Annak a szörnyű szerencsétlenségnek, amely a világra szakadt, van egy nagyon figyelemreméltó kísérőjelensége: fáradhatatlanul vitatkoznak arról, hogy ki vagy mi az oka. A 19. század minden eszméje és intézménye a vádlottak padján ül, a politikai liberalizmustól a titkos választójogig, a szabad szótól a valódi földreformig minden a boszorkányüldözés központjában áll.

Nem csoda tehát, hogy
a nő munkája
a társadalmi termelésben, gazdasági és jogi egyenlőségének tényleges és látszólagos jelenségei szintén magukra vonták a boszorkányság vádját. E hajszának szenvedő részesei jól tudják, hogy boszorkányvád ellen milyen nehéz a védekezés. A ma divatos jelszavak és a divatossá terrorizált erények nevében lesújtanak a legcsendesebb ellenvetésre is. Az a nő, aki tagadni merné, hogy a várúrnői idillek megszűnésének valamiféle szerepe van a kapitalista világrend mai zűrzavaraiban, aki annak elismerését követelné, hogy a megváltozott termelőeszközök megváltozott munkamegosztást teremtettek, a legjobb esetben nem találna polgári újságot vagy kiadót e véleménye nyilvánosságra hozatalára. A rosszabbik esetben a nevetségessé tétel silány fegyverével lépnének fel ellenük, vádlóik kiollózzák a múlt századvég vicclapjaiból a legócskább tréfákat, amelyeket akkoriban a „modern”, a „felszabadult” nőről a társadalmi fejlődési hírből sem ismerő humorjankók kiizzadtak.
Érdemes-e a boszorkányvád ellen tiltakozni?
A dolgozó nő megégetésének ez újonnan fellángolt követelése ellen érvekkel felvonulni? Néhány évvel ezelőtt a felsőház karzatán figyeltem egy törvényjavaslat vitáját. A földről volt szó, és az egyik felszólaló nagy lendülettel fejtette ki véleményét. Beszéde közben lépett a terembe Zelenski gróf, akkor már hajlott, törődött aggastyán, eleven anakronizmus. Botjára támaszkodva hallgatta néhány pillanatig a felszólalót, majd magából kikelve, a földet verte a bottal és úgy sipította: „Vissza kell állítani a jobbágyságot, vissza kell állítani a jobbágyságot!” Volt valami félelmetes ebben a makacsságban, amely nyolcvan esztendő fejlődésének eltörlését követelte, mélységes meggyőződéssel telítetten, hogy minden baj a jobbágyok felszabadításával kezdődött. Bizonyos, hogy e makacssággal szemben minden érv hiábavaló lett volna, az egyetlen helyes magatartás csak az: a jobbágyfelszabadítás tényét ki kell egészíteni azokkal a törvényes intézményekkel, amelyek a szabadság mellé munkát és kenyeret is adnak, a jobbágymegkötöttség fanatikusait pedig reá kell bízni az időre, amely végez majd velük. A dolgozó nő típusának támadóit és kifigurázóit sem kellene nagyobb tisztességben részesíteni, mégis nehéz a hallgatás, ha ilyesmit olvasunk: „…a nőtársadalom nagy része csodálkozóan lapít, mikor egyszer csak azt hallja magáról, hogy a modern nő dolgozni akar, egyenjogúságot akar, a szellemi és társadalmi élet aktív részese akar lenni stb. stb. Hátborsóztató jelszavak ezek, amelyek úgy érintenek minden egészséges nőt, mint a verekedni nem akarót a nem kért segítség.”
