Sohasem gondoltam, hogy egyszer megpróbálom elmondani véleményemet az ideológiáról. Igen hatalmas úr volt fölöttünk az ideológia, talán nem is ildomos így, kisbetűvel írni. Átszőtte az élet minden területét, és az embernek akarva-akaratlanul figyelni kellett rá, hiszen ő is figyelt szüntelenül bennünket, ő volt a meghatározó, én a meghatározott, s hiába próbáltam keresztülnézni rajta, dacolni vele, tudtam jól, lépéseimet-gondolataimat hozzáigazítom.
Fotó: A Csíki Székely Múzeum archívumából
Ellenfél volt, mégpedig démoni ellenfél, aki mindenestül bírni akarta az embert, hiába kínálta volna félénken és engesztelést óhajtván bármelyikünk a kisujját neki, ő az egészet kívánta, teljes behódolást. Miről is beszélhetnék másról – magánembernek tartom magam, ha az ideológiáról esik szó –, mint arról, én miképpen éltem az ideológiai diktatúra korszakában. Semmiképpen nem az ideológiát, ideológiákat tanulmányozó szakemberként – mint Dániel Bell,akinek gondolatai az apropót jelentik –, hanem egy magyar értelmiségiként, aki megkísérli a maga számára értelmezni mindazt, ami vele történt és történik, állandó küzdelemben önálló véleményéért, reménytelenül reménykedve abban, hogy a látszatok, magyarázatok (s ideológiák?) ködfüggönyén képes valmennyire átlátni. Bizalmatlanul és kíváncsian akarom nézni az ideológiákat, a konkrét, egyes ember (vagy legyünk szerényebbek és gőgösebbek egyszerre: a magam személyéről van szó) szemszögéből. Valahogy úgy, ahogy Gombrowicz határozza meg Naplójának a látószögét: „… Ahogy így a kultúrában sétálgatok, mint nemesember a kertjében, a birtokán, és a körtéket vagy szilvákat kóstolgatva mondom: ez jó, amaz viszont nem ízlik …“
Mindenesetre meg kell határoznom, én honnan beszélek. Akárhogy nézem is, az az időbeli és történelmi tapasztalatbeli különbség, ami elválaszt Dániel Belltől, egyáltalán nem másodlagos tényező. Az sem, hogy ő egy jellegzetes amerikai értelmiségi pályát járt-jár végig, én pedig itt töltöttem négy és fél évtizedemet – ideológiai uralom alatt. Abban, hogy ő amerikai, én pedig magyar vagyok, értékkülönbség nincsen, csak éppen különböző nyelven beszélünk, más nyelv szemüvegén keresztül látjuk a világot. Itt természetesen fölvetődik az a kérdés is: lefordíthatóak-e kölcsönösen tapasztalataink, illetve hol van a határa, meddig terjed az érvényessége az úgynevezett univerzális kérdéseknek. Más szóval, meddig általánosítható mindaz, amit a második világháború után átélt a nyugati civilizáció világa, nemcsak eszmék, hanem politikai és gazdasági gyakorlat tekintetében. Ehhez képest miképpen értelmezhető, értelmezendő az, ami velünk történt? Mivel egyértelműen nem tudok válaszolni ezekre a kérdésekre, csak annyit kívánok leszögezni: lényeges kérdésekről van, szó, nem lehet megkerülni őket Érdemes lesz majd tanulmányozni, miképpen foszlott szét a rajtunk uralkodó ideológia, miként csökkent meggyőződéses hívőinek a száma (vagy ez is hozzátartozott működésének jellegéhez?), hogy ma szinte hihetetlenül tekintünk körbe, megtörténhetett-e ez egyáltalán.
