James behunyja a szemét. Most jön a halál. Ez mégis kényelmesebb, mint az öngyilkosság. Csak ne fájjon. Mozdulatlanul vár a dörrenésre. De nem történik semmi, csak a betörő hangját hallja újra. – Kezeket fel, mert lövök! – A hét prózáját Modor Bálint választotta.
Kamaszkoromban faltam a Rejtő-regényeket, ekkor adta kezembe apám Királyhegyi Pál egyik gyűjteményes kötetét, hogy azzal folytassam a sort, mert legalább olyan sziporkázó felütést találok benne, mint a Piszkos Fred… elején. Bele is vágtam az olvasásba, A becsület nem szégyennel kezdtem, és nem is kellett csalódnom. Egy mágnás, aki éppen élete nagy fordulópontján áll, találkozik egy betörővel, és fordulatos párbeszédük alatt megváltozik az élete. Azóta is gyakran felemlegetjük ezt a nyitányt. Legyen ez most a hét prózája. Modor Bálint
Királyhegyi Pál: A becsület nem szégyen (részlet)
James Hall eloltotta a nagy csillárt, csak az íróasztalnál égő kis lámpa tompa fénye világított bágyadtan a hatalmas könyvtárteremben. Fáradtan dőlt hátra a kényelmes karosszékben, nagyot sóhajtott, azután elhatározta magát. Elővette revolverét. Félt. Igaz, hogy csak egy mozdulat, és egyszeriben vége szakad minden bajának, de olyan nehéz meghúzni a fegyver ravaszát, ha az ember öt perccel ezelőtt még milliomos volt és összesen huszonhat éves.
Még egyszer átgondolta a dolgokat. Fülében még zúgtak néhai apja jogtanácsosának szavai: „Igen. Teljesen tönkrementél, fiam… Hamarosan sor kerül ennek a palotának az árverésére is… Adjon az ég elég erőt, hogy elviselhesd ezt a csapást… Fiatal vagy… előtted az élet… A tőzsde szeszélyes, édes fiam…”
James fiatal életében a pénzről csak annyit tudott, hogy mióta a világra született, mindig rengeteg volt belőle. Vagyonát három éve, mióta apja meghalt, Kenneth Harlan ügyvéd kezelte, és mindig annyi pénzt adott neki, amennyit csak akart. És most hirtelen vége mindennek. Azt mondta Kenneth, hogy ezen a napon nem ő az egyetlen milliomos, akiből hirtelen koldus lett, de ez sovány vigasz volt.
Ilyenkor csak egyetlen férfias dolgot lehet csinálni. Itt a revolver, csak meg kell húzni a ravaszt. Olga, a menyasszonya nem nagyon fog sírni utána. Ha megtudja, hogy tönkrement, úgyis biztos, hogy azonnal otthagyja. Olga nem szereti a szegénységet.
Hihetetlen, hogy milyen nehéz megrántani a ravaszt, pedig nincs más választása. A vendégek elmentek, egyedül van otthon; Ralphfal, a legjobb barátjával jó lett volna még megbeszélni a dolgokat, de sajnos Ralph állandóan részeg. Hát, csak mulassanak jól. Ralph kísérte el Olgát a Silver Slipper nevű mulatóba, és azt ígérte, hogy ő is hamarosan utánuk megy. De nem ebben az életben. A szívére nyomta a revolver csövét. Eloltotta a kislámpát is, teljes sötétség borult a szobára. Egy mozdulat, és… de ebben a pillanatban furcsa kis neszt hallott. Leengedte a fegyvert, és figyelt. A nesz az ablak felől jött. Mintha valaki óvatosan feszegetné az ablakot. Igen. Most az ablak kinyilt és egy férfi mászik be, hangtalanul lehuppan a földre, és vár. Tolvaj lámpájának fénye végigszalad a bútorokon, a férfi előbbre jön, eloltja a lámpáját, azután meggyújtja újra, a fénycsík felszalad a díványra, onnan a karosszékre villan, és megállapodik James arcán. A fiú idegesen hunyorog a fényben. A meglepett betörő revolvert ránt:
– Kezeket fel!
James behunyja a szemét. Most jön a halál. Ez mégis kényelmesebb, mint az öngyilkosság. Csak ne fájjon. Mozdulatlanul vár a dörrenésre. De nem történik semmi, csak a betörő hangját hallja újra.
