11. 08.
A németek örülnek; a kínaiak aggódnak kissé, mert tisztában vannak azzal, hogy Biden hosszabb távon nagyobb kihívást jelent számukra, mint Trump; az amerikaiak pedig örülhetnek – meg aggódhatnak is.
Dov S. Zakheim, a Center for the National Interest alelnöke, egy kifejezetten „kulturált konzervatív”, úgy látja, hogy a „Trump-tragédiá”-nak már majdnem vége[1]:
Joe Biden győzött. A republikánusok valószínűleg megtartják a szenátus fölötti ellenőrzésüket, és a demokraták képviselőházi többségét is megtépázták. A stabilitást mindennél többre becsülő amerikaiak számára ez a lehető legjobb megoldás.
Biden nem szocialista, mint ahogy Donald Trump állítja. Nem kedvez és nem a kedvence a Demokrata Párt baloldalának. Másfelől Mitch McConnell, aki továbbra is a szenátusi többség vezetője marad, biztosítékként szolgál Bernie Sanders, „az osztag”[2] és az útitársaik idealista és sokba kerülő javaslataival szemben. Biden azt mondhatja progresszív támogatóinak, hogy kénytelen kompromisszumot kötni McConnell-lel. A republikánus vezető pedig ugyanezzel állhat elő azok számára, akik a saját pártjában a kendőzetlen trumpizmus után vágyakoznak.
Biden és McConnell három évtizeden keresztül kollégák voltak a szenátusban, és nem idegen tőlük a politikai válaszfalon való átlépés. Ráadásul, amennyire tudni lehet, nincs személyes ellenszenv közöttük.
Menni fog ez? Én kételkedem benne. Ez is, mint annyi más most még bizonytalan dolog majd elválik két év múlva, amikor az ún. midterm (kongresszusi) választások lesznek.
Aram Bakshian, Nixon, Ford és Reagan egykori tanácsadója a napokban a következő üzenetet küldte „demokrata barátainak”: „Ha valóban Joe Biden lesz az elnök, akkor most ti kerültök szorult helyzetbe.”
A konzervatívok visszavágását jósoló szerző így indokolja érdekes álláspontját[3]:
A GOP megőrizte – sőt még növelte is – erős versenyelőnyét az államok törvényhozásaiban mindenütt az országban, ahol a következő évtizedben így az újrarajzolt választási térképek fogják meghatározni az állami és a kongresszusi politikát. Országos szinten Nancy Pelosi a következő kongresszust kevesebb demokratával és több republikánussal fogja elkezdeni. Ugyankkor a szenátusban, ahol ugyanazok a baloldali milliárdosok, akik a mega-millióikkal nem tudták felborítani az állami törvényhozásokat, és az államokon kívülről jövő támogatásaikkal megpróbálták keresztülvinni a demokrata hatalomátvételt, Mich McConnell marad a lényegében változatlan szenátusi többség vezetője.
Mindezek a fejlemények jól jönnek majd az elkövetkező republikánus elnöknek, és rosszat jelentenek Bidennek. A sors fintora, hogy a mostani törvényhozási eredmények a Republikánus Párt jövője szempontjából jobban kamatoznak Biden, mint Trump elnöksége alatt.
Ennek oka, hogy a 2022-es félidős választások már két év múlva itt lesznek, és majdnem mindig a Fehér Házat birtokló pártot büntetik. A GOP megerősítheti szenátusi többségét, és akár még a képviselőházat is megkaparinthatja, ami nagyon valószínűtlen fejlemény volna akkor, ha a tartósan gyenge támogatottságú és cselekvésképtelen Trump ülne az elnöki székben.
Ha tehát előretekintünk, nem túlzás azt mondani, hogy Joe Biden – mint elnök – inkább kedvez a Republikánus Pártnak, mint a demokratáknak.
11. 10.
Ez kétségtelenül okos forgatókönyv. Egy olyan jövőt vetít előre, amelytől a never-Trumperek mindig is tartottak. (David Frum, az – egyik – „utolsó neokon” november 4-én ezeket írta: „Kijózanító arra gondolni, mivé lett volna ez az ország, ha Trump elvetemültsége és autoritarizmusa csak egy kicsivel is nagyobb vezetői rátermettséggel párosul.”) A „bökkenő” csak az vele, hogy nem számol Trump „rejtekutas” stratégiájának az esetleges sikerével. Mert mi van akkor, ha nem két év múlva – mint én fentebb jeleztem –, hanem már most eldőlnek a dolgok. Ne feledjük, hogy ebben a felpörgő időben minden most akar megtörténni.
Tegnap három olyan esemény is bekövetkezett, ami arra kell hogy késztessen bennünket, hogy George Allison figyelmeztetését, komolyan vegyük.
Húsz százalék esélyt adok annak – írta november 6-án az amerikai szakember –, hogy a kétségbe vont választás [contested election] Trump elnök győzelméhez vezet.
Három november 9-i esemény arra utal, hogy itt már nem biztos, hogy csupán 20 százalékos esélyről van szó.
Az első esemény: Trump – természetesen egy tweetben – menesztette Esper védelmi minisztert.[4] Bejelentette, hogy az Országos Terrorelhárítási Központ vezetője (akit a szenátus egyhangúlag elfogadott) lesz az ügyvezető védelmi miniszter, és mintegy mellékesen megjegyezte, hogy „Mark Esper [megbízatása] véget ért.” [M. E. has been terminated.] A miniszter menesztése előtti utolsó interjújában kijelentette: „Hogy ki fog utánam jönni? Egy igazi bólogató jános. És az Isten mentsen meg bennünket.” Maradjunk annyiban, hogy az utód kiválasztása sokatmondó: arra utal, hogy a hadseregre elsősorban nem a „soha véget nem érő háborúk”, hanem a belső rend fenntartása miatt van szükség.
