Kolozsvár, 1616. szeptember 24, kedd.
A Szent Mihály templomot környező piactéri boltokból, a kenyér-, hús- és egyéb „szerekről” mindenki a tanácsház felé figyel, ahol a kolozsvári főbíró és királybíró „törvénye” előtt lejátszódó középkori perbe hívás komor jelenetét rója jegyzőkönyvbe a nótárius: „Hidelvei Sigmet András testét a tanácsházhoz hozatván és melléje az három foglyot a törvény eleiben állatván, az megholtnak” az özvegye azzal vádolja őket, „hogy az elmúlt vasárnap kapuvonás után az ő urára, ez megholt emberre, reátámadván hárman az két híd között, úgy vagdalták, hogy most előttünk halva fekszik az ő vagdalások miatt. Az egyike, úgy mint Egeresi Lénárt Bálint tűzzel fenyegette Hidelve Hofstatot…” Ez a tetemre hívás, amelynek istenítéleti jellege az idők során elkopott és most már csupán az emberölés bizonyságául szolgál, az elmúlt vasárnap alkonyat táján támadt verekedést idézi, amikor is a városi polgárokat szolgáló béreslegények csaptak össze a hidelvi hóstátban lakó majorosokkal. A halálra sebzett hidelvi Sigmet, másképpen Sigmond András holtteste mellett a vádlottak: a kalotaszegi Egeresi Lénárt Bálint és a két széki legény, Zéki István és Vas György. Egy nappal ezelőtt, a halálos végű verekedést követő hétfő reggelén, amikor a város poroszlói értük mentek és elfogták őket, még mindegyikük gazdája földjén dolgozott. Vas Györgyöt az eke mellett találtuk Tarcsaházán…”, a másik széki legény István a „Harmadvölgyébe gyűtt szénát…”, Lénárt Bálintot pedig a „Beregszélben foguk meg… az ura ökreit hajtván az vízre…”, vallják a város emberei. És ugyanazon a reggelen, még mielőtt megjelentek volna a poroszlók, „az harmaton” falatozó földművelők, béresek már mind tudták, mi történt vasárnap estefelé a két híd közén és Zékelj Péter „kolosvári agricola” jó tanáccsal fordul a legényekhez: „Én azt mondom, hogy ha valami oly dolgotokat esmérítek, eltakarodjatok, mert inkább halnék meg Törökországban az gályán, hogynem valamikor én az kolosvári fogságban esném.”
A „kolozsvári fogság” helye több száz éven át az Óvár délkeleti szegeletén álló Torony volt. Falai évszázadok bűneiről, büntetéseiről, szenvedéseiről és szenvedélyeiről tanúskodhatnának. De a kövek – ezúttal – keveset beszélnek arról, amit magukba zártak. Két késői tábla emlékeztet csak arra, hogy a ma is álló épületrészben volt hajdan a város börtöne.
A Torony eredetileg a város legrégibb részét, a ma is Óvárnak nevezett középkori városmagot bekerítő fal délkeleti tornya volt. Az óvári városfal megmaradt más töredékeivel együtt tehát Kolozsvár legrégibb középkori műemléke. Eredeti védelmi rendeltetése akkor szűnt meg, amikor az Óvárból kiterebélyesedett, az épülő Szent Mihály templom piactere körül elterülő, kiváltságait gyarapító várost, a XV. század első évtizedétől kezdődően, a szabad királyi városokat megillető új kőfallal vették körül. Ez időben a kolozsvári bírók már a város területén elkövetett bűntettek felett is ítélkeztek, és nincs kizárva, hogy a régi szeglettornyot, amely most már az új városközpont – és a tanácsház – közelébe esett, akkoriban kezdték tömlöcnek használni. 1467-ben egy kolozsvári polgár azért hívta perbe a kolozsvári bírót, mert az a türei bíró és esküdtek kérésére őt a toronyba záratta, ugyanis a türeiek azzal gyanúsították, hogy ő olvasztotta be a türei templomból ellopott kegytárgyakat. A legrégibb reánk maradt – 1550-től kezdődő – városi számadáskönyvekben a Torony „career seu turris“, azaz „tömlöc vagy torony”-ként szerepel. 1550-ben javítják és ugyanakkor új ajtót is készíttettek ahhoz a részhez, ahol az asszonyokat tartották fogva. (Az asszonyok egyre gyakoribb lakói a Toronynak. Szaporodik azoknak a száma, akiket a XVI. század közepétől már név szerint ismerünk, olyan „asszonyi” bűnökért hurcolták őket a Toronyba, mint boszorkányság, feslettség vagy paráznaság, gyermekgyilkosság.)
