Mitikus és történelmi emlékekben gazdag tájnak számított Erdély, amely közjogilag különállt Magyarországtól a XVI. század óta, de a magyar kultúra és államiság folyamatosságát biztosította a török korban. Romantikus és a múltat idéző színekben jelent meg a nemzetépítők előtt a múlt század elején…

Minden magyar középiskolás tanuló ismeri azt a verset, amelynek címét előadásom címének kölcsönöztem. A végek dicséretét Balassi Bálint írta, a magyar nyelvű költészet első világirodalmi rangú alkotója, a hányatott sorsú főnemes, az élet reneszánsz élvezője. Ez a költemény a magyar köztudatban a törökellenes harcok korához kapcsolódik, amikor jószerivel egész Magyarország „végvidék”, vagy ha úgy tetszik, határvidék volt. Hiszen a XVI—XVII. században a tegnapi regionális hatalom három részre volt szakítva, és mind a török hódoltság területén, mind a Habsburg uralom alá tartozó északi és nyugati vidékeken, mind pedig a török birodalom vazallusaként félig független Erdélyben mindennapos tapasztalatnak számított a határvidéki sors, a föllángoló harcok, a létbizonytalanság, a keleti és nyugati hadseregek pusztító felvonulása.
Másfél századon át majdnem megszakítás nélkül hadszíntér volt az ország legnagyobb része, itt vívta harcát „Kelet” és „Nyugat”, a Habsburg birodalom és az ottomán szultánság, ez a korszak választja tragikus módon két részre a magyar történelmet.
Határvidék, „végek” tehát magyarul ma általában valami történelmi tartalmat jelent, vagy pedig egyszerűen adminisztratív fogalom, politikai-földrajzi értelmében. Érdemes vázlatosan összehasonlítania lengyel és a magyar „végek“ fogalmát, s mindjárt első fogódzónk Balassi versének lengyel parafrázisa lehet, Adam Czabrowski Duma ukrainska című költeménye. Mint ismeretes, a lengyel költő mintegy kilenc évig szolgált a „magyar végeken” magyar társával egy időben, akivel valószínűleg személyesen is találkoztak. A magyar végvárak az ország belsejében húzódtak, tulajdonképpen a török hódoltság határán, védve még azt, ami megmaradt az országból. A végek világa katonavilág volt, a harci dicsőségé, az állandó készenlété, bizonytalanságé, ahol naponta kellett számolni a halállal. A magyar történelmi emlékezetben a török-magyar viadalok világa ez, hősies várvédelmeké, elsősorban a XIX. század írói által megörökített panorámaképeké. Az Antemurale Christianitatis toposzának rögzítője, mivel Magyarország egésze is akár végvárnak volt tekinthető, Európa végvárának.
Közbe kell rögtön vetnünk, Közép-Európa keleti felén számos nép tartja hazájáról, hogy Európa védőbástyája volt a keleti hódítókkal szemben. És ha e történelmi szerepet nem lehet is elvitatni a magyaroktól és a lengyelektől, nincs okunk kétségbe vonni, hogy erre a címre a szerbek, románok, horvátok, szlovákok is – más népek föltehetőleg szintén – számot tartanak.
A lengyel–ukrán vidékről származó Czahrowski természetes gesztussal adta a Duma ukrainska címet átköltésének (Balassi versének több versszaka szinte szó szerint szerepel a lengyel költeményben). Hiszen a lengyel végvidék (Kresy) a Lengyel-Litván Nemesi Köztársaságnak a XIII–XVI. században meghódított keleti tartományaival azonos, azzal a jagellói országgal kapcsolatos, amely egyszerre volt sajátos kelet közép-európai commonwealth és terjeszkedő, hódító birodalom. Később az utódok szemében ez a XVI–XVII. századi ország az aranykor fényét kapja, a felosztások korában magától értetődően elvesztett paradicsom, az etnikai nemzetben gondolkozók számára pedig a bukás felé vezető út negatív minősítésével bír, olyan illúziót jelent e keleti területekkel megnagyobbodott haza, amiről a modern nemzetállam tervezésekor egyszer s mindenkorra le kell mondani.
