Kilencvenkét éves lenne, hiszen 1929. április 15-én született Kolozsváron.
És ezt leírva hozzánk viszonyítom, az 1970-ben megalapított A Hét fiatal – többségében 1944-es születésű – nemzedékének szerkesztőségi tagjaihoz: hát hiszen csak másfél évtizeddel volt idősebb nálunk! Főszerkesztőként a maga negyvenegy évével ugyancsak fiatal! Ilyen alapon még élhetne – vagy mi öregedtünk meg? (És más, aktuálisabb alapon már mi sem élhetnénk?…) Ezzel szemben – „ezzel szemben áll Belgrád bevétele”, szokta mondani, mindig a helyzethez illő fordulatainak egyikével –, ezzel szemben áll, hogy Huszárúr már másfél évtizede nem él. Mi pedig, szeretett fiataljai épp idén éljük-éltük túl az ő földi időtartamát egy évvel.
Nem akarunk, nem is nagyon tudnánk most itt „újat mondani” Huszár Sándorról. Jó lenne megmutatni neki az Új Hetet, ez nem új. De ha már a kilencvenkét évvel ezelőtti meghatározó eseményről van szó, idézzünk egy interjújából (amely teljes egészében olvasható a lapunkban).
„Én egy székely családból származom, a 16. századból szerzett, lófőszékely nemességgel büszkélkedhetek, ez a család háromszáz évig protestáns papi család volt. Én pedig megszülettem 1929-ben katolikusnak és ipari proletárnak. Időközben, ugye, elveszítettük az első világháborút, a szüleim eljöttek Kolozsvárra szolgálni, én már ott születtem. Siklódi Lajos voltam az iskoláig, amikor felszólított a tanító néni, hogy Huszár Sándor!, néztem hátra, hogy ki az.
Édesanyám még cseléd, édesapám már sofőr, bekerül a gyárba, a Dermatába, kikerülünk a világba. Egy kolozsvári külvárosba, a Szén utcába kerültünk, ott kaptak apámék lakást, ahol románok között éltünk. A román gyerekek csúfoltak, mert nem tudtam románul. Emil Crăciunnak hívtak egy nagyobb fiút, aki látta, hogy egy kedves gyerek vagyok, azt mondta a többieknek: „Ide figyeljetek, amelyik bántja a Sonit, azt én kinyírom.” Attól kezdve nem bántottak. Mikor elment a háborúba, megint megfenyegette őket, szeretett engem, mert egy szeretetre méltó és szeretetre éhes gyermek voltam, én ebből éltem, ez az életemnek a legfontosabb vonása, hogy szeretetre vágytam. Emil elesett a háborúban, de a gyerekek nem felejtették el, és én így lettem az ő testvérük, így lettem a román népnek egy befogadott embere, és általában érzékeny a nemzeti kérdésre. Mellettünk lakott egy család, a fiút Icignek hívták. Az édesanyja valamilyen számomra ismeretlen, németnek tűnő nyelven beszélt vele, fogalmam se volt, hogy milyen nyelv az. Iciggel átjártunk, amikor éhesek voltunk, a szomszédos kertbe szilvát lopni, ők aztán ’43-ban „elköltöztek”.
