Kiáltvány aggizmus ellen

Az utóbbi időben – aggulásom okán is (elmúltam nyolcvan) sokat olvasgatok az ‘ageizmus’ témaköréből. Magyarul is, bár elég kevés a hazai forrás, idegen nyelven is (főként angolul, oroszul meg spanyolul).

Nem tudományos, inkább ismeretterjesztő célú összefoglalóm alapja: sajtóban és neten megjelent írások, köztük wikipédiás szócikkek. Bízom benne: segíthetek a téma jobb megismerésében, egyes elemeinek továbbgondolásában, az „aggizmus” negatív összetevőinek kiiktatásában.

A kor szerinti diszkriminációra a szakirodalom az ageizmus/ageism, az életkor szerinti megkülönböztetés kifejezést használja – ide tartozik az idősek megbélyegzése is (amit jeunizmusnak is neveznek). Sajnálatos módon, minden pozitív törekvés ellenére minden napnyugati (és nem csak…) társadalomban jellemző az idősek valamilyen fokú megbélyegzése. Magyarul az ageizmus fogalomnak nem létezik még megfelelő (általánosan elfogadott) formája, bár az „aggizmus” kifejezésre már történt javaslat 2007-ben… Nekem azért is szimpatikus ez az ötlet, mert „rímel” az angolos ageizmusra.

Az ageizmus az EU szóhasználatában (Glossary of Stop Discrimination/Állítsuk meg a megkülönböztetést weboldal szómagyarázata ) – „egyéni és csoportos előítélet egy személy vagy csoport ellen az életkor miatt”. Egy újságírói megfogalmazás szerint
az ageism az életkor tematikájában ugyanaz, ami a nem/gender/stb. témájában a szexizmus, az idegenekhez való hozzáállásban a xenofóbia, vagy a „fajok” (a faji megkülönböztetés) kérdéskörében a rasszizmus. Az ageism kifejezés keletkezésekor (1969-ben, az Egyesült Államokban, Robert Butler gerontológus használta először) mindenekelőtt az időseket érintő, nem elsősorban biológiai, inkább társadalmi alapon történő megkülönböztetést jelölte; ma minden
ember vonatkozásában használják, aki életkorától függetlenül ennek áldozata (vagyis ide sorolhatók fiatalok, sőt: gyerekek is).

Egy frissebb – és „tudományosabb” definíció (Boudjemadi & Gana, 2009): „pszichoszociális mechanizmus, amelyet az egyén (vagy egy csoport) életkorához viszonyított belső tulajdonságainak tudatos vagy tudattalan érzékelése generál. Az alapul szolgáló folyamat implicit és/vagy explicit módon zajlik, és egyénileg vagy együttesen fejeződik ki diszkriminatív magatartás, sztereotípiák és előítéletek révén, amelyek lehetnek pozitívak, de általában negatívak”. Az aggizmus azért diszkrimináció, mert olyan negatív és csöppet sem helytálló (inakkurátus) sztereotípiákon – közhelyeken – alapul, melyek annyira beivódtak már kultúránkba hogy gyakran nem is észleljük őket… Olvastam egy ilyen megfogalmazást is: a korukkal szembeni előítélet az idősek
csendes gyilkosa…

A ’Fundación La Caixa’ egy barcelonai non-profit alapítvány, a katalán Takarék- és Nyugdíjpénztár kezelésében. Számos szociális kérdésben végez kutatásokat illetve közreműködik e kérdések kezelésében (nem csak Katalónia, egész Spanyolország és Portugália területén is; sőt: globálisan is). Rokonszenves mottója: „Csak az a fejlődés, ha
mindannyian együtt fejlődünk”(It’s only progress if we all progress). Nemrég jelentették meg az „aggizmus” (spanyolul: edadismo) értelmező szó-tárát, ez fejtegetésem egyik apropója.

Az „aggizmus” egyik megnyilvánulása az is, hogy egyes színészek (főként színésznők) idősebbkori fotóit álságosan úgy kommentálják, hogy „még mindig bikinire vetkőzhet”, „még mindig izmos a teste”, „még mindig kívánatos” stb.

