szempontjait alkalmazzuk újabb képeire, nem csoda, hogy visszautasításra találtait. De ha a festészetben világszerte megmutatkozó újító törekvések s a nálunk is kibontakozóban lévő egyéni stíluskeresések prizmáján keresztül nézzük őket, akkor joggal ütközhetünk meg azon, hogy egyesek e kivételes tehetségű művészt ennyire nem értették meg. Első látásra valóban meghökkentenek ezek a képek, de csak első látásra. mihelyt csupán egy kicsit is elmerülünk különös világukban, a meghökkenést a gyönyörködés váltja fel, ami aztán kikerülhetetlenül visz tovább a teljes megértés és elismerés felé.
Incze Ferenc korábbi képeit a tökéletes rajztudás s a színtechnika teljes birtoklása jellemzi. Ha egy ilyen kitűnő rajzoló és kolorista újabb képein „elrajzolja” az alakjait és meghökkentő színhatásokra „ragadtatja” magát, az nem lehet véletlen, az csak tudatos szándékból eredhet. Ez a szándék, megítélésem szerint, arra irányul, hogy a festészetbe gondolatiságot vigyen, a képet beszédessé tegye, közelebb hozza a szó, a költészet, a líra világához. Incze Ferencnek, amint maga mondja, régebben írói ambíciói voltak (be is szerzett egy írógépet, mely máig ott szomorkodik íróasztalán), költő szeretett volna lenni, de festő lett. (Nálam ez fordítva történt.) Nos, e tény sok mindent megmagyaráz, kulcsot ad mostani munkáinak helyes értékeléséhez. A vágyott, de mellőzött költészet kér helyet az öregedő művész festői világában, s készteti arra, hogy egy egészen sajátos kifejezésbeli szintézist hozzon létre.
Hogy mennyire így van ez, legjobban abból ítélhetjük meg, hogy újabb realista korszaka, de főként mai festészete döntően én-központú, akárcsak a líra. Bizonyítja ezt önarcképeinek változatos sora, valamint az a tény, hogy más jellegű képeiről is így vagy úgy, rejtetten vagy nyíltan a saját arca, alakja, lénye tűnik elénk. Vallomások ezek a képek, érzelmekben és gondolatokban gazdag vallomások, elsősorban önmagáról, de magán keresztül az emberről és a világról. A formabontás, a különleges színek, az élrajzolások arra kellenek neki, hogy az érzelmet és gondolatot szuggesztívebbé, érthetőbbé tegye, hogy a szemlélő világosan felfoghassa a képek „szavát”. Minden látszat ellenére, képeiben nincs semmi homály, mellébeszélés, esetlegesség; minden pontosan kimondott, félreérthetetlen. Ezért tévednek azok, akik képeit a szürrealizmus világába utalják. Nem, ezek jól átgondolt, tudatos alkotások, semmi közük a véletlenhez, a spontánul jövő, ellenőrizhetetlen, nemegyszer túlontúl is bizarr képzettársításokhoz.
Vizsgáljuk meg egyik képét ebből a szempontból. Kockavetés. mit mond ez a merészen megszerkesztett, nagyméretű kép? Egy női alak – a Sors – kiveti életünk kockáit. A kép felső sarkában a művész arca. Kíváncsi, várakozásban megfeszült, de nem kétségbeesett arc. Az egyik kocka már ott a terítőn. A lehető legkisebb számot látjuk felül, az egyest. Mi is jelezhetné jobban a művész eddigi sorsát? De vajon mit hoz a másik kocka, amelyik még a pohárban van. Ez a jövő titka. De hozhat bármit, hozhatja akár a sírvermet is, ami a női figura háta mögött tátong, abból is kitör az élet égőpiros fája, szikrázó csillagokat levelezve. A művészt túléli művészete… Sajátosan költői gondolat, amit Horatiusiéi kezdve számosan kifejeztek már, s amit ez a poétai festő most képbe fogalmaz. Ám menjünk tovább. Míg a művész önarcképszerűen megmunkált feje a kép jobb sarkában realisztikusan jelenik meg, addig a sorsot jelképező nőalak formai torzulásokat mutat. Vajon miért? Hatalmasan túlméretezett lába mintegy ezt sugallja: ránehezedik a földre; hasonlóan megnövesztett keze pedig, hogy amit tesz, az életbevágó. A nő eltakarja a szemét, míg a kockát veti. Mély gondolat rejtőzik ebben is: nem nézi, kinek veti a kockát. Íme, milyen világos e festmény mondanivalója, noha első ránézésre a kép titokzatosnak, megközelíthetetlennek látszik.
Elemezzük röviden egy másik képét is. Égi telek felé a címe. A félgömbszerűen ábrázolt Földből, mélyen beléje eresztve gyökereit, fa nő ki. A rajta csüngő alma bibliai szimbóluma világosan jelzi, hogy a tudás fájáról van szó. mögötte szintén elméretezett női alak. Hajlékony, hosszú lábai reátapadnak a Földre, de ujjai, hajszálai repesve lobognak a Föld félgömbjének ellentétpárja, a napkorong felé. Igen, az égi terekbe vágyunk, de csak egy segíthet föl minket oda: a tudás. Egy újabb költői gondolat, képben megfogalmazva!
És így taglalhatnánk tovább valamennyi festményét. De hagyjunk valamit a műélvezőkre is. Ők éppen olyan jól elvégezhetik ezt; inkább néhány szót festői eljárásmódjáról. Érdekes megfigyelni, hogy merészen új képein fellelhetők korábbi korszakainak stílusjegyei is. Már szóltam arról, hogy a képek némely részletét realista módon festi meg. Ugyanígy megállapítható egy-egy részletről (fák, házak), hogy a századelő magyar és angol szecessziójának távoli fénye lengi be. Azé a szecesszióé, amely még önmaga volt, nem vált modorrá és modorossággá. Incze tehát nem dobta lomtárba a múltját, felhasználja abból mindazt, ami új elképzeléseinek megfelel. Ma, amikor némelyek hanyatt-homlok menekülnek hajdani önmaguktól, van ebben valami példamutató, valami rokonszenves.
Incze Ferenc, ez a poéta-festő, megérdemelt nemzetközi sikere után bizonyára más reményekkel tekinthet további munkás évei elé. A közönség és a kritika máris felfigyelt reá. Reméljük, munkáival hazai képzőművészetünk még sok jelentős, merészen szép alkotással gyarapodik majd. Incze Ferenc fiatalos munkakedve, szenvedélye és poétai lelke garancia erre.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 29. számában, 1973. július 20-án.
Képek válogatása: u7szerk.