A második esemény: tíz republikánus vezetésű állam igazságügyminiszterei hivatalos levelet intéztek a Legfelsőbb Bírósághoz, amelyben arra kérik a testületet, hogy formálisan döntsön egy pennsylvaniai vitás kérdésben, amely az állam Legfelsőbb Bíróságának egyik szeptemberi határozatával kapcsolatos. Ebben a pennsylvaniai testület úgy rendelkezett, hogy a november 3-i választáson további három napig el lehet fogadni a postai szavazatokat.
Jay Sekulow, Trump elnök személyi ügyvédje nem jósolt győzelmet a választás körüli jogi küzdelemben, de kihangsúlyozta, hogy azt várja, hogy végül is a Legfelsőbb Bíróság fogja eldönteni Trump esetleges győzelmét vagy vereségét.
„Ez éppen csak a kezdete az egésznek – mondta az ügyvéd. – Azt hiszem, végső soron az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága lesz ennek a döntőbírája.”
Ugyanide tartozik, hogy Mich McConnell, a szenátus republikánus vezetője támogatja az elnököt abban, hogy nem hajlandó elismerni a vereségét. „Minden eddigi adat csupán előzetes eredménynek tekinthető” – mondotta.
Végül a harmadik fontos esemény tegnap az volt, hogy a Trump-adminisztráció egyik szürke hivatalának (General Services Administration) gyakorlatilag ismeretlen vezetője nem volt hajlandó aláírni azt a levelet, amely lehetővé tehetné, hogy Joe Biden „megválasztott elnök”-nek az átmenetet lebonyolító munkacsoportja formálisan elkezdhesse a munkáját. Ez újabb jele annak – írja a Washington Post –, hogy „a hivatalban lévő elnök nem ismeri el Biden győzelmét, és megzavarhatja a hatalomátadási folyamatot”.[5]
Biden egyik szóvivője leszögezte: „Amerika nemzetbiztonsági és gazdasági érdekei megkövetelik, hogy a szövetségi kormány világosan és gyorsan jelezze: tiszteletben tartja az amerikai nép akaratát, és elkezdi a szabályos és békés hatalomátadási folyamatot.”
Egy vezető kormánytisztviselő ugyanakkor kijelentette, hogy minden kormányhivatalnak megvan az átmenettel kapcsolatos részletes terve, de ezeket nem adják át a Biden-csapatnak ameddig formálisan is be nem jelentik, hogy ki a győztes.
Erre pedig csak az elektori szavazatok december 14-i összesítésekor és még inkább azok január 6-i hivatalos kongresszusi „megszámlálásakor” (a hivatalban levő alelnök, tehát Mike Pence felügyelete alatt!) kerülhet sor.
Ha a Legfelsőbb Bíróság helyt ad a tíz konzervatív állam Pennsylvaniával kapcsolatos keresetének, az mennyiségileg nyilván nem fogja befolyásolni a választás kimenetelét. De minőségi értelemben áttörést jelenthet, ugyanis a szóban forgó államok törvényhozásai – mint arra Fareed Zakaria már szeptemberben figyelmeztetett – erre fel úgy dönthetnek, hogy nem a nép által választott, hanem a saját maguk által kiválasztott elektorokat küldik Washingtonba. Ez pedig azt jelentheti, Zakaria szerint, hogy egyik jelöltnek sem lesz meg a 270 elektora.
Akkor hát ki itt a győztes? Nem jó a kérdés. Ki itt a vesztes? Nem kérdés.
Geopolitikai revans című 2017 decemberi bejegyzésemben, amelyben közvetve a magyarországi Trianon-lázra is reflelktáltam, ezeket írtam Amerikáról:
12.11.
A revans lényege, hogy az 1918-ban győztes világhatalom (az Egyesült Államok) egyértelműen el kell hogy veszítse világelsőségét, vagyis mind globális hegemóniáját, mind pedig regionális (európai, közel-keleti és kelet-ázsiai) hegemón szerepét. A világelsőség már ma sem egyértelmű, de még el kell telnie egy kis időnek ahhoz, hogy a bukás nyilvánvaló legyen.
A revans című 2020. júniusi írásomban ehhez még hozzátettem, hogy „itt szigorúan egy globális geopolitikai revansról van szó[6], mégpedig a kulcshatalom vonatkozásában, amelynek a pozíciói alapvetően belső okok miatt rendültek meg”.
Voilà.
[1] Dov S. Zakheim: The Donald Trump tragedy is nearly over. The National Interest, 2020. nov. 7. Zakheim Reagan, majd az ifjabb Bush idején védelmi helyettes államtitkár volt. A Center for the National Interest alelnöke.
[2] Alexandria Ocasio-Cortez, Ilhan Omar, Rashida Tlaib and Ayanna Pressley, a négy „progresszív” demokrata hölgy. A mostani részleges kongresszusi választások nyomán a csapat három új taggal bővült, köztük a New York-i Jamaal Bowmannel, aki az előválasztásokon legyőzte Eliot Engel veterán demokrata párti képviselőt, a Demokrata Párt külpolitikai establishmentjének egyik oszlopos tagját.
[3] Aram Bakshian Jr.: Why the Left was the real loser in the 2020 election. The National Interest, 2020. nov. 6.
[4] A dolog hátterét lásd itt: Trump fires Defense Secretary Mark Esper in a tweet. WP, 2020. nov. 9.
[5] A little-known Trump appointee is in charge of handing transition resources to Biden — and she isn’t budging. WP, 2020. nov. 9.
[6] A szó nemzeti értelmében vett (1938 és 1944 közötti) revansról A magyar-német gepolitikai viszony című esszém Utóhangjában írtam.
