Hála a japán szervezők és önkéntesek hada által biztosított rendnek, sikerült tisztességgel lebonyolítani a Nyári Olimpiai Játékokat, minden elismerés megilleti a távoli szigetországot.
Sportot követő, évtizedek óta amatőr statisztikusként is – a világra szóló esemény után elgondolkodtam azon: kinek-kiknek szurkoltam és szurkolok továbbra is? Nem kétséges, hogy magyarként mely színek képviselőiért szorítottam ezekben a hetekben, de eszembe jutott egy 1997-es élményem…
Történt, hogy az 1998-as franciaországi labdarúgó világbajnokság csoportjait éppen akkor sorsolták ki a szervezők, amikor egy Eurorégiós nemzetközi tanácskozáson vettem részt 1997 decemberének első napjaiban.
A megbeszélések egyik ebédszünetében a mellettem álló küldött megszólított, miután látta, hogy Romániából érkeztem. Egyből arról biztosított, hogy az előző esti sorsolás óta Románia válogatottja a személyében egy újabb szurkolót mondhat magáénak. Csodálkozásomra hamiskodva mondta: tudja, én skót vagyok, márpedig egy igazi skót két csapatnak szurkol mindig, a skót nemzeti tizenegynek és annak a csapatnak, amelyik Anglia ellen játszik! Márpedig Anglia Romániával került egy csoportba.
Megköszöntem a tájékoztatást és a támogatást, de „elárultam”, hogy – bár Romániából jöttem – magyar nemzetiségű vagyok. Márpedig egy erdélyi magyar ember szintén két csapatnak szurkol, nevezetesen a magyar válogatottnak és annak, amelyik Románia ellen játszik! Egy röpke pillanatig tágra meredt szemmel nézett reám, majd óriási ovációval a nyakamba borult, és kölcsönösen kacagtunk egy jót. Ezek után a tanácskozás minden szünetében „futballoztunk” egy kicsit.
Most persze nem kellett ennyire meghasonulnom, és nem csak azért, mert a magyar sportolók messze túlteljesítették az őszinte elvárásaimat (nem a reményekről szólok, hanem a racionális elvárásokról), míg a romániai küldöttség bizony nagyon gyenge teljesítménnyel jelentkezett. Ráadásul mindössze egyetlen sportágban „keresztezték” egymás útját a magyar és romániai sportolók: a női birkózásban a háromszéki Incze Kriszta legyőzte a sokkal rutinosabb, magyarországi Sastin Mariannát.
A többi „ütközés” (kajak-kenu, vívás) nem is érdemel említést, annyira aránytalanul eredményesebbek voltak a magyarországi sportolók, mint romániai vetélytársaik, hogy szót sem érdemel.
Következetesen írtam magyarországi sportolókat, hiszen köztük szerepelt Muszukajev Iszmail (szabadfogású birkózás), de Salim Omar (tékvandó) is, így aztán nem biztos, hogy minden magyar sportbarát ismeri ezeket a különlegességeket.
Nem kívánok összegzést készíteni, hiszen az eredményeket még hosszú ideig taglalja-értékeli nem csak a közvélemény, de (remélhetőleg) a szakszövetségek is alapos elemzést készítenek, és úgy tervezik a csupán három év múlva sorra kerülendő Párizsi Játékokra való felkészülést.
Az viszont már most rögzíthető szerintem, hogy a csapatjátékokban jócskán volna még fejlődési potenciál. Elismerem ugyan a vízipólóban elért két bronzérmet, de azért lássuk be: ez a sportág soha nem volt több, mint néhány ország örökös „terepe”. Sem állandóan változó szabályai, sem a víz alatti láthatatlan „munka” megítélése a játékvezetők által nem fogja világszerte népszerűvé tenni ezt a játékot. Ugyanakkor fájó látni, hogy a háromszoros (1952,1964,1968) olimpiai bajnok magyar labdarúgás legutóbb 1996-ban volt jelen az Olimpián (Atlanta), és a kézilabda is csupán néha tud beleszólni az érmek sorsába. A kosárlabdát, röplabdát pedig el is felejthetjük, annyi esélye sincs magyar válogatottnak bejutni a döntő tornákra, mint a trójai falónak a lóversenyre.
Nem szeretnék mélylélektani eszmefuttatást előadni, de talán van valami abban, hogy „két magyar egyenlő három párttal”, annyira képtelen az egyetértésre, főleg az együttműködésre.
Mindaddig persze ez nem is változhat meg érdemben, amíg a sportcélú költségvetési „játékok” olyan sűrű homályban zajlanak, mint a világítás nélkül üresen tátongó stadionok.
Mindezzel együtt, természetesen, hajrá, magyarok!