– Kezeket fel, mert lövök!
A fiú nem mozdul, a betörő gyanút fog és közelebb megy.
– Mi az, süket maga? Nem látja, hogy revolver van a kezemben és lövök, ha akarok?
James keserűen felnevet, nem válaszol. A betörő ingerülten mondja:
– Hallja, ne röhögjön, mert úgy keresztüllövöm, mint egy kutyát!
– Sok a beszéd. Lőjön!
A betörő ijedten hátrál.
– Hogyan? Micsoda? Én lőjek?
– Ne vitatkozzunk! Azonnal lőjön, mert értesítem a rendőrséget! Mit bámul ilyen bután? Lőjön és takarodjék!
– Micsoda hang ez? Akkor lövök, ha akarok! Nézze meg az ember!
James felugrik és fenyegetőién a betörő felé indul.
– Elég volt! Lőjön, mielőtt felpofozom! Ne idegesítsen!
James felgyújtja a csillárt, és figyelmesen nézi a betörőt, aki nyílt arcú, kövér, ötven körüli ember, és ijedten hátrál.
– Na… na… meg akar ütni egy védtelen, beteg, öregembert?
– Védtelen? Revolverrel a kezében?
– Nincs ez megtöltve, kérem.
– Hogyan? Maga töltetlen revolverrel jár betörni? Micsoda hanyagság!
– Nem vagyok én gyilkos.
– Hát micsoda?
– Betörő.
– Akkor is meg kell tölteni.
– Lehet, hogy önnek igaza van, de a feleségem mindig kiszedi a golyókat.
– Az nem kifogás. Itt az én revolverem. Lőjön ezzel.
– Maga meg akar halni?
– Igen.
– Szóval, agyonlövésről van szó?
– Arról.
– Aha… – mondja a betörő, kicsit hátrál, és megcélozza a fiút, mire James megrázkódik és lehajtja a fejét. A betörő rászól: – Ne hajtsa le, kérem, a fejét. Arra célzok.
– Lőjön a szívembe.
– Ne tanítson, kérem. A szív az bizonytalan. Könnyen elcsúszik a golyó. Nyissa ki a száját!
– Minek?
– Nevetséges. Bele akarok lőni.
– A számba?
– Igen. Az biztos. Nyissa ki a száját! Nem akarok fogakat találni, hanem az agyat.
– Várjon csak… Hogyhogy fogakat?
– Csend. Mondja szépen, hogy ááá.
– Izé… Megálljon. Maradjunk csak a szívnél.
– Nem mindegy magának?
– Nem. Idegesít, hogy a számba akar lőni.
– De uram, én csak a javát akarom. Értse meg, így szétroncsoljuk az agyat, és az rögtöni halál.
– Elég. Azt nem engedem!
– De miért? – firtatta a betörő.
– Ne vitatkozzunk! Nem engedem, és kész.
– És ha én ragaszkodom hozzá?
– Akkor tegye le a revolvert, és menjen a fenébe.
A betörő tűnődve néz Jamesre.
– Nézze, maga erős, egészséges… á, maga hülye! Mit magyarázzak én magának? Aki ilyen hülye, az haljon meg! Itt van a revolvere!
Leteszi a fegyvert az íróasztalra, és kibontja a hátizsákját, amibe dúdolva kezd rakosgatni mindent, ami a keze ügyébe kerül. James egy ideig nézi, azután megszólal.
– Mi az, maga most itt lopni akar?
– Hát, uram, én ezért jöttem.
– Azonnal rakjon ki mindent!
– Bocsánat… félek, hogy ön nincs tisztában a halál fogalmával… Minek egy halottnak ébresztőóra? Na, nem fontos, értéktelen, csak éppen a kezembe került.
– Szóval ön azt képzeli, hogy én meghalok?
– Uram, én nem képzelődöm, én ezt alapul veszem. Önnek könnyű, ön meghal. De képzelje bele magát az én helyzetembe. Mit mondok a feleségemnek, ha üres kézzel megyek haza? Ugye erre nem gondolt? Azonfelül pedig én nem kívánom ingyen. Én ezért megdolgoztam!
– Hogyhogy megdolgozott?
– Hát, uram, jöjjön le velem a parkba… hat helyen átfűrészeltem a kerti kiskaput. Kiskapu? Tömör vasból van.