Annyit tehát állíthatunk, hogy a magyar gondolkodásban a végek fogalma elsősorban egy meghatározott történelmi időszakhoz, lezárt időszakhoz van kötve és az ország élethalálharcával fonódott össze, a lengyelek számára a mesés Vadkeletet jelenti (vö. Dzikie pola), a fénykor romantikus színekkel díszített csodálatos világát, a győzelmekét, a diadalmasan előretörő nagyhatalomét. Tudjuk jól, hogy mennyire él ma is a lengyel nyelvben a Kresy fogalma, nemcsak a Nemesi Köztársaság „régi dicsőségének” az értelmében, hanem mint a modern lengyel önszemlélet meghatározó mitológiája, a romantikus irodalom öröksége, nemzedékről nemzedékre hagyományozott tartalmak, és közelebbről, a két világháború közötti Lengyelország keleti területeiről elűzöttek, kitelepítettek, elvándoroltak. S közhelynek számít az is, hogy ez a szimbolikus tér mindmáig milyen jelentős irodalmi műveket mozgat, még olyan szerzők esetében is, akik esetleg személyes emlékekkel egyáltalán nem vagy alig bírnak. Csak nemzedéktársam híres versét említem, Adam Zagajewski Jeciac do Lwowa (Lemberg felé) című költeményét.
Ahhoz, hogy ma a határvidékek jelentőségéről beszéljünk, tisztázni kell, milyen történelmi értelmezések kapcsolódnak hozzá, s nemcsak egy nemzeti kultúra fogalomrendszerén át, hanem figyelembe véve mindegyik népet, amelyik ott él ezen a határvidéken. Nem tudjuk megkerülni a haza fogalmát; föl kell idéznünk azt az utat, amelyre kénytelen-kelletlen rálépteka Balti-, Adriai- és Fekete tenger közötti népek is a XVIII. század végétől. Hiszen a Lengyel-Litván Nemesi Köztársaság éppúgy, mint a Magyar Királyság népek hazája volt, hihetetlen etnikai-felekezeti tarkasággal, ami nemcsak területileg elkülöníthető más-más nyelvű népességet jelentett, hanem vegyes lakosságú városokat, falvakat, vertikálisan is meglévő nyelvi különbségeket (más nyelven beszélő urakat, parasztokat és polgárokat). Napjaink etnikai térképére ránézve is tapasztalhatjuk ennek a tarkaságnak számottevő foltjait, bár a XX. század uniformizálásra törekvő totalitarizmusai kétségkívül nem egyet eltüntettek belőle.
Kényes kérdés, hogy: vajon miként ítéljük meg a modern nemzetté válás folyamatát? Mondjuk azt, hogy mindenestül negatív volt, hogy a humanitástól a nacionalizmuson át a bestialitáshoz törvényszerűen vezetett az út (ettől tartott az osztrák birodalom egységét féltő Grillparzer)? És hogy további kérdéssel folytassam: ki lehetett volna kerülni a Nyugat-Európában született modern nemzet jelenségét azért, mert számos kiindulópontja, föltételezése nem felelt meg a mi valóságunk szerkezetének?
Úgy gondolom, ma szintén aktuálisak e kérdések, s nem lehet könnyen megválaszolni őket. Nem is merek erre vállalkozni, csak néhány figyelembe veendő szempontot szeretnék elmondani, mintegy hozzájárulásként a jelenleg is – van, ahol borzalmas formában folyó – vitához.
Amikor Franciaországban megszületett a modern nemzet mint a politikai szuverenitás új alanya, nem volt kétséges, hogy az állam minden egyes polgára tagja, egyenjogú tagja a nemzetnek, és egyértelmű volt, hogy Franciaországban egyetlen nemzet, a francia létezik. Nem árt hozzátenni, hogy a XVIII. század végén Franciaország lakóinak mintegy fele nem a franciát beszélte anyanyelvként, de a francia volt a forradalom nyelve, a nyelvjárások, a „helyi” nyelvek (köztük a franciától alapvetően eltérő breton és baszk) ellenforradalminak számítottak.
