A Magyar Hang fontos írása. Az eredeti teljes cikk utánközlése a szerző – a kiváló polgári hetilap és portál lapigazgatója, Lukács Csaba – szíves engedélyezésével.
Budapest volt a kommunista Románia melegjeinek irigyelt Mekkája.
Idén nyáron jelent meg a bukaresti Humanitas kiadónál (értelemszerűen román nyelven) Florin Buhuceanu melegjogi aktivista Homo históriák – kilépni a láthatatlanságból című könyve (eredeti cím: Homo Istorii – ieșirea din invizibilitate). Ez már a harmadik kiadása a könyvnek, amely fokozatosan újabb és újabb interjúkkal bővül: sokan névtelenül, de egyre többen névvel mondják el a történetüket, milyen volt melegnek lenni a kommunista diktátor, Nicolae Ceaușescu Romániájában, de akár a rendszerváltást követő zűrzavarban is. Keleti szomszédunknál ugyanis egészen a kilencvenes évek végéig az efféle másság kizárólag rendőrségi jelentésekben és bírósági ítélekben jelenhetett meg nyilvánosan.
Az akkori állapotokról így összegez a szerző: „a széleskörű félelem ilyen légkörében nem alakulhatott ki a közös identitás által éltetett közösséghez való tartozás érzése: Az „egész” nem feltétlenül a „részek” összege. Az identitás, amelyet a legtöbben megengedhettek maguknak, a láthatatlanságé. A félelem (valós vagy nem valós, felerősített vagy terápiásan csökkentett) félárnyéka. A maszk azonossága, amelyet nem szabad levenni a nyilvánosság előtt, és amely azzal fenyeget, hogy idővel az igazi arcoddá válik, helyettesítve az eredetit.”
A nyáron megjelent kiadás egy magyar vonatkozású szenzációt is rejt: a kétszeres Kossuth-díjas erdélyi magyar néprajzkutató, Kallós Zoltán coming outját. A második legnagyobb magyar állami kitüntetéssel, a Magyar Corvin-Lánccal is megtisztelt népzenegyűjtő négy évvel ezelőtt hunyt el, és nem túlzás azt mondani, hogy az anyaországi táncházmozgalom, sőt a nem éppen melegbarátságáról híres egész magyar jobboldal egyik ikonikus figurája.
Itt álljunk meg egy kitérőre. Hat-nyolc éve is lehet annak, hogy egy teljesen más üggyel kapcsolatban megszereztem a bukaresti Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) archívumából Kallós megfigyelési dossziéját. Csaknem négyszáz oldal, melyekből világosan kiderült, hogy az etnográfust melegsége miatt többször is meghurcolták a román hatóságok, börtönben is ült emiatt.
Az információk birtokában megkerestem őt – előbb közvetetten, barátokon keresztül, aztán személyesen is, arra kérve: beszélgessünk arról, milyen volt kettős kisebbségben, románia magyar melegként élni a diktátor országában. Hogyan zsarolták, fenyegették ezzel és milyen sérelmek érték emiatt. Azt ajánlottam neki, hogy a mélyinterjú csak a halála után jelenik meg, és még abba is belementem volna, hogy akár névtelenül is beszélhet erről a szerintem fontos kérdésről. Azt mondta, gondolkodik a lehetőségen, de aztán soha nem csörrent meg a telefonom.
Visszatérve a Homo Históriákra, a Kallós Zoltánnal készült rövid interjút-beszámolót a könyv A kommunizmus néhány évtizede című fejezetében találjuk.
„Szülőfalujában, a Kolozsvár melletti Válaszúton találkoztam Kallós Zoltánnal, talán a legfontosabb erdélyi etnográfussal, amikor betöltötte a 90 évet. Miután meglátogattam az általa alapított néprajzi múzeumot, ha nehezen is, de belement, hogy visszaemlékezzen a kétszeri bebörtönzéséről.
11-12 éves korában voltak az első homoerotikus gondolatai. „Meztelenül fürödtünk a Szamosban.(…) Aztán a líceum bentlakásában.” Miután Kolozsvárra költözött, akkor sem volt könnyű találkozni a „hasonszőrűekkel”. „Nehéz volt… A piac melletti fürdőben – lebontották, nincs már meg. (..) A parkban, a Magyar Színház melletti vécében. És volt egy kis park a posta mögött. A Szamos partján voltak padok, ott is találkozgattak.”
Nem akar emlékezni azokra az időkre, amikor „szexuális elhajlás” miatt elítélték (1959-ben és 1966-ban). „A londoni Pen Club közbenjárására elnöki kegyelmet kaptam. Volt egy nagyon jó kolozsvári román ügyvédem. Talán Berbecaru? Nem emlékszem. Ők csinálták meg a kegyelemhez szükséges összes papírmunkát (…) A második letartóztatáskor Brudi telkén voltunk, körülbelül tizennégyen.”
