Egyre inkább igazolódni látszik az az állítás, amely szerint Oroszországnak ártott legtöbbet a Vlagyimir Putyin által szinte mindenre kiterjesztett blöffpolitizálás.
Az orosz elnök elismerten a megtévesztés eszköztárának mesteri alkalmazója. Szovjet titkosszolgálati múltja a zavaros kilencvenes években tökéletesen ágyazott meg a birodalom trónjához vezető szédítő karrierjének. Oroszország mindennapjait egy személyben meghatározó hatalomgyakorlási technikája pontos látleletet biztosít, és egyben meg is válaszolja, hogy honnan hová vezet uralkodásának korszaka. Különösen igaz ez most, az Ukrajna ellen indított háború poklában.
Csak 2006-ig kell visszanyúlni, hogy felidézzük azt a Putyint, aki a G7 tanácskozásának résztvevőjeként a G8-ra bővített szűk körű klub házigazdájaként látta vendégül a világpolitikai elit állami vezetőit Szentpéterváron. Együttműködés, közös értékek, gazdasági prosperitás – ezekkel a gondolatokkal tervezték a jövőt, benne a megkerülhetetlen szereppel felruházott Oroszországgal. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az volt az utolsó békeév. Néhány hónappal később, de már 2007-ben az orosz vezető elmondta Münchenben az új korszak nyitányaként számontartott beszédét. Azóta eltelt tizenhét év, és mára eljutottunk odáig, hogy az orosz államfő nyíltan háborúval fenyegeti az Ukrajnát segítő kollektív Nyugatot.
Ahogyan arra számítani lehetett, Moszkva mostanra bevetette a teljes kommunikációs és diplomáciai fegyvertárát. A televíziós propagandisták és a felsőbb vezetés második kasztjának politikusai már számtalanszor felperzselték atomtölteteikkel a nyugati fővárosokat. Putyin viszont sokkal óvatosabb, ő ezúttal nem emlegette a radioaktív pusztulást. Sokat sejtetően közölte, hogy nem marad válasz nélkül, ha az ukránok megkapják a jóváhagyást a nagy hatótávolságú rakéták orosz területek elleni bevetésére. Ám a nemzetközi reakciókból kiderült, hogy mennyire nincs súlya a Moszkvából elhangzó szavaknak.
Néhány éve hasonló üzenet hallatán egyszerre fagyott volna meg a levegő az európai fővárosokban. Ugyanis akkoriban még tartottak Putyin haragjától. A birodalomnak tekintélye volt. Mostanra ez szertefoszlott, méghozzá leginkább az orosz blöfföknek köszönhetően.
Csak gondoljunk bele, hogy mennyire fenyegetően hangzott mindaz, amit az orosz elnök mondott a háború kirobbantásának napján. Nem kevesebbet közölt a nyugati világgal, mint hogy eszébe ne jusson bármilyen módon beleavatkozni az események menetébe. Azokban a napokban többször elhangzott, hogy a NATO tagállamok meggondolatlansága „súlyos következményekkel járna”. Az ukránok viszont nem futamodtak meg, amit látva, kezdetét vette a NATO és Oroszország példátlan fegyverkezési hajszája. A nyugati hatalmak egyértelművé tették, hogy minden rendelkezésükre álló eszközzel segíteni fogják Ukrajnát, melynek hadseregét fokozatosan átállítják a NATO szabványokra.
Ami az egyik oldalon rendkívül bonyolult, nehézségek sokaságát felvonultató sikertörténet, a másik félnek államcsőddel fenyegető nemzetközi elszigetelődést, és egyre megoldhatatlanabb problémákat jelent.
Mostanra eljutottunk odáig, hogy a fronton zajló összecsapásoknál is nagyobb jelentőséget nyertek a verbális hadviselés sikerei, avagy kudarcai.
Érdemes felidézni, hogyan fokozta Moszkva a világháborús kommunikációját minden olyan alkalommal, amikor az ukrán haderőfejlesztés folyamatában jelentősebb haladás történt. Ilyen volt, amikor a megközelítően tízszeres orosz tüzérségi fölény ellensúlyozására megindult a HIMARS rakétatüzérségi rendszer hadrendbe állítása, majd a hagyományos ukrán tüzérség megerősítése ágyúkkal és lőszerrel. Moszkva mindezek hatására kezdte el egyre hangosabban harsogni, hogy katonái nem is az ukránokkal vívják harcukat, hanem a NATO egészével és nyugati zsoldosokkal.