Magyarországon viszont így fogalmazott német nyelvű statisztikai munkájában (Statistik des Königreichs Ungern, 1798) Martin Schwartner, a pesti egyetem híres professzora: „In keinem Lande der Welt, sind vielleicht mehrere Sprachen und eben deswegen auch so viele Nationen – einheimisch, als in Ungern.” („Talán a világ egyetlen országában sem honos annyi nyelv – és éppen ezért annyi nemzet –, mint Magyarországon.”) Vagyis a királyság több nemzet hazája. A jeles tudós munkája akkor látott napvilágot, amikor már Magyarországon is megkezdődött a harc a magyar nyelv közigazgatási nyelvvé nyilvánításáért (tudnivaló, hogy az 1830-40-es évekre sikerült a latin helyébe államnyelvnek a magyart elfogadtatni). Az ország nem magyar lakói – legalább 50 százalékban – úgy érveltek a latin mellett, hogy az mindenkinek egyformán idegen idióma. A magyar nemzeti mozgalom a francia példát követte. Mellőzve a történelmi részleteket, csak annyit kívánok megjegyezni, hogy a fáziskéséssel színre lépő többi magyarországi nemzeti mozgalom ebbe nem törődött bele, és szintén a nemzetállam célját tűzte ki magának (hogy ennek mekkora esélye látszott a XIX. század elején, az másik kérdés).
Úgy tetszik, a magyar nemzetállam kísérletére (a térség első létező nemzetállamának tekintem az Osztrák–Magyar Monarchia Lajtán inneni (Zaltawia) részét 1867 és 1918 között) sorra születtek a magyar nemzetállamot tagadó nemzetállami tervek, a csehszlovák, a nagyromán, a délszláv.
Igen, a XIX. század folyamán a mi európai övezetünkben is diadalmaskodott a nemzetállam eszméje. És soha nem szabad megfeledkezni arról, olyan nemzetállamokat terveztek az itt élő népek, amelyek csak a szomszédok, az együttélő más nyelvet beszélők rovására volt megvalósítható. Ahogy Marian Zdziechowski írta az 1848 utáni fejlődésről: „Egyszóval a nemzetállam lesz a cél és egyben kultusz tárgya. A nemzetállamok pedig, minél erősebbnek érzik magukat, annál inkább, nem elégednek meg azzal, hogy természetes határokkal kerítik körbe magukat – melyek több mint ritkák –, hanem arra törekednek, hogy különböző, vagy politikai, vagy stratégiai, vagy gazdasági szükségszerűségek nevében kiterjesszék határaikat.“ (Idea polska na Kresach. 1923. In: Widmo przyszlosci. 1939. Wilno – Lausanne 1983. p. 6.) Valójában a nemzetállam rengeteg tragédiát hozott magával térségünk népeinek, és hiába fordítottak annyi energiát megvalósítására, egymást követték a csődök. 1918-ban az osztrák birodalommal együtt megszűnt a történelmi Magyar Királyság is, melyből a nem magyarok saját nemzetállamaikat akarták létrehozni.