Meggyőződése, hogy voltak informátorok a meleg közösségben, akiket „besúgóknak” nevez. „Ezek a besúgók voltak a legrosszabbak, és azok nem is kaptak semmit (bírósági ítéletet – a szerző megjegyzése). Az egyik kolozsvári, a másik gyergyószentmiklósi (…) Barátok voltak. Meggyőződésem, hogy ők voltak a besúgók, mert elengedték őket. Sokan voltunk (az ügyben vádlottak – a szerző megjegyzése), akiket nem is ismertem.”
Kallós Zoltán emiatt Románia egyik leghírhedtebb börtönében, Zsilaván (Jilava) is ült. Erről így vall a könyvben: „Végighordoztak az egész országon. (…) Marosvásárhelyre vittek, mert politikai ügyem is volt. Köztörvényesként elítélt, politikai háttérrel – így voltam nyilvántartva (…) Codlea, Pitesti, Poarta Alba, Nagyenyed, Kolozsvár. Még Zsilaván is voltam! Mindig rám állítottak valakit a fogvatartottak közül. Provokáltak (…) Jöttek azzal, hogy legyünk barátok. De a barátaimat én választom meg!”
Kallós a bírósági ítéletek és a speciális helyzete miatt soha nem engedhette meg magának, hogy élettársról álmodjon. „Nem, soha.” Csak egy stabil partner: „volt egy kolozsvári, körülbelül húsz éve. De aztán ő is megnősült.”
*
Emailben megkerestem a szerzőt, Florin Buhuceanut egy interjúra arról, hogyan került kapcsolatba Kallóssal.
– Több tucatnyi meleg férfival és meleg nővel készítettem interjút, miközben folyamatosan bújom az archívumokat. A beszélgetések nagy részét az ajánlások tették lehetővé – az egyik alany beajánlott a másiknak és így tovább. Ez a módszer működik a legjobban ebben a korosztályban és ennél a kisebbségnél. Nem törekedtem etnikai vagy regionális reprezentációra, gyakran használtam a nyaralásokat és a személyes találkozásokat arra, hogy ahol csak lehetett, felfedezzem társaimat.
Victorral, a párommal együtt volt alkalmam találkozni Kallós Zoltánnal, nem sokkal a halála előtt. Nála is egy sok évtizedes barát ajánlása segített: a kolozsvári férfi vele együtt volt börtönben hasonló okok miatt. Kallós ismerte a nevemet és volt némi információja az ACCEPT nevű, a melegek jogait védő egyesület munkájáról, talán ezért is egyezett bele a találkozóba.
– Hogyan zajlott a beszélgetés? Használt például magnót az interjú során? Kallós tudta, hogy ez valahol meg fog jelenni?
– Elmentük Válaszútra, kaptunk egy kis idegenvezetést az általa berendezett múzeumban, majd meghívott minket szerény lakásába. Megállapodtunk abban, hogy a köztünk lezajlott, hangban rögzített beszélgetés csak a halála után kerül nyilvánosságra, és ezt a feltételt tiszteletben is tartottam.
– Szóba került a magánélete is?
– Nem nyílt meg könnyen, nehezen beszélt meleg identitásáról. Néhány kérdésre nem válaszolt, mert valószínűleg túl tolakodónak tartotta őket. Ez érthető is azok után, hogy számtalan éven át mindent megtett azért, hogy magánélete ne kerüljön nyilvánosságra. Megdöbbentette, hogy a románok többsége még mindig ellenségesen tekint ránk a kommunista időszak terrorjának évtizedei után. Örült viszont annak, hogy kora ellenére még mindig egy fiatal egyetemista látogatta őt rendszeresen, aki odaadóan foglalkozott vele, és akivel ragaszkodtak egymáshoz. Ez szerinte is nem kis dolog: kiváltságos helyzetben érezte magát, hogy megélheti a melegségét abban a kis faluban, ahol egyébként mindenki ismer mindenkit.
– Szóba kerültek a magyarországi meleg élményei is?
– Beszélt arról, hogy a kolozsvári és budapesti utazásai segítettek neki újra és újra kapcsolatba kerülni a meleg valósággal, amelyet a generációváltás ellenére igyekezett megérteni. De tisztában volt azzal, hogy nem lehet hosszú távú kapcsolata, tekintettel a hírnevére és arra, hogy úgy döntött, visszatér a szülőfalujába. Kapcsolatban állt a Budapestre költözött erdélyi melegekkel, ismerte annak homoerotikus földrajzát, értékelte az ottani szabadság levegőjét, amit Romániában nem talált. A meleg Budapest jobban megfelelt az igényeinek és elvárásainak, mégis elsődleges célja az volt, hogy gazdagítsa, megörökítse és biztosítsa azt a néprajzi örökséget, amelyet úgy ápolt, mint senki más.
– Végigolvasva a könyvét, feltűnt, hogy a rendszerváltás előtt élt interjúalanyai közül sokan egyfajta meleg paradicsomként tekintenek Budapestre. Ez meglehetősen szokatlan, különösen a politika által gerjesztett román–magyar konfliktus fényében. Mi ennek az oka, miért alakult ki így?
