Olvasom, hogy a főügyész azt nyilatkozta, az elítéltek nem törvényesen szerzett vagyonát el kell kobozni. Meglep, mert én azt hittem, hogy ez magától értetődik. A tyúktolvajtól elveszik a tyúkot, ha nem sikerül szegénynek még a leleplezése előtt a bűnjelet megenni. A lopott holmit vissza kell szolgáltatni jogos tulajdonosának, aki a közpénzből lopott, annak az államnak, mindannyiunknak kellene visszaadnia. Persze a vesztegetési pénzekkel egy kicsit más a helyzet, ott az is bűnös, aki adja, az is, aki kapja. A természetes igazságérzet azt diktálná, hogy ez a pénz legyen a költségvetésé, vagyis fordíttassék a közjóra. Mindezek ismeretében hallgatjuk a főügyészt, amint feltalálja a gyalogjárást.
Lopni, sikkasztani, korruptnak lenni – a vagyonszerzés aránylag könnyű módja. Ha megúszom, semmi baj, a közmondás szerint a meg nem fogott tolvaj becsületes ember. Legalábbis a törvény szerint (lásd az ártatlanság vélelmét), erkölcsileg viszont akkor lett tolvaj, amikor lopott, a közvélemény pedig ezt akkor tudja meg, amikor elítélik.
Ha elkapnak, akkor sincs semmi komoly baj. Elítélnek, kapok egy pár évet, amit nem kell teljesen leülni. Ha rendesen viselkedem a börtönben, nem kötekedem nagyon az őrökkel, nem verem péppé a szobatársam pofáját, ha könyveket írok (copy paste, akarom mondani felhasználva illegálisan mások gondolatait, mert nekem ilyenek nincsenek), harmadolják a büntetésemet. Bent sem fogok nagyon szenvedni, a szerzett pénz, via korrupció, megkönnyíti a fogságot.
Becsületes munkával negyven valahány év alatt a töredékét sem lehet megszerezni annak a vagyonnak, amit a szóban forgó illető megszerzett. Nem beszélve, hogy nem is lehet mindent rábizonyítani, főleg ha nem is nagyon strapálja magát az igazságszolgáltatás. Hát nem megéri, ha leülök, mondjuk három évet, de egy életre biztosítom a magam és a családom gondtalan életét?
Természetesen úgy tudja magáról, hogy ártatlanul ül, az igazságszolgáltatás áldozata. Politikai okok miatt ítélték el. Panaszkodik, hogy milyen nehezen viselhető a bezártság, hivatkozik betegségre, lelki teherre, családra, mindenre. Lehet, hogy sokban igaza is van, de néha az is eszébe juthatna, hogy mindez az ő nem teljesen korrekt viselkedésének a következménye. Nem illene sajnáltatnia magát, azokkal, akiket meglopott. Ezek az egyszerű emberek, legalább egy bocsánatkérést megérdemelnének, meg azt, hogy ne rajtuk uralkodjon. Esetleg egy kicsit szégyellhetné is magát. Vélekedésük szerint, sajnos, a közvélemény is hasonlóan ítélkezik: szégyellje magát az, akinek annyi esze sincs, hogy lopjon, aki holmi süket erkölcsi normák miatt megfosztja a családját a gondtalan jóléttől. Sőt, úgy tesz, mintha a meggyőződése miatt ülne, amiben van is valami, ha a meggyőződése az, hogy neki minden jár, neki mindent szabad. Méltósággal viseli a fogságot, ahogy valamelyik újság írta az egyik szóban forgó fogvatartottról (vagy a családja mondta róla, nem emlékszem pontoson), amit nem igazán értek: mi méltóság van abban, ha valaki nem tartja be a törvényeket, majd a társadalom megbünteti? Elképesztő ez a képmutatás.
Az ember érzése az, hogy némelyeknek jól is jön a börtönbüntetés, főleg ha áldozatnak, vagy netalántán hősnek képzelik magukat. Leülik a kimért büntetést – ezzel legalizálták a vagyonukat. Senki nem mondhat semmit, ők már megbűnhődtek. Sajnos, amíg ez így mehet, amíg megéri bűnözni, mert az ebül szerzett vagyon megmarad a bűnözőnek, a becsületes ember meg tetszeleghet a balfácán, az élhetetlen, az idióta szerepében, kivívva a társadalom megvetését, lenézését, addig megy minden tovább, ad infinitum. A végtelenségig, sajnos.