Mindenesetre nem arról van szó, hogy kiábrándultunk volna belőle. Legalábbis úgy hiszem, nem ez volt az általános. A meggyőződéses ideokraták nem voltak túl sokan Magyarországon. Bizonyára tanulságos az ő kiábrándulásuk folyamata, de ez az ideológiai uralom egészéhez képest csak egy – bár nem elhanyagolható – rész, föltehetően létszámát tekintve nem túl jelentős kisebbség. Az értelmiség nagyobb részét inkább egzisztenciális és tömeglélektani béklyók nyűgözték le. És nem lehet arról megfeledkezni, hogy ez az ideológiai uralom nem belső fejlődés következtében alakult ki, hanem külső kényszer következtében. A magyar társadalomban sokféle erjedés, változtatásigény volt jelen és fogalmazódott meg a harmincas években, de a bolsevizmus – mint ahogy a fasizmus sem – szerintem nem tudott volna meggyökerezni külső tényező nélkül. Az ideológia mögött nemcsak az ÁVH elnyomó apparátusa állott, hanem ott voltak a szovjet szuronyok is. Úgy történt, ahogy ilyen helyzetekben történni szokott a mi európai civilizációnkban (a bolsevik ideológia minden ázsiai-bizánci vonása ellenére eszmeileg Európa szülötte), jött az univerzális ideológia, megoldandó egycsapásra az elmaradottságot, a szegénység,a gazdasági fejletlenség gondjait. És ez az univerzális ideológia oroszul beszélt, bevezetvén az élet megannyi területén a „haladó“, „élenjáró“ szovjet megoldásokat, átértelmezte a történelmet, átfestette a kultúrát, közben minden autonómiát gleiksaltolt, legyen szó gazdaságról, tudományról, művészetekről vagy helyi társadalomról. Annak a logikának a jegyében, ahogyan a jakobinusok a franciaországi nemfrancia nyelveket ellenforradalminak minősítették, vagy a XVII. században a Port-Royal francia tudósai meggyőződéssel hirdették, hogy az emberi gondolkodás átlagos törvényszerűségeihez a legközelebb a francia nyelv áll. Tehát nem lehet megfeledkezni erről a dilemmáról sem. Vagyis hogy Magyarországon nem egy alkalommal úgy vetődött föl a modernizáció kérdése, hogy ezt a modernizációt (most tegyük zárójelbe, hogy valóságos modernizáció volt-e a szovjet bolsevizmus) kívülről hozták; ott volt benne, mögötte a birodalmi integrációs szándék is. Hogy milyen kemény, húsba és nemegyszer életbevágó realitásokat jelentett ez, jól tudjuk. Meszsziről lehetett gúnyosan legyinteni a sztálini kommunista brossúrákra, de annak, aki itt élt, és szerencsétlenségére értelmiségiként, személy szerint dönteni kellett, mit cselekszik. Úgy tesz, mintha elhinné, megpróbálja kisebbik rossznak tartani, beletörődik, aktívan vagy passzívan küzd ellene.
Itt csak azt kívánom aláhúzni, hogy a kommunista hatalomátvétel után a marxizmushoz való viszony nem intellektuális kérdés volt. Persze lehetett az is, de nem ez volt a lényeg. Az ideológia elsősorban a hatalom fönntartásának az eszköze volt Nem kellett föltétlenül hinni benne, ez amúgy is nehezen lett volna megvizsgálható, hanem bele kellett törődni abba, hogy kikerülhetetlen. Ez maga a történelmi szükségszerűség. És van szabadság is, annak, akiképes fölismerni, elfogadni ezt a szükségszerűséget. Az eredmény felől nézve persze édesmindegy, ki hogyan jutott erre a belátásra. Ebből az következik, hogy nem lehetett kívülmaradni az ideológián. A hódoltsági lehetőségek korlátozottak voltak. Megjegyzem, viszonylag keveset tudunk ezekről a folyamatokról, hiányzik az olyan analízis, mint Czeslaw Miloszé. A lengyel író világszerte ismert könyvében (A leigázott értelem,1952) azt mutatta be, hogyan ,,törte be“, szívta magához a bolsevizmus 1945 után a baloldali lengyel értelmiséget Azok a motívumok, magatartásminták, amelyek meghatározók voltak Lengyelországban, nálunk is hasonlóak voltak, éppúgy mint a zsarolás, a megfélemlítés, a kényszerítés módszerei. Azért tartom kifejezőnek a hódoltság szót, mert benne van a kényszerűség mozzanata, a megadásé, a meghódolásé, amit csak egy hajszál választ el a behódolástól. És ki tudja pontosan megállapítani visszamenőleg, egy-egy konkrét esetben, hol volt ez a határvonal. Mennyi egyéni körülmény színezte, befolyásolta a döntéseket, egzisztenciális, családi késztetés, beletörődés a megváltoztathatatlannak látszó helyzetbe. Mennyi emberi tragédia! Ideológia, ideológia … eszmék, kultúra, modernizáció és a véres