1590-ben ehhez a Toronyhoz épült aztán, észak felé, az az épületrész, amelyet harmadfélszázad alatt még többször javítottak, kiegészítettek, míg kialakult az egykori szeglettorony után továbbra is Torony nevet viselő börtönnek az a képe, amelyet a Jakab Elektől közölt 1837-beli leírásból és 1870 körüli rajzból ismerünk.
Aki ma Kolozsvár régiségei közt a Torony megmaradt részét keresi, a Szabadság tér 25. számú ház – a Gambrinus étterem – belső udvarán át jut az egykori börtönhöz. Ennek a legrégibb része, az, ami a tulajdonképpeni szögtoronyból megmaradt, ma is jól látszik: az alsó szinthez és az ablaktalan tömlöchöz vezető kőboltozatos ajtó és maga a régi tömlöc épülete. A kőboltozatos ajtó felett tábla emlékeztet az épületrész egykori rendeltetésére. Ezt Kassai Mihály tömlöctartó 1821-ben helyeztette oda, a tömlöc és kőfalak megújításakor. (Ezt a megújítást több vizsgálat előzte meg. Ezek során megállapították, hogy a tömlöc helyiségeiben tarthatatlan állapotok uralkodnak, a foglyoknak még fekvőhelyük sem volt. Ugyanakkor a foglyok szoros őrzését sem lehetett biztosítani, részben a korabeli börtönfelszerelés hiányossága és elavultsága miatt, így nem volt elég bilincs, lábvas stb. vagy a meglévők is jórészt használhatatlanok voltak, másrészt pedig azért, mert a főépület, az azt környező helyiségek és a megmaradt óvári kőfal rossz elhelyezése és rozzantsága miatt a szökések egyre gyakoribbá váltak.) Benn, az ablaktalan tömlöcüregben egy másik emléktábla is van. Ennek felirata szerint „IT VOLT FOGVA NAG(Y) BANYAI SAMUEL NYOLTZ HOLNAPIG A TSASZAR REMONDA TSITKOJAERT ANO 1797.”
Nos, ha már Bányai Sámuel uram, aki – egyik beadványán megmaradt aláírása szerint – „kolosvári civis és szőts mesterember” volt, emléktáblán örökítette meg, hogy ő is a Torony lakója volt, hadd elevenítsük fel mi is egy pár sorban fogságának történetét. Körülbelül 1788-89-ben, az akkori szokások szerint, más kolozsvári polgárokhoz hasonlóan Bányai Sámuel két kincstári (katonai) maglovat – korabeli kifejezéssel: császári kancát – vett át, azzal a feltétellel, hogy két esztendő elteltével a maglovak helyett két csikót tartozik adni a kincstárnak. A két esztendő eltelt, de a kincstári lóállomány nem gyarapodott a Bányai Sámuel nevelte két csikóval, mert – amint beadványában elmondja – a kapott kancák megdöglöttek „az régtől fogva bennek lévő kehe” miatt. A rendelkezések értelmében Bányainak ki kellett volna fizetnie a be nem szolgáltatott csikók ellenértékét, de ő tanúkkal bizonyította, hogy nem vétkes a kancák elpusztulásában, és kérte a kincstárat, hogy engedjék el a csikók árát. A kincstári adminisztráció évekig nem válaszolt kérvényére, de amikor csak sorra került az elintézetlen akta, nem vette figyelembe a kiadott kancák kehét, hanem 1796-ban szüret után a kolozsvári tanács által „megszorította” Bányait, hogy adósságát fizesse ki. Mivel pedig Bányainak erre nem volt tehetsége, a Toronyba zárták. Két beadványa után 1797 tavaszán a Főkormányszék elrendeli, hogy „élelme keresése módjától elzárt Bányai Sámuelt elégséges kezesség mellett, mindazonáltal, hogy személye mindenkor amikor kívántatik elé fog állíttatni, szabadon bocsássák”. Akkoriban kerülhetett a tábla a falra, mert azon csak az 1797-beli fogság van feltüntetve, pedig Bányai uram „csitkó ügyében” még sok papír és tinta fogy el, ő maga pedig még visszatér a Toronyba. Ugyanis Bányai Sámuel kiszabadulása után sem fizetett. Ezért két év múlva, 1799. június 25-én „N. B. Bányai Sámuelt” a „Királyi Gubernium constitutiója szerént” ismét beviszik a Toronyba, és a tömlöc gondviselőjének felügyelete alatt arra kötelezik, hogy dolgozza le az adósságát. De a munkáért „begyülendő pénznek feljegyzésével és szorgalmatos felszedetésével” megbízott tömlöctartó, amint az kiderül az 1799. év végén készített jelentésből, Bányai Sámuel munkája után nagyon nehezen szedhette be az adósságot kitevő összeget. Mert, többek közt, ezt jelenti a kolozsvári tanácsnak: „1. Bányai Sámuelt a nékem hagyott rendelés mellett háromszor is kiküldöttem a flaszterezők mellé, de beteggé tévén magát, az utcán lefeküdt, és nem dolgozott, amelyért a flasztermajszterek többé nem is engedték, hogy kiküldetessék… 2. Küldöttem a város dolgán az elégett tanácsházhoz, ottan dolgozott 36 napokat melyért a város gazdája fog fizetni napján 8 krajcárokat, azután megint 3 napon át az utcán sárhányással dolgozott… de feküdt is nyavalyát mondván egy jódarabig az ágyban.” Végül is Bányai Sámuel csak kiszabadult, de azt már nem vésette a táblára, hogy 1799-ben újra a Torony lakója volt. És azt sem, hogy ugyanabban az esztendőben, amikor ő is a Torony lakója volt – talán éppen ott-tartózkodása idején –, 1799. szeptember 7-én Cseb György szőcslegény is a tömlöcbe került, bevittetett pedig – a korabeli nyilvántartás tanúsága szerint – „Bányai Sámuel őkegyelme által, hogy hír nélkül elhatta műhelyét.” Ezek szerint a saját szenvedéseinek emléket állító Bányai Sámuel uram nem is tarthatta olyan rossz intézménynek a kolozsvári Tornyot, ha abban nem ő, hanem más ült.
Az 1837-beli leírás, az említett két emléktábla és az utóbbihoz fűződő történet annak a kornak a tanúságai, amelyben a büntető igazságszolgáltatás, a felvilágosodás eszméinek hatására, olyan változásokon megy át, amelyek már előrevetítik a Torony időszerűtlenségét és előbb-utóbb feleslegessé válását. Ekkor ugyanis már a büntetések sorában egyre jobban tért hódított a szabadságvesztés, a börtönbüntetés. Ennek megfelelően 1822-től Kolozsvárt is javító fegyház – dolgozó ház – létesítésén fáradoznak. Mert a Torony eredetileg nem a hosszabb ideig tartó szabadságvesztésre ítéltek börtönének készült, hanem jellegzetesen középkori városi tömlöc volt több évszázadon keresztül. Rendeltetése az volt, hogy azokban az ügyekben, amelyekben előfordulhatott volna, hogy az alperes az ítélet elől megszökik, ennek fogvatartásával biztosítsa az ítélet végrehajthatóságát, tehát amolyan vizsgálati fogház, a későbbi években pedig egyre gyakrabban az adósok börtöne is volt. Úgynevezett „kolozsvári örököst”, azaz olyan személyt, akinek a városban öröksége – vagyona – volt, nem is lehetett a Toronyba záratni, csak halálos végű verekedés és „nyilvános vagy cégéres bűntettért”, másképpen „kriminális ügyekben”. Azt az alperest viszont, aki nem volt „kolozsvári örökös”, egyéb perekben is elfogathatták, például „adósság, kölcsönzés dolgában, vagy pénznek, akár marhának letételében”, ha ez utóbbi esetekben „kolozsvári örökösök” nem vállaltak kezességet érte a per tárgyának értékéig. Bányai Sámuellel egyidőben, 1799-ben például a következő cselekményekért kerültek a Toronyba annak kényszerű lakói: adósságért, 3 hetes gyermek elvetéséért, tolvajságért, korhelységért, káromkodásért, paráznaságért, fenyegetésért, gyilkosságért, verekedésért, részegségért (ezért nagyon sokan), potentiáért, fosztogatásért, latorságért, aranypénz ellopásáért, kincskeresésért, kurvaságért, szénafűbe etetésért, lólopásért, házfelverésért. Ugyanakkor volt ott szökött cseléd vagy mesterlegény is és olyan is, aki nem akart szolgálni. De az írás elején említett asszonyokon kívül, a férfiak közt is találunk már 1593-ban olyant, akit azért vittek a tömlöcbe, „hogy két felesége volna”, de nem hiányzott a mai zsebmetszők elődje sem, akit ugyancsak 1593-ban, mint „erszénymetélőt” vittek a Toronyba.