De az első világháború után született államokat csak korlátozottan nevezhetjük nemzetállamnak. A korabeli Lengyelország lakóinak mintegy harmada nem volt lengyel anyanyelvű, hasonló volt a helyzet Romániában is. Csehszlovákiában az első köztársaság idején több német élt, mint szlovák. A történelem bebizonyította, hogy a romantika idején született délszláv egység gondolata inkább mítosz, mint valóság. Fikciónak bizonyult a csehszlovák nemzet elképzelése. Miután Közép-Európa népeinek a XIX. század elején nem volt önálló államuk (nagy birodalmak dinasztikus kereteiben éltek), a nemzet eleinte terv volt, fikció, költői látomás. Ismeretes, hogy a nemzeti mozgalmak gyöngeségük esetén hajlottak különféle kompenzációs mechanizmusok megteremtésére. Ilyennek tekinthetjük például a kisebb szláv népek (szlovákok, szlovénok, szerbek) körében különösen erősen megfogant nagyszláv eszmét, azt a gondolatot, hogy létezik egy minden szlávot tömörítő nemzet És ha e népek körében a nemzeti egyenjogúság vágya testesült meg ebben az elképzelésben, a cári birodalom – mint egyetlen létező szláv állam – számára ez egykönnyen válhatott az expanziós ideológia elemévé.
A nemzet megfogalmazott céljához nem könnyű út vezetett. Sok helyen még egységes nyelvi standard sem állott rendelkezésre, sehol sem volt hagyományokra épülő anyanyelvi állami élet, közigazgatás, jogszolgáltatás, tudományos és kulturális élet. Gyakran hiányzott az a történelmi-földrajzi keret, amelyre hivatkozni lehetett a nemzet megtervezése során. A románok például többségükben a dunai fejedelemségekben és a magyar király jogán a Habsburg birodalomhoz tartozó Erdélyben éltek, a szlovénok az osztrák birodalom négy különböző örökös tartományában stb. Lengyelország, mint köztudomású, három nagyhatalom között volt fölosztva, Magyarország a Habsburg Birodalom tartománya volt A nemzetről ezért igen átütő, hatásos mitológiát kellett készíteni, olyan jelrendszert, mely programként vésődik bele a nemzedékek tudatába, mozgósítani képes a nemzetállam megvalósításáért Mivel ez a romantika korában történt, az önmagukról készített mitológia sok szélsőséges elemet tartalmaz, patetikus képeket a nemzet dicső múltjáról, gáncstalan hősök panteonját, sötét lelkű ellenségeket, akik a nemzeti célokat akadályozzák.
Megszületett a haza idilli földrajzi képe, az a szimbolikus tér, amely kifejezi hűségesen a jövendő nemzetállam gondolatát. Érdekes stúdium volna végigkísérni és összehasonlítani a közép-európai népek nemzeti szimbólummá növelt tájait, hogy milyen ország képét festették meg az ideológusok, a költők és a tudósok (ők végezték leggyakrabban ezt a munkát), erősen központosított országét vagy tájházak lazán egymáshoz kapcsolódó föderációját Alaposabb vizsgálat nélkül is talán megkockáztathatjuk, hogy a magyar tradícióban erős volt a centralizáló mozzanat, a francia minta hatása, annak ellenére, hogy Magyarországon a helyhatósági autonómiának igen erősek voltak a szervezetei.
A XIX. századi modern magyar táj az Alföld lett, a nagy többségében etnikai magyar vidék, a modernizáció hordozója, egy olyan régió, ahol viszonylag széles volt a szabadparaszti, kis- és középnemesi társadalmi csoport. Érdemes fölidézni, hogy Kossuth Lajos merre járt toborzóúton 1843-ban, amikor önvédelmi háborúra kellett készülnie a nemzetnek.
Mitikus és történelmi emlékekben gazdag tájnak számított Erdély, amely közjogilag különállt Magyarországtól a XVI. század óta, de a magyar kultúra és államiság folyamatosságát biztosította a török korban. Romantikus és a múltat idéző színekben jelent meg a nemzetépítők előtt a múlt század elején, valóságos viszonyait igazából kevéssé ismerte a közvélemény. A „balladák földje” romantikusra rajzolt képe bizonyos értelemben összevethető a lengyel köztudat Litvánia-képével vagy Ukrajna-képével.