valóság, az ÁVH börtönei, Recsk. A moszkvai követ tisztét, majd magas közjogi méltóságot elvállaló Szekfű Gyula, a népi írók, a szociáldemokraták egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülő szolgálatot vállaló képviselői… Mert talán így meg lehet akadályozni a még nagyobb rosszat, vagy esetleg belülről lehet változtatni a dolgon, és mégiscsak más, ha én vagyok ott, s nem egy teljesen becstelen ember. Néha szánalmas eszközökké lettek. Vagy a kádári korszak „puha diktatúrának“ mondott része. Milosz könyvének német fordításában az a címe: Verführtes Denken (Az elcsábított értelem), ez az értelmezése hitűen mutatja, mi volt az ideológia újabb hullámának a legfontosabb jellemzője. Akár a csábítás koráról is beszélhetünk. Megjelenik a bálteremben az előtáncos, a finom modorú, jobbra-balra hajlongó csábító Aczél György személyében. Nem ostorként pattogtatja az ideológiát, inkább tartuffe-i gesztusokkal sajnálkozik a kényszerűségek miatt, mintha nem is ő irányítaná a nagyszabású csábítási akciót. Ez már nem a durván erőszakos, izzadságszagú, muzsik-esetlenségű bolsevik inkarnációja, hanem egy világfié, aki különös charme-mal képes bókölni elit értelmiségieknek, művészeknek, íróknak, van fogékonysága a valódi értékek iránt, kitűnő az emberismerete. Nem tudom, hogy volt-e még egy ilyen sikeres csábító az utolsó két évszázad magyar szellemi életében. Elemezni kellene sikerének összetevőit, meg kellene vizsgálni a hatásmechanizmusokat, a hajszálereken át fölszívódó ideológiát, a kommunizmus ilyen vagy olyan mérvű elfogadását, 1956 elfelejtését, zárójelbe tételét. Gondoljuk el, milyen névsorról van szó, hiszen sokan, még a legnagyobbak közül is engedtek a csábításnak. Mondjak neveket? Megkapom majd, hogy intoleráns vagyok, bosszúszomjas stb., stb. Emlékszem a Németh Lászlóról készült albumra, benne a fénykép, amint vele vacsorázik, jut eszembe Déry Tibor, aki élete végén elhatárolta magát attól, amit 56-ban tett. És hány esetre emlékeznek még a kortársak, vége-hossza nincs a csábítás történeteinek. Igen, mert attól fogva nem állt fekete autó a ház előtt, megjelenhettek a művek (no persze nem minden, de hát tudomásul kell venni, hogy azért határok vannak), megszűnt a zaklatás, sőt került elismerés is, díjak meg kitüntetések.
Természetesen tág értelemben az egész ország, a magyar társadalom teljessége is tárgya volt egyfajta csábításnak. A terror után a viszonylagos jólét, az amnesztiák, a liberalizálódás. Az ideológia helyett – legalábbis látszólag – pragmatizmus.
Tapasztalatom szerint Közép-Európa szovjet befolyás alá került részében nálunk volt a legsikeresebb az indoktrináció. Kár volna e tényt egyoldalúan értékelni, gondolkodnunk kellene rajta, mi történt, hogyan történt, akkor is, ha ez nem mindig kellemes. Persze érintette az én nemzedékemet is a csábítás szele, sőt érezhette az ember a hatvanas évek közepén, hogy mivel nem lehetett ötvenhatos múltja, előszeretettel halásznak utána. És az egyéni Sietnek e felvilágosodáskori szakaszában, amikor bizonyosságokra van szüksége az embernek, egykönnyen képes lehetett engedni az ideológiának. Különösen akkor, ha nem volt más támaszték, a tájékozódás lehetősége korlátozva volt. És a „túlsó félről“, Nyugatról is efféle hangok érkeznek, akik mégis — gondolni lehetett — egy korszerűbb, európaibb formáját képviselik a marxizmusnak. Ez az az egy-két esztendő, amikor Roger Garaudy-t, Ernst Fishert olvassuk, Sartre-t és Simone de Beauvoirt, akik a világnak ebből a feléből várják valamiképpen a megváltást, és ha bírálják is az itteni valóság egyik-másik konkrétumát, azt inkább a jó eszme, az ideál rossz gyakorlatba ültetésének tartják. Így azután terjedt közöttünk az a fölfogás, belülről lehet változtatni a dolgokon. El lehetett képzelni egy „revizionista“ logikát, fejlődést az „emberarcú szocializmus“ felé. Az 1965–68 közötti időszakot tartom az utolsó korszaknak, amikor lehettek – és voltak – ideológiai illúziók. Mindig megkülönböztettem egykori MSZMP-tag nemzedéktársaimat aszerint, hogy 1968 augusztusa előtt vagy után léptek be a pártba. Ifjúkori bizonyosság-keresésemben ezután afelől már teljességgel bizonyos voltam, hogy az ideológia itt nem más, mint pőre hatalmi érdekek szolgálóleánya.