Akit a Toronyba vittek, azt vasba verték, hogy el ne szökhessen, és minden éjszakára 5 pénzzel tartozott a tömlöctartónak. A fogolyhoz viszont ki-bejárhattak akár beszélgetni, akár rávenni valamire, vagy éppen csodájára járni. A Toronyból vitték aztán az alperest a kolozsvári főbíró és királybíró elé, fellebbezés esetén pedig a városi tanács eleibe, tanúkihallgatásra, ítéletre és – ha úgy szólt az ítélet – annak végrehajtására, az „executióra”.
Előfordult, hogy az „igazság” felderítése érdekében a Toronyban való „megkénoztatásra”, tortúrára ítélték a foglyot, ami főleg „csigáztatásból és csepegtetésből” állott. Már az 1588-ban készült városi törvény szavai szerint is a tömlöcben „az foglyoknak állapotja nehéz és nyomorúságos szokott lenni”, ezért az elfogatott alperest legkésőbb a harmadik napon bírái elé kellett vinni, és a további rendelkezések is az úgynevezett rövid per lefolytatását írják elő ilyen esetekben. A Torony tehát nem a kolozsvári If vára, ahol hosszú ideig sínylődnek a rabok. A raboskodók itt nem sokáig maradnak. Kérdés viszont, hogy mire nyílik meg a fogoly előtt a Torony kapuja. A jobbik eset az, ha felmentik, vagy a középkori büntetőjognak megfelelően bizonyos perekben megegyezik a felperessel, és ezáltal visz útja a szabadulás felé. Van ugyan innen még más út is a szabadulás felé, de a toronykapu gyakran csak azért tárul ki a fogoly előtt, hogy ezáltal a büntetés látványos végrehajtásához nyisson utat, ami sokszor halállal ér véget. Nem részletezhetjük az eseteket, de röviden megkíséreljük követni annak az írásunk elején bemutatott három béreslegénynek a további sorsát, akik számára más-más út nyílt meg a Toronyból. Az Őz István nevű széki legény, akiről tudjuk, hogy „mezítelen karddal csapott” a majorosra, azt mondta, amikor elfogták: „Atta volna Isten, hogy Lippa alatt egy golyóbis miatt vesztem volna el, hogy nem ilyen véletlen kelletik elvesznem…” Nem is várta be, hogy fellebbezése után a tanács is ítélkezzék felette, hanem „halálba vetvén magát az fogháznak udvarából, az faháznak héazatjára felfutott és az magas kőfalon az túlsó udvarra alászökett, minek utána az vasat az lábairól letörte volna…” A halálba zuhanó legény felett a tanács ítélete ez volt: „Azért azon bírák uraimtól pronunciált sententia a fején vagyon.”
A másik széki legényt, Vas Györgyöt, aki „mind az kezdetben s mind az végben társ volt” az emberölésben, arra ítélik, hogy „az perengér alá vigyék és ott más embereknek példájokra az fejét üssék”.
De mivel Vas György nem volt közvetlen részese Sigmet András halálának, Bethlen Gábor megkegyelmez neki azzal a feltétellel, hogy egy esztendő és három nap alatt egyezzék meg az áldozat rokonságával.
Lénárt Bálintot, aki nem vett részt a vagdalózásban, de a hidelveieket tűzzel fenyegette, amiért halál járt volna, „csak” arra ítélték, hogy „ezt is perengér alatt levonják és pálcákkal erőssen megverjék, hogy így róla megtanuljon, magát megjobbítsa”.
A Toronyból még a bitófához, a Nádas mellé a karóba húzáshoz vagy a máglyára, néha pedig az elevenen eltemettetés szörnyű halálába vezetett az út, hogy csak egy pár büntetést említsünk. De előfordult, hogy a bűnöst, főleg ha „feslett” asszonynépről volt szó, szalmakoszorúval a fején, kivesszőzik a városból. Ha nem részesül olyan hathatós támogatásban, mint 1604-ben az a bizonyos Fekete Borbála, akit mint „tisztátlan személyt” vittek a Toronyba, de három nap múlva „bíró uraim az Bolon kapitány kérésére bocsátották el”, bizonyára azért, mert a Kolozsvárt „balon”- vagy „bolon”-nak nevezett vallon zsoldosoknak is részük lehetett Fekete Borbála „tisztátalanságában”…
Megjelent A Hét V. évfolyama 18. számában, 1974. május 3-án. A képeket a cikkbe másolta: u7szerk.