’45-ben tüntettünk, édesapám bevitt a gyárba dolgozni. Előzőleg a piarista gimnáziumba kerültem, mert édesanyám „bemosott” a Piarista Főgimnáziumba, ott minden hónapban az igazgató úr közölte velem, hogy a társadalomnak munkás emberekre is szüksége van, menjek vissza a gyárba. Elmélyült bennem a fájdalom, hogy idegen lény vagyok. Ez ment 1946-ig, akkor édesapám rájött, hogy Erdélyben Románia lesz, „gyere be velem a gyárba”, mondta. Szerettem a könyveket, elbújtam az egyik raktárba és olvastam. A szakszervezeti elnök megtalált ott, azt hittem, kirúgnak. Ehelyett letolta apámat, hogy egy ilyen embert, aki szeret olvasni, behoz napszámosnak, a munkásosztálynak értelmiségiekre is szüksége van. Mondtam neki, hogy azért jöttem el a gimnáziumból, mert kiutáltak. Másnap bementünk a Piarista Gimnáziumba, egy pap volt az igazgató, Károli János. Hideg volt, a szakszervezeti elnök küldött tíz vagon fát. „Mivel tartozunk?”, kérdezte az igazgató úr. „Azzal, válaszolt a szakszervezeti elnök, hogy ezt a fiút visszaveszik a gimnáziumba.” Erre aztán én lettem a védett ember. Az érettségi után visszamentem a gyárba. Megérkeztem, azt mondja Tenkei Tibi, aki azóta mérnök lett: „Elvtárs, írjál valami faliújság cikket!” Másnap kijött Kovács András, az Igazság szerkesztője, és bevitt az Igazsághoz. Gáll Ernő azzal fogadott, hogy: „Öregem, nekem az a feladatom, hogy munkáskádereket toborozzak. De van egy kérésem, ne mondd meg senkinek, hogy érettségiztél.” Így lettem én munkásíró!
Az élet ott avatkozik bele, hogy véletlenül nem voltam tehetségtelen és kezdtem írogatni. S megszerettek. Erre Gáll Ernő kezdett hozzám ragaszkodni: „Huszárka, van pénzed? Nesze, itt van, nem kell visszaadnod…” Ragaszkodott hozzám, annyira ragaszkodott, hogy mivel ő volt a Bolyain a Filozófia Tanszék professzora, beíratott az egyetemre: „Huszárka, holnaptól kell menni egyetemre. Egyetemista vagy.” Elmentem egyetemre, megint csak kiderült, hogy nem vagyok tehetségtelen, másodéven kineveztek tanársegédnek. Így végeztem az egyetemet, közben írtam az újságot, és kezdtem irodalmat is írni, ez 1948-ban volt, ’50-ben megjelent az első novelláskötetem. Nem is annyira a tehetség volt a fontos, hanem a származás, munkásszármazású voltam, ez akkor nagyon fontos volt. Közben Gáll Ernő átvitt az Utunkhoz. Író lettem.„
Ezek az események mind kezdetnek tekintendők, ugyanis Huszár Sándor így lett író – és egész pályáját „kinevezett írósága” határozta meg. Egyetemista koromban vásároltam a könyveit (valamelyik internátusi kollégám A két part között címűben/címében az a-ra tett egy ékezetet…), ő közölte az Utunkban az első novelláimat, nem gondoltam volna, hogy fél évtized múlva a vezetésével lapot alapítunk.
Huszár Sándornak tagadhatatlanul A Hét volt a fő műve – minthogy szeretetvágya korlátlan volt, talán azért, mert ott, a lapnál kaphatta meg a szeretetet, egy különben nem kimondottan szeretetteli világban. Amelyben és amikor „ember embernek elvtársa” volt, amelyben és amikor nagyon kevés főszerkesztő jellemezte úgy a „kifelé” fegyelmezetlen, de széles háta mögött biztonságot lelő fiataljait, hogy „kurva banda, de jól basel”.
Sok adósságunk van Huszár Sándorral, emlékével szemben. Nem jelképes dolgokra gondolok. Elsősorban a Wikipédián ideje lenne, hogy legyen egy tisztességes szócikke. Hát még A Hétnek, fél évszázados lapunknak! Az Arcanum jóvoltából ma már olvasni lehet a régi számokat, szkennelt képei nyomán áll össze az Új Hét mementó-rovata, AHÉT50 – olvassák vajon a fél évszázada megjelent ragyogó írásokat a „maiak”? Olvasnák, ha tudnának róla? Ha az Új Hét megél, talán készülhetnek majd antológiák… Olvasnák őket?
Az Új Hét szerkesztősége Huszár Sándor főszerkesztő emlékét mindenképpen, amíg csak megjelenik, ápolni fogja. Eleve tartozásnak éreztük, most lerójuk: a mai „lapszámmal” kezdve közöljük Huszár Sándor naplójának számunkra hozzáférhető részleteit, közvetlenül A Hét megalapítása előtti, majd utáni hetekről.
