Temesváron éltem le fennállásom első huszonhárom évét, valamikor otthon éreztem magam ebben a városban, de lassan egyre kevésbé. Sok minden megváltozott. Valamikor alig volt utca Temesváron, amelyet ne ismertem volna. Ma már sok helyen fogalmam sincs, hol vagyok.
A változások nagy része pozitív, sok új peremnegyed épült, a város lakossága számottevően megnövekedett. Igen ám, csak az új arcok számomra idegenek, fél napot is sétálgathatok a főtéren, akkor sem találkozom ismerős arccal. Valamikor pedig… És az emberek is mintha hidegebbek, közömbösebbek.
A régi idők felidézésére beültem a főtéri Violeta cukrászdába, valamikor a legjobbak egyike volt Temesváron. Egy kávéra meg egy sütire. Mindkettő minősége kiábrándító volt, és mikor megjegyeztem a kiszolgálónak, hogy a tésztában volt egy jó hosszú cérnaszál is, a válasz az volt: Pai ce sa fac eu. (Hát én mit csináljak.) Jobb helyeken az ilyesmiért legalább elnézést kérnek, de sok helyen fizetni sem kell a fogyasztásért.
Hétfőn este elmentem a magyar színházba: Brecht-előadás (Dobszó az éjszakában), illetve monológ műveiből, Vetési Nándor előadásában. Több meglepetés is ért. Az előadást a színház kistermében tartották, kellemes meglepetésemre az telis-tele volt, nagyrészt fiatalokkal. Előadás előtt felfigyeltem egy hirdetésre a bejáratnál: ha valaki igényli, szimultán fordításban románul is meg lehet hallgatni az előadásokat. Hát ez érdekes, gondoltam, sajnos hasonló hirdetés a román színház bejáratánál nem állt, hogy esetleg egy román előadást magyarul is meg lehetne hallgatni. Miután az előadás véget ért, nem álltam meg, hogy ne kérdezzem meg a személyzet egyik tagjától, mégis mennyire tartanak igényt fülhallgatókra a román szimultán fordításra. Egy kicsit gondolkozott, és azt mondta, ő legalább tizenöt éve dolgozik a magyar színházban, de nem emlékszik, hogy valaki is igényelt volna fülhallgatót.
És még egy dolog meglepett. Egy jegy ára 5 RON, egy kicsit több mint egy euró. Először nem akartam hinni füleimnek, de végül is ennyi volt az ár, kábé annyi, mint egy dupla fekete. (Itt kell bevallanom, hogy „beszámolóm” egy körülbelül tíz évvel ezelőtti látogatásomról szól.)
Megfigyeltem azt is, hogy az autók jó része úgy parkol, hogy ember legyen a talpán a gyalogos, aki el tud menni közöttük. Egy alkalommal éppen azon gondolkodtam, hogyan fogok továbbmenni a járdán, amikor éppen mellettem állt meg egy forgalmi rendőrautó; mondom, mi a gond. A válasz, szinte szóról szóra mint ugyanaz: Hát én mit csináljak?
Séta közben eljutottam az egyik új negyedben a Circumvalatiunii útra. Tömbházak egymás mellett, s ahogy nézegetek erre-arra, valami egyéni ragadja meg a figyelmem. Sok helyen jártam, sok építészeti stílust láttam, de ilyen leleményességgel még nem találkoztam. Valaki az egyik tömbház hatodik emeletén a balkonból egy galambdúcot csinált. Kinézésre ugyanabból az anyagból melyből az eredetije készült, mielőtt lakója Temesvárra költözött, valahonnan az ország keleti részéről…
Egy másik nap ellátogattam a Bánsági Múzeumba (Muzeul Banatului Timisoara) az egykori Hunyadi várban, mely egy sarkon, két utca kereszteződésénél, tulajdonképpen egy téren áll. Az egyik utca a Huniade tér, a másik Iancu de Huneade névre hallgat, legalábbis az utcatáblák szerint. Minden jel szerint nehéz „visszaemlékezni”, mi is volt a vár tulajdonosának eredeti neve. Találkoztam már Ioan de Hunedoara, Iancu de Hunedoara, Ioan Huniade és nagyritkán Hunyadi János nevekkel. Cikket is írtam róla régen az akkori Új Életbe (valami csoda folytán meg is jelent), de úgy látszik, hiába. Tudtommal (már) nem folyik semmi vita a név eredetiségéről. Egyszerűbben oldódott meg, mint a marosvásárhelyi egykori Kossuth Lajos – ma Calarasilor – utca neve körüli sok éves vita.
A múzeum és környéke koszos, poros, csak a hátsó kapun lehet bemenni. A bejáratnál ketten osztják a semmit, némi álldogálás után észrevesznek és nagylelkűen megkérdezik Ce doriti? (Mit óhajt?) Mondom, meg szeretném nézni a múzeumot. Az egyik megmagyarázta, hogy az első emeleten van egy iroda, ott egy hölgy, aki a jegyeket osztja. Fel is mentem, bejártam, amit lehetett, de senkivel sem találkoztam. Mígnem az egyik sarok mögött megláttam két hölgyet, szemmel láthatóan a kávéivás meg a csevegés örömének hódolva. Végül csak megkérdezték, hogy tulajdonképpen mit akarok. Mondom, a múzeumot szeretném megnézni, ha lehet. A válasz az volt, hogy lehet, de a jegyeket a földszinten kell megvenni. Mondom onnan jövök, de ott nem volt senki. Erre nagylelkűen megmutatták Temesvár történetére vonatkozó részt. Hamar végignéztem, nem sok minden volt. Csak általános kérdéseket tettem fel (melyekre tudtam a választ), mikor épült az opera, ki volt a város főépítésze, amikor megszületett a modern Temesvár? Nem is hallottak Székely Lászlóról, akinek vagy két éve állítottak szobrot a város egyik kis parkjában és utcát is elneveztek róla. Hamar meguntam a kérdezgetést, mert tulajdonképpen monológ volt, a válaszokat melyeket kaptam még a legtudatlanabb látogató is sértőnek találta volna olyan személyektől, akik a múzeumban dolgoznak és azért fizetik őket hogy tájékoztassák az érdeklődőket a város (hiteles) történelmével kapcsolatban.
Hát ez lett a valamikor kis Bécsnek is nevezett városból. Hogy mit hozhat még a jövő, azt csak sejteni lehet.
Sic transit gloria mundi.