A nők (kiemelten a feministák), az LMBT-csoport, az etnikumok (afroamerikaiak, latinok, ázsiaiak, cigányok) önvédelmi lehetőségei és érdekérvényesítési potenciálja nagyobb, ezek a közösségek sokkal harsányabbak (lásd: Black Lives Matter: A feketék fontosak), mint a náluk jóval nagyobb tömeget képviselő „aggok” (akik amúgy az előbb említettek között is jelen vannak és lesznek, óhatatlanul – vö.: „öreglány”, „vén buzi”, „öreg cigány”, „agg japcsi”) és az afroamerikaiak fenti „jelmondata” alapján: Old Lives Matter – Az
öregek – fontosak). Az együtt élő emberek – társadalmi rendszertől és sokszor az emberi erkölcstől is függetlenül – valamilyen módon meghatározzák a „hasznos életkor” kötelező kritériumait (pl. egy adott életkort önkényesen kijelölnek nyugdíjazási – azaz „öregségi” határnak), és az azon kívül esőkre egyre kevesebb gondot fordítanak. Merthogy azok csak növelik a gondokat. A gyerekek még hagyján: ők előbb-utóbb hasznosak lesznek, de az idősek már nemigen…

Olvasom: Skóciában szigorú (törvényi) előírás tiltja és bünteti 2024-től az idősebbek bárminemű megkülönböztetését (ageizmus), és ez nemcsak a hivatalos nyelvhasználatra, hanem a (köz)beszédre is vonatkozik. Tehát nem csak az efféle – nem PC… – ’kiszólás’ tilos: vén trotty, vén boszorkány , öreg banya, vénlány, aggszűz, aggastyán etc. – egy (a Daily Mail-ben megjelent) kommentár szerint lassan az
’öreg’ vagy ’idős’ kifejezés is tiltólistára kerül Skóciában mint a gyűlöletbeszéd rész. A nálunk „polgár(?)jogot” nyert bácsika, nénike, tata, (kórházakban: ) négyeske, nyanya, szépkorúak, múmiák, dinoszauruszok, nagyapáink nemzedéke, nyuggerek, segítségre szorulók… stb. kifejezések jelentős része valóságtartalom nélküli, lekicsinylő, sértő. Csakúgy, mint az elszemélytelenített „homogenizáció”: az egyének helyett általánosságban kezelt „nyuggerek”, „szépkorúak”, „a harmadik kor képviselői”, „az őszek” (régen eltűnt már a retró „tisztes, őszes halánték”…).

Az ageizmus magában foglalja a megkülönböztetés minden formáját, a szegregációt , az életkoron alapuló megvetést is. Bár az öregedés a természetes élet rend része, az ageizmus jelensége arra készteti az embereket, hogy tagadják életkorukat – az ezzel kapcsolatos megkülönböztetés, a következmények, például a státuszvesztés és a lehetőségek szűkülése/elvesztése veszélye matt.

Az ageizmus a társadalmi kirekesztés egyik formája – például az „öregeknél” sokkal hosszabb a várakozási idő a sürgősségi osztályon; egyes kórházi szolgálatok néha elutasítják a betegeket is koruk miatt; a hatvan év feletti fogyatékossággal élő személyeknek nehezebb a hozzáférésük bizonyos segédeszközökhöz, mint a hatvan év alatti fogyatékkal élőknek… A magyar sajtóban legfeljebb politikai vonatkozások kapnak visszhangot, például a nyugdíjasok – mindeddig sikertelen – önszerveződése, szakszervezeti próbálkozásai. Szinte sosem a(z előretekintő) szolidaritás, inkább a megkönnyebbült sajnálkozás hangján (’szegénykéim…’, ’de jó, hogy nem vagyok még nyugger…’).

Az ENSz egészségügyi világszervezete, a WHO egy nem túl régi felmérése szerint a megkérdezettek fele (azaz: minden két emberből egy) mérsékelten vagy erősen ageista; a megkérdezett idősebbek egyharmada (azaz: háromból egy) ageista agresszió (vagyis: negatív megkülönböztetés) elszenvedését jelezte. Ha az ember elég sokáig él – és a fejlődés ebben az irányban előrelátható –, akkor szinte mindenki érintett lesz az életkor-alapú (negatív) megkülönböztetés ügyében, azaz egységesen közös érdekünkké válik az aggizmus elleni föllépés.