– Én is ugyanezt a vonzalmat tapasztaltam a kommunista időszak meleg Budapestjével kapcsolatban sok romániai meleg férfiban. Ők a határt átlépve úgy érezték, hogy Nyugaton vannak, távol a román rendőri apparátustól. Én magam is megtapasztaltam ugyanezt a varázst, már három évvel a kommunista rendszer összeomlása után. A magyar főváros mintha európai sorsot élvezett volna, olyan meleg szórakozóhelyeket látogathattam meg, amelyek Bukarestben a 90-es évek végén vagy akár még a kétezres évek elején is elképzelhetetlenek voltak. Hogyan is ne érteném meg Kallós Zoltán örömét, amikor láthatta, hogy a világ megszabadul a félelmektől, a rettegéstől, amely évtizedekig megbénította az ő és a hozzá hasonlók életét? A beszélgetésünk során Kallós kíváncsisággal és nagy jóindulattal nézett ránk, mintha a fiai lennénk, akiknek sokkal nagyobb esélyük van a normális életre, mint annak a generációnak, amelyhez ő is tartozott. De nem hiszem, hogy valaha is gondolta volna, hogy az ő kisebbségi jogait megnyirbálni szándékozó törvényjavaslattal a román parlamentben pont egy RMDSZ-listán megválasztott magyar képviselő jön elő, aki Orbán Viktor rezsimjét szeretné importálni Erdélybe és egész Romániába. Kallós Zoltán emléke miatt is erkölcsi kötelességünk elutasítani ezt az emberi jogokat korlátozó törvényjavaslatot, hogy az LMBTQ-közösség ma élő fiatal tagjait ne érjék olyan megaláztatásokat és támadások, amiken a Kallós-korosztályának végig kellett mennie.
*
Az interjú után újra átnéztem a ma is birtokomban lévő operatív dossziét. 1964 július elsején szigorúan tikos minősítéssel a csíkszeredai Securitate határozatot hozott operatív dosszié nyitásáról és szigorú megfigyelésről Kallós Zoltán ügyében, aki tanítói végzettsége ellenére akkor éppen Gyímesközéplokon volt erdőkitermelő munkás – nyilván büntetésből a korábbi ügye miatt. Mindjárt a határozatban megemlítik, hogy a Tankó és Vadász nevű ügynökök szerint Kallós Moldvába jár népdalokat gyűjteni, és filmfelvevővel, valamint magnóval is rendelkezik – ezeket magyar állampolgárok vitték neki Budapestről. Csaknem évvel később, 1965 júniusában szintén szigorúan titkos belügyi feljegyzésben összegzik az éves megfigyelés eredményét és kijelölik a célokat is.
A tennivalók ötös pontja: „a célszemély homoszexuális hajlamainak nyomon követése (ebben az értelemben már vannak nyilatkozatok), hogy ezt az erkölcstelenséget esetleg operatív célokra lehessen kihasználni.” Hatos pont: „jobban meg kell ismerni az életfelfogását, politikai gondolkodását, jellemét és hajlamait az érintett személy esetleges beszervezése céljából. Ennek érdekében egy ügynökön keresztül az érintett személy minél több kapcsolatát fel kell tárni, hogy aztán azok kérésünkre őt különböző kulturális, oktatási és politikai témákról beszéltessék”. Aláírás: Negoiță Tudor hadnagy, műveleti tiszt.
A dosszié egyébként igazi csemege lehetne anyaországi és erdélyi kutatóknak, nem is értem, eddig miért nem születtek belőle tanulmányok. Van például besúgói jelentés Andrásfalvy Bertalan magyarországi folkorista Kallósnál tett látogatásáról, de még olyan apróságok is helyet kapnak benne, mint az 1967. március 21-i, a marosvásárhelyi börtönben végzett testi motozás során Kallósnál talált tárgyak jegyzőkönyve – akkor kezdte meg börtönbüntetése letöltését, amit a „szexuális elhajlásban” való visszaesőként kapott. Az ítélet egyébként kétéves „korrekciós börtöbüntetés” volt.
A dossziéban a melegség csak egy mellékszál – a Securitatét elsősorban a „magyar nacionalizmus” érdekelte, vagyis Kallós népzenei gyűjtői munkássága és anyaországi kapcsolatai. Rejtélyes módon az 1967 utáni időszakról semmi sincs az operatív anyagban.
Nulla a valószínűsége annak, hogy egy Kallós kaliberű, magyar ügyekkel foglalkozó, Románián belül magnóval-felvevővel sokat utazó, rendszeresen Magyarországra járó és kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező emberre ne legyen kíváncsi a Securitate a hetvenes-nyolvanas években.
Elvesztek volna a dossziék, vagy esetleg sikerült Negoiță hadnagy operatív terve a beszervezésről? Ennek a kérdésnek a kiderítése meghaladja egy újságíró kapacitásait – a választ a korszakot kutató történészek adhatják meg.