Kína szárazföldi részén van egy kis falu, Hsziaogang, amely beírta magát a történelembe.
A Mao Ce-tung vezette Nagy Ugrás az éhhalál felé sodorta falut. 1978 decemberében a falu tizennyolc lakója egy titkos összeesküvésre gyűlt össze. Írásban megállapodtak, hogy felosztják egymás között a földet, és utána mindenki a sajátján gazdálkodik. A falu kifelé a régi képét mutatja majd, összeadják a kötelezően leadandó termékmennyiséget, viszont a többletet mindenki megtartja magának.
Tisztában voltak, hogy megállapodásuk akár halálos ítélettel is járhat, ezért bevették a szövegbe, hogy „nem fogjuk megbánni a döntést, még ha halálra is ítélnek minket. A többi tag megígéri, hogy befogadja gyermekeinket tizennyolc éves korukig.”
Az első évben hatszor annyit termeltek, mint egy szokásos évben, és emiatt a hatalmas termelési érték miatt nem kerülhették el a lebukást.
És itt jön a második nagy fordulat. Hatalomra került Teng Hsziao-ping, aki modernizálta akarta Kínát, úgy döntött, hogy nem kivégezni kell ezeket az embereket, hanem példaképül kell állítani őket. Néhány éven belül a gazdaságok Kína-szerte átvették a titkos dokumentumban foglalt elveket. Ez volt a vidék felemelkedésének az indulópontja, ezt követte az ipar fejlődésének a megindulása. Ma az eredeti szerződés a kínai Nemzeti Múzeumban van kiállítva.
Kína hatalmasat fejlődött ezzel az államkapitalista struktúrával, több száz millió ember emelkedett ki a mélyszegénységből.
De mi van a faluval, mi van a szerződést aláíró parasztokkal? Éhínség nincs. A falu is ipari területté vált, a környékén nem igazán prosperáló gyárakkal, munkahelyekkel. A falusiak egy része távoli nagyvárosokba, főleg Sanghajba jár dolgozni. Itt él viszont még a szerződés lejegyzője, Yen Jingchang, nem éppen jó viszonyban a helyi hatóságokkal, kommunista párti tisztségviselőkkel. Nemcsak 1978-ban volt renitens, most is az. Egy újságíró, miután engedélyt kért a helyi pártirodától, megkereste 2012-ben. Yen Jingchang elmesélte, hogy az évek során elindított néhány vállalkozást, de a helyi kommunista párt elvette azokat, miután nyereségessé váltak.
Nem idegen ez egy kínainak. Abban nincsen fordulat, Kínában mindig is a lehető legtermészetesebb volt, hogy meg kell adni a központi hatalomnak, legyen az császár vagy hadúr vagy hivatalnok, ami “neki jár”. Amit Yen Jingchangnak tanítottak a hetvenes évek elején, hogy minden szalmaszál, de még a szádban a fogaid is a Párté, az azért neki is sok volt. Az, hogy az állam a legnagyobb kapitalista, az természetes.
Elértünk a legújabb fordulathoz: ma már Kína többel járul hozzá a világ össz GDP-jéhez, mint az USA. Mindenhol – Közép-Amerikától Afrikán keresztül Magyarországig – beruház, kikötőket, vasutakat épít, bányákat nyit. Látszólag nem törődik az adott ország politikai berendezkedésével. De ez a hatalmas termelési érték, ahogy annak idején Hsziaogang parasztjait, Kínát is le fogja buktatni. Színt kell majd vallania azokban az országokban, ahol nagy beruházásai vannak.
Lehet téteket rakni arra, hogy a kínai mentalitás a liberális világgazdasággal való találkozás hatására jelentősen változni fog, de túl nagy pénzt nem érdemes rá felrakni. Meg fogják mindenhol találni a partnereket, hogy otthonosan érezzék magukat.
Magyaroszágon egyszer volt pár fiatalember, Deutsch Tamás és Orbán Viktor vezetésével, akik tüntettek azért, hogy a Horn-kormány azonnal szakítsa meg a diplomáciai kapcsolatot Kínával a tibeti helyzet miatt. Azóta ők is tettek egy fordulatot.
Forrás: Újnépszabadság