A lengyelek számára azonban épp e „végvidékeken” voltak a kultúra és a tudomány legfontosabb központjai. Köztudomású, hogy Varsó sokkal inkább perifériának számított, mint Vilna. Ami hasonlóvá teszi a lengyel és magyar „végeket”, az e területek többnyelvű jellege, etnikai tarkasága. A nemzetállami gondolat azonban ambivalens módon dolgozta föl ezt a tényt A modern nemzetállam a XIX. századi gondolkodók szemében a korszerű közigazgatást, az urbanizációt, polgárosodást is jelentette. És ezzel kapcsolatban fölvetődött az a kérdés: mi lesz a kommunikáció eszköze, melyik nyelven történik az államélet, milyen nyelven vezénylik a katonákat, irányítják a postát, a vasutat stb. Ha úgy tetszik, a lengyeleknek „egyszerűbb” volt a helyzetük. Nekik – különböző mértékben – mindenütt meg kellett küzdeniük az elnyomó hatalom nyelvi imperializmusával. De ahol mód volt a lengyel nyelvű adminisztrációra, mint 1868 után Galíciában, éppoly nemzetállami reflexszel törekedtek egységesítésre és lengyelesítésre, mint a magyarok saját országukban a dualista monarchia Lajtáninneni (Zalstawia) felében.
A nemzetállam tehát a régiók autonómiája ellen hatott. Erdély betagolódott 1867 után a Magyar Királyságba, nem maradt semmiféle különállása. Megkockáztatom, a felosztások bizonyos fokig konzerválták a lengyelség táji-történeti tagoltságát Amikor realitássá vált egy-egy közép-európai nép számára, hogy „saját” országa legyen, bizonyára éppen az önállóság hosszú történelmi hiánya miatt, gyakran erőssé váltak a központosító törekvések. 1918 után Lengyelországban nem jött létre semmiféle föderális-tartományi szerkezet, Csehszlovákia is felemásan kezelte Szlovákia és Podkarpatská Rus (Kárpátalja) autonómiáját, az 1918-ban létrejött Szerb–Horvát–Szlovén Királyságnak 1929-ben a nevét Jugoszláviára változtatták. Mintha a „nemzeti egység” célkitűzése (ami mögött volt természetesen diszkrimináció a kisebbségekkel szemben is) mint modernizációs törekvés szemben állt volna a regionalizmussal. Ami részben érthető, hiszen a korábbi tartományi határok gyakran metszettek át azonos nyelvet beszélő közösségeket, ugyanakkor növelték viszont az intoleranciát, a „nemzetállam árnyékában egyre kevésbé voltak egyenjogúak a kisebbségek, elveszett a korábbi idők „kölcsönössége”, amiről annyit beszéltek az írók, az Osztrák- Magyar Monarchia világára visszatekintve. Amit fölösleges volna idealizálni, de kétségtelenül nem egy esetben jobban épített egy-egy régió történelmi multikulturális hagyományára. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy Közép-Európában sok olyan régió volt – és van –, amelyet több nép vállalt hazájának, a nemzetállami gondolkodás és politika pedig megpróbálta homogenizálni őket. Említhetjük a román–magyar–német Erdélyt, a bosnyák–szerb–horvát Bosznia-Hercegovinát, az olasz–horvát–szlovén Isztriát, a lengyel–ukrán–zsidó Kelet-Galíciát. Ugyanígy beszélhetünk olyan városokról – fővárosokról –, amelyek szintén ezt a tarkaságot példázták. Érdemes fölidézni, hogy a csehek, a magyarok és a horvátok későbbi „nemzeti” fővárosa is német többségű volt a XIX. század elején: Prága, Pest-Buda és Zágráb is. Azt hiszem, lengyel környezetben nincs beszédesebb példa Vilnáénál.
