A parittyás Dávid bögyörőjéről meg az apácákról jutott eszembe…. Olvassuk, okosodjunk gasztronómiailag (is)!
Van ez tréfás hangulatú nyelvjárási szó: az angyalbögyörő, a krumplinudli népnyelvi neve. A bögyörő – a kisfiú kukaca, pisilője (szlengben: fütyi) – tájnyelvi alakváltozatai: begyerő, bögyörű, bögyöllő, begyellő. Az etimológusok bizonytalan eredetűnek vélik – talán a biggyeszt szócsaládba tartozik, és a vele kapcsolatos bigyeg (‘függ, fityeg’) igéből való… Anyanyelvünk egyébként harmincnál több hasonló jelentésű szóval (szinonimával) büszkélkedhet…
Amúgy a kifőtt, gyúrt tészta a dunántúli parasztkonyha fontos eleme. Zalában a sós krumplinudlit pöcsmácsiknak hívják (sic!), ezt kifőzés után zsíron megpirítják és tejföllel megöntik. (Kissé szelídebb népi nudli-elnevezések az angyalpicili és a gyurkamonya… A mony fönnmaradt tojás értelemben – pl. tikmony, monyasolás; a szóba hozott Gyurka azonban nem tyúk, esetleg kakas…)
Közismert tésztás étel a barátfüle – a lekváros (általában szilvalekváros) derelye – is , legtöbbször együtt kerül az asztalra a nudlival, de míg annak az alakja valóban bögyörőre hajaz, a barétfüle nem emlékeztet semmiféle emberi fülre (abba most ne is menjünk bele, hogy a megszokott rombusz formáról mi jut a kisfiúk eszébe). A szófejtők próbálkoztak valami értelmes kiinduló alapot találni, a ’barát’ előtagot még csak megfejtették: papokra, szerzetesekre utal; a ’fül’ viszont nemigen értelmezhető (se füle, se farka) – bár az első magyar nyelvű botanikai, gazdasági és orvostudományi munka szerzője, Melius Juhász Péter (1532-1556) a Kolozsváron kiadott ’Az fáknak füveknek nevekről’ című lexikális gyógynövénytani kézikönyvében akad egy Barátmonyúfű szócikk, melyben a névadó református püspök leírja, hogy a tölcsér-szerű buroklevél alján egy dudor található, ami heréhez hasonlítható; Melius szerint „mert vgyan monya vagyon à töuénec mint egy pilisses Papnac” (a ’pilises’ – tonzúrás, feje tetején kiborotvált katolikus – pápista – ’barátra’ utal a református definíció).
A derelye nevére a legelfogadhatóbb magyarázat a népetimológiai. ( A nyelvészetben a népetimológia vagy szóértelmesítés terminusok azt a jelenséget nevezik meg, amely során a beszélő számára ismeretlen, többnyire a nyelvbe nem régen került idegen szót vagy szócsoportot megváltoztat más olyan szó vagy szócsoport hatására, amelyből származónak hiszi valamilyen alaki, jelentésbeli vagy egyéb összekapcsolás lehetősége miatt. A népetimológiát általában az érintett szó származásának nem ismerése okozza. A Wikipédia szerint ’barátfüléről’ csak egy 19. századi budai vendéglő kedvenc harapnivalója nyomán beszélhetünk. A tulajdonos egy budai sváb vendéglős, Freund (németül: barát) úr volt; itt készítették a lekvárral töltött tésztatáskát – a derelyét- , melyet nem csak kifőztek, de olajban ki is sütöttek, és az étlapon Freunds gefüllte Tasche néven futott a fogás. Mivel a kiegyezést követően Freund úr Barátra magyarosította nevét, és – tévesen, a gefüllte (németül: töltött) hangzása miatt – „fülesítették” a desszertet a magyar étlapon.
Raj Tamás, a tudós rabbi szerint az európai – askenázi – zsidók kedvelt ünnepi – purimi – süteménye, a Hámán-táska is kapcsolatban lehet a derelyével: a németországi zsidók megtanulták német szomszédaiktól a Mohntasche (mákos derelye) receptjét, ami aztán a maguk askenázi héber kiejtésében Homon, azaz Hámán táskájaként vittek tovább. A Hámán-táska „humoros nyelvi értelmezés szüleménye – fejtegeti Raj Tamás. – Az askenázi (német) zsidók megtanulták szomszédaiktól a Mohntasche (mákostáska) receptjét, csakhogy ők azt a maguk askenázi héber kiejtésében Homen-tasnak, azaz Hámán táskájaként hallották. A Jiddisül beszélő magyar zsidóknál emiatt homentás a barátfüle neve is. Derelyeszerű töltött tésztákat egyébként az olaszok és az oroszok is gyártanak (de nem nevezik őket barátfülének: ld. talján ravioli, orosz pelmenyi; egyik finomabb, mint a másik…
A barátfüle tehát nem magyar találmány. Megtaláltam viszont a neten Karinthy Frigyes Barátnőfüle című receptjét; ajánlom b. figyelmetekbe (’Forradalmi szakácskönyvem’ című művében így szerepel: „Végy két barátnőt, lehetőleg egyforma korút, vagyis egy húszéveset és egy negyvenéveset, vágd le a fülüket, rizsporban habarva tedd tepsibe, próbáld őket pirítani, néhány sikamlós viccel, közel hajolj, és ha nem pirulnak, hozzáláthatsz a töltelék elkészítéséhez. Az egyiket töltsd meg apróra vágott pletykával a másik barátnőt illetően, hengergesd meg, sustorgasd a fül mögül vett hájjal, a végén tégy hozzá egy bizonyos értesülést, a húszéves számára, hogy a másik ötvenéves, a negyvenéves számára, hogy a másik harmincöt éves, húzd bele, tömd el, a füleket ragaszd vissza eredeti helyükre, esetleg megfordítva, úgy még ízletesebb.”)
A pikáns ételetimológiát folytathatnánk a ’főzött fánkkal’, ezt a (lustább háziasszonyoknak ajánlott) sietős fánkot egyes tájainkon apácafingnak nevezik (eufémül: apácasóhaj) , bizonyítékul arra (is), hogy a klerikális élet szereplői helyet kaptak a magyar gasztronómiai nyelvezetben. Az már csak hab a tortán (a fánkon), hogy ez a lekváros fánkocska franciául is létezik pets-de-nonne vagy pets de sœurs; sőt, angolul is megvan: nun’s farts (kissé eufemizálva nun’s puffs) . Jelentésük megegyezik a magyar ’lusta’ fánkéval. (Barátfingról viszont nem hallottam…)