A következő rendkívül intenzív felháborodást kiváltó haderőfejlesztési lépés akkor következett be, amikor elindult a német Leopard és amerikai Abrams tankok szállítása. Azt természetesen nem hagyhatták ki Moszkvában, hogy „a második világháború óta először ütköznek meg orosz katonák német tankokkal a keleti fronton”. Természetesen ezeknek a hi-tech szörnyetegeknek a hadrendbe állítását is annak igazolására igyekeztek felhasználni, hogy lám, már valóban a NATO-val vívják háborújukat. Aztán amikor kiderült, hogy az ukrajnai háború a modern hadviselés új korszakát nyitotta meg, és ebben a nehéz harckocsiknak, a tankoknak a korábbiaktól eltérően egyáltalán nincs hadműveleteket eldöntő szerepe, csillapodott a tankfóbia.
Minden korábbinál hevesebb kirohanást és kommunikációs hisztériát váltott ki a már érzékelhető darabszámú Patriot, IRIS-T és NASAMS rakétaelhárító, légtérvédelmi rendszer megérkezése az ukrán hadszíntérre. Természetesen ebben az esetben is az volt a fő mondanivaló, hogy a korszerű NATO-technikát az ukránok egyedül nem használhatják. Moszkvában meggyőződéssel vallják, hogy nem ukránok kezelik, vagy ha igen, akkor sem egyedül, ezeket a légvédelmi ütegeket. Az ilyen, bizonyítékok nélküli állítások állandó elemeivé váltak Putyin alternatív valóságának. Méghozzá annyira beváltak, hogy az első F-16-os vadászgépek érkezésekor nem kellett újat kitalálni.
Az eddigiektől több részletében eltér a nagy hatótávolságú ATACMS és Storm Shadow rakéták miatti fenyegetettség, amit az orosz politikai és katonai vezetés megél. Ezek a rakéták, amennyiben az ukránok megkapnák az engedélyt az oroszországi katonai célpontok elleni alkalmazásukra, bizonyosan új fejezetet nyitnának a lassan harmadik éve zajló háborúban. Annyira veszélyes, az orosz légvédelem által kivédhetetlen eszközökről van szó, hogy már csak a bevetésük lehetősége is azonnali lépésekre kényszerítette Moszkvát. Amerikai hírszerzési információk szerint az orosz légierő vadászbombázóit távolabbi repterekre vezényeltek át. De még ennél is sokatmondóbb, hogy az orosz haditengerészet Fekete-tengeri flottájának megmaradt hajóit, melyeket korábban Szevasztopolból áthelyeztek Novorosszijszkba, most a lehető legtávolabbi kikötőkbe küldték.
E cikk írásának pillanatában egyedül az amerikai engedély hiányzik az ukránoknak.
Több mértékadó, az előkészítő folyamatra rálátó forrás szerint csak idő kérdése az amerikai igen megadása. Erre leghamarabb a New York-i ENSZ közgyűlés idején létrejövő Biden–Zelenszkij találkozó után kerülhet sor.
Az Egyesült Államokba utazik Volodimir Zelenszkij, valószínűleg találkozik a béketeremtő Donald Trumppal is – Az ukrán elnök először Joe Bidennel egyeztet az eddig…
Mit mondanak erre Putyinék?
Az orosz elnök ezúttal nem kezdett el fenyegetőzni sem atomfegyverrel, sem más nagy pusztítóerejű eszközzel. Nem pontosított válaszlépésekről beszélt és arról, hogy engedélyezve ezeknek a rakétáknak a bevetését oroszországi célpontok ellen, a hozzájárulásokat adó államok hadviselő féllé válnának. Putyin szerint ezeknek a rakétáknak az indítási programozása, a célrávezetése, a műholdas támogatása csak amerikai és brit közreműködéssel lehetséges.
A Kreml álláspontja több szempontból sem állja meg a helyét. A nemzetközi jog és a hadviselő felek lehetőségeit szabályozó jogszabályok szerint Ukrajna mint védekező állam jogosult csapást mérni az ellene agressziót elkövető ország katonai létesítményei ellen.
Az Egyesült Államok és Nagy Britannia a Budapesti memorandum aláíróiként szerződéses vállalásuknak tesznek eleget, amikor segítséget nyújtanak Ukrajnának. Ez eddig a jogi értelmezése a helyzetnek.
Hogy a személyes közreműködéssel hadviselő féllé válnának az ukránokat támogató államok? Semmiképp, ahogyan a Szovjetunió sem vált azzá a katonai tanácsadóival, vadászpilótáival sem a koreai, sem a vietnámi háború idején, sem akkor, amikor az arab államok megtámadták Izraelt. Pedig orosz vadászpilóták mindhárom esetben aktív szereplői voltak a légi harcoknak.
Ilyen történelmi precedensek ismeretében egyáltalán nem lenne meglepő, ha már leszerelt, „szabadságukat töltő” F-16-os pilóták jelentkeznének szigorúan önkéntes alapon szolgálatra Ukrajnában.
Megjelent a Népszava Szép Szó rovatában 2024. szeptember 22-én.