A kommunista politika kizárólagossága érvényesült a regionalizmussal szemben is. Egy régió jelenthetett valamiféle másságot, eltérést, különbözést, ami önmagában bűn volt. Nem beszélve a határvidékről. A határvidék eleve gyanús volt, a határ pedig, emlékszünk rá, áthatolhatatlan, megközelíteni tilos volt, átmenni rajta privilégiumot jelentett. Magyarországon a hetvenes évek elejéig létezett az ún. „határsáv” intézménye, az osztrák–magyar határ övezetében lévő településekre csak külön engedéllyel lehetett utazni. Sok helyen eltűntek a helyi színek, a régiók elvesztették az arcukat; úgy látszik nem volt az urbanizálódás és iparosodás „természetes” tendenciája, a totalitarizmusnak szüksége volt a mindent eltaposó gőzhengerre.
Ami a határt illeti, az újkorban soha nem voltak annyira átjárhatatlanok a térség országai közötti határok, minta virulens sztálinizmus idején. Teljes lett az izoláció és az elzárkózás, egyfajta bolsevik államnacionalizmus alakult ki, amely jelenségnek számos vonatkozását még nem ismerjük elég alaposan. A következményeket nap mint nap tapasztalhatjuk: csökkent a regionális öntudat, másodrendűvé váltak jelentős városok, perifériává lettek határvidékek. A demokratikus megújulásnak e tendenciákkal szembe kell szállnia; meg kell látnunk egy-egy ország egyszínűre festett térképén a tájakat, a régiókat. Elfelejtett földrajzi neveket kell fölidéznünk.
És úgy tetszik, sok helyen van igény erre. Tavaly tavasszal Morvaország lakóinak egyharmada nyilatkozott úgy, hogy morvának tartja magát. Amihez szükséges annyi magyarázat, hogy Morvaországban éppúgy csehül beszélnek, mint Csehországban, de él a középkori eredetű autonómia hagyománya.
A határvidékek ma gyakran még hátrányos területek Közép-Európában. Az utóbbi évtizedekben sok minden elpusztult ezekben a „határsávokban”, anyagi és szellemi kultúra, gazdasági kapcsolatok, utak, vasutak. A határvidékek fölfedezése mindig közös feladat, a határ mind a két oldalán élő népeké. Ehhez mindenekelőtt a határok jellegét kell megváltoztatni, hogy a sorompók ne állítsanak meg, hanem éppen sűrítsék a forgalmat, a kereskedelemben, a szellemi értékek cseréjében, s végül egyre több találkozást tegyenek lehetővé.
A határvidéknek az a fajtája, mely más néven multietnikus régiót jelent, különös energiatartalékot jelent, a közvetítés, a csere, a párbeszéd tartalékait. Olyan közép-európai hagyományt, melyből elfeledtünk számos mozzanatot, de megvannak a nyomai, műemlékekben, vegyes lakosságú területekben, városokban. Jobban megkell becsülnünk őket. Hiszen tágabb értelemben Európának ez a középső sávja a Balti-tenger, az Adriai- és a Fekete-tenger között szintén határvidék. Se nem Kelet, se nem Nyugat. És egyszerre mind a kettő. Népek, kultúrák, anyanyelvek, felekezetek példátlan tarkaságával. Olyan különös minőség együtt, ami az egész kontinensnek értékes tapasztalatokat adhat. Ha képes lesz önmagát fölfedezni, sajátos arculatát megformálni, nem pedig abban a kettős aggodalomban, amely legalább a fölvilágosodás óta jellemezte gondolkodóinkat, akik vagy szolgaian akarták másolni a civilizáció központjait, vagy fejüket homokba dugván fordítottak minden újnak hátat. Hanem önkritikusan, a határvidék tudatát vállalván, a kétirányú közvetítés lehetőségeit mérlegelve.

*
A Sejny-1 (Lengyelország) Határvidék Alapítvány ez évi hagyományos nemzetközi találkozóját május első napjaiban rendezte meg. Témaköre: A kis szülőföldek (régiók) kultúrája Kelet-Közép-Európában. Itt hangzott el Kiss Gy. Csaba előadása, amelyet kéziratban adott át szerkesztőségünknek. A találkozó munkálataira visszatérünk.

Megjelent A Hét XXIII. évfolyama 21. számában 1992. május 28-án.