Az aggizmus legérzékelhetőbben és legagresszívabban a nyelvben nyilvánul meg, szinte észrevétlenül (és sokszor akaratlanul). Egyik nyelvi – egyben viselkedésbeli – megnyilvánulása, hogy idősek jelenlétében gyakran lassabban, leegyszerűsített
szókészlettel, a szavakat jobban formálva – sokszor „énekelve” – ejtjük, eleve azt feltételezve, hogy az illetők hallása és/vagy beszédértése már rosszabb, mint fiatalabb korukban (angol szakkifejezés erre az „elder speak”)… Az ilyen infantilizációnál egy
fokkal durvább a gügyögés (az idősek csecsemőnek tartása).

Tévedés ne essék: a „gerontokratizmus ” is ageizmus, hiszen elvként rögzíti , hogy az idősek képzettebbek, mint a fiatalok a hatalom elfoglalására (lásd a szocialista tábor – különösen a Szovjetunió és Kína – roskatag vezetőit). És ide sorolható olyan intim téma is, mint az a gondolkodás, hogy két, nagyon különböző korú ember nem lehet szerelmes egymásba és/vagy nem élhet együtt egy háztartásban. Megfigyelhető aggista hozzáállás még a címek-rangok – sőt: a nevek – tudatos elhagyása is: „az idős bácsika ott hátul”, ahelyett, hogy „Kiss úr”, neadjisten „doktor Kiss úr”… Ahogy egy szakember rámutatott: az empátiahiányos elszemélytelenítés (deperszonalizáció, sőt: dehumanizáció) az idősebbeket megfosztja szükséges önbecsülésüktől, autonómiájuktól, önálló döntési jogaiktól, magánszférájuktól (privacy), mintegy kívül helyezve őket még a homo sapiens fajon is (mint már nem gondolkodó, sőt: gondolkodásra képtelen teremtményeket, múzeumba való őskövületeket)…

A munkahelyi megkülönböztetés „húsbavágóbb”: nyíltan (ebben az esetben törvényellenesen) vagy burkoltan nem alkalmaznak idős munkakeresőt, azon az „alapon”, hogy ő már nem tudja azt a munkakört ellátni; vagy fiatalra cserélik az idősebb munkavállalót, ugyanazért a munkáért kevesebb bért adnak az idősebb embernek; nem akarok további ötleteket adni a „kádereseknek”, van nekik nélkülem is bőven a tarsolyukban…

Amennyiben az „ageizmus” összefonódik a társadalmi osztályok szerinti megkülönböztetéssel, a negatív elemek összeadódnak és egymást szinte hatványozottan erősítik – olvastam egy spanyol újságcikkben, amely azt fejtegette, hogy
Spanyolországban éppenséggel ez az összeadódás áll fönn – azaz: a szegény öreg hatványozottan nehezebb helyzetben van , mint a módosabb (gondolom, ez másutt is így van).

Hasonló jelenség figyelhető meg a nem szerinti megkülönböztetés és az aggizmus összefonódása esetében is: az idős nő sokkal nehezebb helyzetben van, mint a vele egyívású férfi, s ha még szegény is, akkor a hatványozódás elviselhetetlenül negatív helyzetet teremthet.

A lakóhelyen is érheti diszkrimináció az időseket: az egykor a számukra létesített parkok megszűnnek, kiszolgálásuk a boltokban számos negatív megjegyzéssel történik, erősen ki vannak téve az utcai bűncselekményeknek és verbális atrocitásoknak stb.