James felhördül:
– A kerti kiskaput? Reneszánsz vasmunka. Velencéből hozattam. És ezt maga átfűrészelte?
– Miért? Ezt is magával akarja vinni a sírba?
James gondolkozott. Valahogy szimpatikus volt neki ez a betörő, és alapjában véve igaza van. Ahogy visszanézett az életére, eddig nem sokat törődött a szegény emberekkel. Talán nem így kellene gyakorolni a jótékonyságot, de hiszen már minden mindegy. Lopjon, ha akar. Úgysem az övé már itt semmi. A betörő szorgalmasan dolgozott. James tűrte, hogy az egyik képet is levegye a falról. Alaposan megvizsgálta. Úgy látszik, műértő. Csak akkor hördült fel, amikor néhai édesapja aranyóráját akarta ellopni.
– Azt azonnal tegye vissza a fiókba!
–Kérem, csak semmi izgalom! Nem fogunk ilyen csekélységen összeveszni. Nem is olyan értékes, csak az van benne, hogy megtetszett nekem.
– Tegye le!
– Hogyan? Nem bízik bennem? Ez fáj. Bocsánat, hogy megsértettem, kedves betörő úr!
– Nem kell gúnyolódni. Én lopni lopok, de hazudni nem szoktam. Ha én azt mondom, hogy nem viszem el az órát, akkor nem viszem el. És ha azt mondom, hogy elviszem, akkor el is viszem – mondta sértődötten a betörő, és egy gyakorlott mozdulattal zsebre tette az órát anélkül, hogy James észrevette volna.
James siettette a betörőt, aki csendesen mondta:
– Megyek. Csak azt mondja meg nekem, mi a kedvenc virága?
– Mit érdekli az magát?
– Maga olyan kedves volt hozzám. Van egy lányom… Jószívű, édes angyal. Szólok neki, hogy vigyen pár szál virágot a maga sírjára.
– Mondja, maga szándékosan idegesít engem ezekkel a dolgokkal?
– Milyen dolgokkal?
– Halálos ágy, sír, koszorú…
– Koszorúról nem is beszéltem. Különben is, nem az én ötletem volt ez a… sőt. Ha érdekli a véleményem, ezt a legnagyobb marhaságnak tartom.
– Hát mit csináljak?
– Nézzen szembe az élettel.
– Miből? Hiszen nem maradt semmim. Magának könnyű, de mit csináljak én? Dolgozzam? Semmihez sem értek. Legfeljebb betörő lehetnék, mint maga.
– Betörő? Hallja, fiam, milliomos az lehet minden szamár, de betörőnek születni kell… Magából soha… ámbár… gazdag barátai vannak… bejáratos a házukba… jó megjelenése van…
– Miért mondja ezeket nekem?
– Én embert csinálok magából!
– Ugyan, kérem!
– Persze, csak fokról fokra. Azzal kezdjük, hogy maga az utcán áll és fütyül.
– Hogyhogy fütyülök?
– Ha veszély van. Ne haragudjék, de nem mindenki olyan marha, mint maga, hogy hagyja magát kirabolni. Hallja ezt a füttyöt? A segédem. Nyugtalankodik. Különben igen buta ember. Szívesebben venném helyette magát. Szerencséje van.
– Maga megőrült. Én, aki egész életemben…
A betörő egy mozdulattal megállította. Már ott volt az ablaknál, jobb kezében tartotta a hátizsákját.
– Stop. Nem vitatkozom. Erre nincs idő. De kérdezze meg az orvosát, a betörés sokkal egészségesebb, mint az öngyilkosság. Egyébként itt a névjegyem, ha mégis meggondolná magát. De mennem kell, mert ez a barom ott, kinn halálra fütyüli magát. A viszont látásra! És ne sajnálja tőlem azt az órát, amit így, fecsegés közben elloptam magától.
– Miért mondja ezt?
– Imádom az őszinteségemet. Pá! – mondta a betörő, és kimászott az ablakon, leereszkedett a tűzlétrán és eltűnt az éjszakában.
James szórakozottan megnézte a fiókot, és észrevette, hogy a betörő mégis ellopta az órát. A revolvert is magával vitte, úgyhogy az öngyilkosságot is el kell halasztania.
Megjelent a Litera Irodalmi Portál A hét prózája rovatában 2022. december 20-án. Első közlés.