Azt hiszem, joggal kelti föl majd a kutatók és ideológiatörténészek figyelmét a kései Kádár-korszak, amikor ugyan – 1979-től föltétlenül – nehezednek az életkörülmények, mégis akadálytalanul virágzik a mítosz; úgy emlegetik szerte az országban „János bácsit“, mint ahogy a valamikori békeidőkben Ferenc Jóskáról beszéltek. Ekkorra érett be igazán évtizedek indoktrinációja. El kell ismerni, nem vezette félre az ideológia a politikacsinálókat, és azt is, hogy milyen jól bántak a szociotechnikával. Végül is nálunk volt a legsikeresebb az indoktrináció, aminek persze a hosszú ideig kiegyensúlyozott gazdasági helyzet is alapja volt, de mégis szinte hihetetlen volt számomra, miképpen változott meg például 1956 megítélése, akár közeli rokonaimat beleértve, róluk igazán tudtam, miképpen vélekedtek 57-ben vagy 58-ban, majd azután negyedszázaddal később.
Vagy beszélhetünk a Szolidaritás magyarországi fogadtatásáról is. Mesterien sikerült a tömegtájékoztatásnak lengyelellenes hangulatot kelteni. Mert nálunk — ellentétben például Csehszlovákiával vagy Lengyelországgal — az emberek elhitték azt, amit a televízióban láttak vagy a rádióban hallottak.
Érdekes jelenség: észre sem vettük, s kívülről irányítottak lettünk,az ideológia sokkal finomabb hálózatokon keresztül tudott hatni. El lehet töprengeni azon, előny ez vagy hátrány. A fejlettség jele (emlékezzünk vissza David Riesman elemzésére) volna, vagy a megkésettségé? Nem volt már szükség a közvetlen erőszakra, kitűnően működött az ámítás gépezete. Addig, amíg ki nem merültek a rendszer gazdasági tartalékai, nem engedett a szorításon a Szovjetunió, nem jelentek meg új politikai törekvések.
De az ideologizálás, a politikai nyelvvel való manipuláció nem szűnt meg. Úgy tetszik, állandóan védekezni kell az egyszerűsítések, a sémák, a skatulyák ellen. Liberálisnak szabad lenni csak, vagy populistának, esetleg vagy liberálisnak, vagy konzervatívnak. Az ideologizáltság igénye él tovább. Persze ma nem illik kommunistának lenni, bár olyat is olvastam már, hogy aki most antikommunista, az lényegében kommunista reflexekkel gondolkozik.
Megmaradtak az ideológiai beidegződések, a vagy-vagy manicheisztikus logikája. A nyelvi klisék kívánnak bennünket kormányozni, tart a harc, legfönnebb nem mindig nyilvánvaló, kié a privilégium, a lehetőség, hogy szabályozza, ellenőrizze a jelek, a szavak és a tartalmak összekapcsolásának a módját. Mert ha én mondhatom meg, mit jelent, mit kell jelentsen a szabadság, akkor akár eljuthatok arra a gondolatra is, hogy így vagy úgy korlátozom mások szabadságát. Gyanakszom.
Az ideológiák ma néha úgy tesznek, mintha már nem volnának azok. De azért vannak jók, és vannak rosszak (mondjuk a liberálisok a jók, akkor aki nem az, az vessen magára, vagy antiliberálisok a jók, és akkor éppen fordítva van).
Mit tehet az ember? Küzd önállóságáért. Ma ez könnyebb és nehezebb is. A függőségek, a kizárólagosságok, a monopóliumok másképp tartják hatalmában az egyént. Ma sem lehet többet, de kevesebbet sem mondani, mint a címben idézett Madách-sor.
Világosság, 1991/5.
Megjelent A Hét XXII. évfolyama 32. számában 1991. augusztus 8-án.
