Dankanits Ádám: XVI. századi olvasmányok. Kriterion, 1974.
Egy-egy közösség művelődéstörténeti helyét, a korra jellemző kultúra kialakulását és fejlődését rendszerint kapcsolatba hozzák a tömegkommunikációs eszközök és az általuk közvetített információrobbanás megjelenésével. Az információközlés eszközei (így az olvasmányanyag is) a termelőerők általános fejlődésének keretén belül, a társadalmi szükségletek hatására fejlődnek. A műszaki haladás az információközlés új módjainak csupán lehetőségeit kínálja; valóra váltásuk mértéke és mikéntje nem technológiai okokon múlik, hanem – mint Dankanits munkájából is kitűnik – végső soron társadalmi meghatározottságú összefüggés-láncolat függvénye.
A tömegkommunikációs eszközök gyökeréig visszanyúlva fölvetődik a kérdés, vajon Gutenberg korszakos találmányának indítékai csupán a műszaki fejlődésben keresendők? Amint Dankanits művéből kitűnik: nyilván nem! Új korszak kezdődik a művelődéstörténetben – és az egyetemes történelemben – a XIV–XV. század fordulóján. Az európai és különösképpen az itáliai irodalom és gondolkodás humanista irányzatának kora ez, amelyben az európai történelem modern korszaka, a hűbériség hanyatlása, a polgárság föltörése kezdődik. A gondolat is kitör a középkori skolasztika korlátái közül, szükségessé válik tehát a könyvekbe zárt tudás könnyebb és gyorsabb terjedésének műszaki megoldása. A jellegzetesen reneszánsz tudásszomj megnövelte az olvasók táborát. A gutenbergi találmány nem egyéb, mint erre a konkrét, történetileg meghatározott társadalmi igényre adott válasz.
E fejlődés rugói azonban nem egyszerűen a műszaki találmányok belső logikájában rejlenek, hanem főleg azokban a társadalmi követelményekben és föltételekben, amelyek magát a műszaki fejlődést kiváltották. Ismeretes a szerzőnek az erdélyi nyomtatványok ún. kollektív katalógusának összeállítása terén végzett régebbi munkássága a részeredmények közlésében, a nyomdatörténeti részletek tisztázásában; e munkálatok végcélja a XV–XVIII. századi könyvkiadásunk teljes monografizálása.
Szerző a XVI. századi könyvkultúránkat tanulmányozva, a köztudatnak ellentmondva fölismerteti az olvasóval, hogy éppen a reformáció szellemi erjedésének évtizedeiben apad el a külföldre járó diáksereg. Ritkán alkalmazott megközelítéssel: a művelődési javak gyakorlati értékét is mérlegre teszi, hiszen így mérhető leginkább a kulturális javak lét-, azaz történelemalakító szerepe.
Egy kor értékelése anyagismeret és értékszempont kérdése. Dankanits könyvészeti munkájának elvégzése előtt valójában nem ismertük a XVI. századi könyvanyag mértékét, jellegét, összetételét. Szerző a korabeli kiadványok megközelítő teljességén érvényesítve a szokásos érték szempontokat új következtetésekre jutott. Kitűnt többek közt az is, hogy a köztudatban kiemelkedő szerepet kapott XVII. század, különösképpen annak első fele, inkább a XVI. és XVIII. század közötti válság koraként fogható föl.
Szerző e műve akaratlanul is fölveti bennünk, olvasókban, művelődéstörténeti szemléletmódunk problematikáját. Elsősorban rámutat számos téves korértékelésünk okára: a vonatkozó forrásanyag feltáratlan, elfogult nézetek makacsul továbbélnek, a kortörténeti értékrendet tévesen vetítik ki a művelődéstörténetre, csábító, de könyvtörténetileg igazolhatatlan gondolatmenetekbe bocsátkoznak. Mindezen túl azonban fölmerül bennünk e művel kapcsolatban a könyvtörténetből leszűrt következtetéseknek a művelődéstörténeti, illetve éppenséggel a társadalomtörténeti fejlődés egészével való egy síkra helyezésének a problémája is. Szerzőnk szerint mindaddig, amíg művelődéstörténetünk egyedül a könyvtörténet területén állapíthat meg csupán mennyiségi viszonyokat, óhatatlanul ezek alapján kell szemlélnünk a művelődéstörténet egészét.
Dankanits munkája számunkra azt a tanulságot sugallja, hogy a művelődéstörténet és művelődési gyakorlat középpontjában nem az alkotó, hanem az alkotás áll. A tudománytörténet, művészettörténet számára fontos személyek és művek egy közösség számára művelődéstörténetileg néha nem is léteznek. És fordítva: jelentéktelen személyek és művek válhatnak művelődéstörténeti hatóerejűvé, mert a művelődéstörténetnek a történeti léthez kell viszonyítania a művelődési javakat.
Ennek a nézőpontnak létjogosultságát éppen a történeti szempont nyújtja: az, hogy a művelődési javakat az adott közösség történeti létének alapigényeihez kell viszonyítanunk; s e ponton a mindennapi értékesebbé válhat, mint az eredeti, de az adott helyzettől elvonatkoztatott mű.
Szerzőnk e művében is könyves és irodalmi hagyományaink felé nyitott széles kaput. Kevésbé ismert művelődéstörténeti ágazatot támogat: a könyvtörténetet. Jakó Zsigmond A székelyudvarhelyi Tudományos Könyvtár című tanulmánya annak idején programot hirdetett és mércét állított fel a történettudománnyal foglalkozók számára: gazdagon dokumentált, veretes nyelven megírt közlésekben föltárni könyvművészetünk és könyvtáraink előremutató hagyományait, eseményeit. Ilyen szellemű sajtótörténeti tanulmányokat ismertünk meg – ha csak a magyar nyelvű kiadványokra gondolunk is – például D. Nagy Anikó Bethlen Zsuzsánna tékájáról. Egyed Dániel az összehasonlító irodalomtudomány első sajtószervéről, Meltzl Hugo és Brassai Sámuel lapjáról, dr. Markos András Árva Bethlen Kata ajándékkönyveiről, dr. Büchl Antal a magyar lexikonirodalomról írt közleményeiben.
A könyveknek voltaképpen sohasem volt önsorsuk. Sem az elsőnek, amelyet a Gutenberg az idő testvérévé tett, sem azoknak, amelyekre tűzcsóvát vetettek, és azoknak sem, amelyeknek üres lapjain még csak az alkotói terv járatja a „Gondolatmanó csodatáncát”. Századok lényegi sorsfordulatát jelzi eredeti rendeltetésének – a legmeghittebb párbeszéd megteremtésének, mindenkori „szolgaságának” – a szellemi közelítésnek és különösségeit is tiszteletben tartó egységalkotásnak a változása. S amikor egy-egy világtájon ez bekövetkezik, akkor válik nyilvánvalóvá a „habent sua fata”.
Megjelent A Hét V. évfolyama 42. számában, 1974. október 18-án.