De a családon belüli diszkrimináció erőszakosabb és enyhébb változatai is ismeretesek (pl. Magyarországon a családon belüli, bejelentett erőszakos, fizikai bántalmazással járó
bűncselekményekben áldozatokként szereplő idősek száma 2007-ben 1233 volt, ami az összes eset hét százalékát tette ki; de a bejelentés nélküli esetek száma minden bizonnyal többszöröse a bejelentetteknek. Erről általában mindenki mélyen és álszent módon hallgat: a szülő általában szégyelli, hogy gyermeke rendszeresen bántalmazza, a gyermek pedig szintén szégyelli, hogy bántalmazza a szülőt…) A családi diszkrimináció valamivel enyhébb és sokkal enyhébb változatai természetesen még ennél is gyakoribbak (túl- vagy alulgyógyszerezés, túl- vagy aluletetés, a családi hierarchia
indokolatlan megbontása, fizikai vagy mentális okokra hivatkozva stb.)

„Gazdasági” diszkriminációnak minősíthető az idősek „átverése”, az uzsorás-hitelezők, s házaló kereskedők, az utcai csalók és az álrendőrök részéről, a csalások a telefonos kereskedelemben, vagy olyan életjáradék-rendszerek működése, amelyek a lakás árának több részletben történő kifizetése után az utcára teszik az idős embert…

Vagy vegyük a médiumokat: az idősek keveset szerepelnek a televíziós műsorokban, beszélgetőshow-kban, reklámokban, s ha igen, akkor is inkább negatív szereplőként. Nincs külön rádiós, televíziós csatornájuk és műsoruk; a lapokban is ritkán szólnak kifejezetten róluk cikkek, ha pedig igen, akkor is főleg a nyugdíj témájában.

Egy amerikai szakértő, aki maga is időskorú, ezt írta: „Sorstársaimat és engem másoktól függőnek, gyámoltalannak, improduktívnak tüntetnek föl, olyan lényeknek, akik követelnek, nem pedig adnak. A valóságban azonban az idősek többsége önmagával elégedett középosztályt alkot, olyan fogyasztókat, akik jobb anyagi lehetőségekkel rendelkeznek, mint a legtöbb fiatal pár; olyan réteget, amely a társadalomnak időt és tehetséget tud nyújtani.” Egy hazai (magyar…) szakértő ezzel kapcsolatban rámutatott: „Míg Amerikában azért küzdenek, hogy az időseket reálisan ítéljék meg, adják meg nekik azt a tiszteletet, amely fizikai, mentális és anyagi állapotukból következően megilleti őket – nálunk egyelőre az a helyzet, hogy az időseket rá kell ébreszteni arra, hogy tudatosan vállalják: nézeteik nem jelentéktelenek, szükségleteik nem furcsák, ízlésük pedig mérvadó lehet a piacon is. Nem függők, nem gyámoltalanok és nem improduktívak. Erre többek között azért van szükség, hogy idővel valóban önmagukkal elégedett középosztályt alkossanak.”

Hogyan lehetne meggyőzni, illetve ránevelni a társadalmat az aggizmus elutasítására? Hogyan lehetne a negatív beidegződéseket visszafordítani egy – normális – pozitívba? Hogyan lehetne az ifjabbakat ráébreszteni, hogy az aggizmus az ő problémájuk is (mert – remélhetőleg – megöregszenek ők is), rávenni őket: szálljanak magukba, és tegyék azt az idősebbekkel, amit szeretnének, ha velük tennének majd idősebb korukban.

Ha majd nálunk is tudatosodik és vezérelvvé válik az egész társadalomban, beleértve a fiatalabbakat is meg az idősebbeket is, hogy az idősek tömege nem teher, hanem kincs a társadalom számára, és a társadalom és eme jelentős kisebbség viszonyát nem a
mostani leegyszerűsített sztereotip előítéletek szabják meg; ha megerősödik a generációk közötti igazi szolidaritás; akkor mondhatjuk majd, hogy megállhatunk, itt van már a mi Kánaánunk. Vagy ha nincs is még itt, de kicsit közelebb vagyunk hozzá…

VILÁG AGGJAI, EGYESÜLJETEK!

NJF, nyugger (én nevezhetem/minősíthetem magam így, vagy másként, ahogy jólesik, de ha más teszi ezt velem, arra lecsap a törvény keze. Egyelőre persze csak Skóciában…)