Ez a mondat is megérdemli a kiemelést: igaz ugyan, hogy dolgozni kell, de csak szemérmesen volna szabad, mint ahogyan koldusnak ad az ember. A nőtársadalomnak az a része, amely nem „lapít csodálkozóan”, a nők munkájának kérdésében azonos véleményen van, akár a munkásosztályhoz, akár a felsőbb osztályhoz tartozik. A lapító részt két csoportra oszthatjuk. Az egyikhez tartozik a dolgozó, de öntudatlan proletárnő, aki még ma is, rengeteg tapasztalat után elhiszi, hogy munkája átmenet, a rossz gazdasági viszonyok következménye. Jó konjunktúra vagy szerencsés házasság fölmenti őt ettől a kényszertől, nem érdemes tehát a társadalmi munkafolyamatban résztvevő nő munkafeltételeinek megjavításáért folyó küzdelemben résztvennie, hiszen az átmeneti idő elmúltával nem érinti őt többé ez a kérdés. A másik csoportot megint két részre tagolhatjuk. A házonkívüli munkát vállaló „lapító” polgárnő felháborodik azon, hogy a társadalom a szerencsésebb polgárnőt eltartja a társadalmi munkafolyamatba való bekapcsolódás nélkül. Munkáját nem szereti, sem testi, sem lelki kielégülést abban nem lel, mindig másod- vagy tizedrendű munkaerő marad, mert sohasem jut eszébe, hogy képességeinek és hajlamainak megfelelő módon helyezkedjék el. Ebből a tényből egy állandó menekülési vágy alakul ki: valahová, ahol ő a nőt megillető (?) piedesztálon állhat. Vagyoni viszonyai következtében az otthon négy fala közül távozni nem kényszerülő polgárnő féltékeny a dolgozó nőre, akiről olyan képzetei valnak, mint a naiv falusinak a városi emberről, tudniillik, hogy egész élete a szabadosság, az alkalommal való élésnek láncolata. Ez a nőtípus a maga számára is megteremti a „modernséget” (tisztelet a kivételnek), és azt hiszi, hogy ha a nörszre bízza gyermekét, a szobalányra a takarítást és a szakácsnőre az élelmezést, akkor méltóan reprezentálja a 20. század asszonyát. Ezek az asszonyok „lapítanak”, ha munkáról és női egyenjogúsításról van szó, mert számukra a nő régi megkötöttsége és az ezzel járó női kiváltságok egy teljesen időszerűtlen parazitaélet biztosítását jelentik.
Azok a polgárnők és munkásnők, akik valamely komoly ok következtében csak otthoni munkát végeznek (és nem mással végeztetik), tudják és megértik a házon kívül dolgozó nő törekvéseit és a huszadik század társadalmi és gazdasági viszonyai között nem kárhoztatják az ezekhez a viszonyokhoz alkalmazkodó jogok követelését. Igaz, el kell ismernünk, hogy a dolgozó nő sorsa nem irigylésreméltó, de ennek oka éppen a boszorkányüldözőkben rejlik. Amíg a társadalomban mindenki el nem fogadja, hogy a dolgozó nő munkája a mai termelőviszonyokból eredő, a fejlődéssel egyező jelenség, amelynek megszüntetése reakciós követelés s a termelőeszközök mai alkalmazása korában csak erőszakkal végrehajtott tény lehet, addig a dolgozó nő munkateljesítményének és az ezzel járó következmények elismerése körül mindig bajok lesznek.
A nem méltányolt munka nyomán
pedig mindig különféle lelki és fizikai sérelmek születnek. Kialakul az elnyomottság érzése, a munkaeredmény lebecsülésével jár a hiábavaló munka fáradságának bekövetkezése. Mi ismerjük ezeket a jelenségeket a munkásnő világában. Azok a polgári író urak és hölgyek, akik a dolgozó nő lelkiállapotát boncolgatják és törekvéseit elítélik, kérdezzék meg azokat az orvosnőket, mérnöknőket, szellemi pályán működő osztálytársnőiket, akiket nem divatszeszély, vagy a könnyű elhelyezkedést biztosító családi összeköttetések vittek pályájukra, hogy hozzájuk hasonló képességű és szorgalmú férfitársaik karrierje milyen magasságokba lendül, mialatt még a legkiválóbb nő előtt is ott áll a tilalomra: „Hiszen csak egy nő!” „Csak egy nő”-nek nem jár az az előléptetés, annyi fizetés, mint férfitársának s ráadásul mindig fölötte lebeg a Damokles-kardként a soron kívüli elbocsátás veszedelme, ha valakinek eszébe jut magasra lobbantani a boszorkányégető máglyákat.
Az öntudatos proletárnő persze azt is tudja, hogy ennek a boszorkányüldözésnek nagyon komoly gazdasági háttere van. Amíg a nő csak féllábbal, félbiztonsággal állhat a helyén a társadalmi munkafolyamatban, addig nem kell attól rettegni, hogy egyenlő munkájának egyenlő díjazását követelni meri, hiszen részben „nem érdemes” egy rövid, átmeneti időre túlságos energiákat beleölni a kenyérharcba, részben fél, hogy „alsóbbrendűsége” kitűnő érv a követelés megtagadásának indokolására. Ezért kell minden eszközzel fenntartani a nő lelkében saját kisebbrendűségének tudatát, ezért kell őt folytonosan arra figyelmeztetni, hogy munkahelyét csak bitorolja és „valódi” munkahelyét el kell foglalnia. Ezért kell összezavarni a társadalom és a termelés fejlődésének tényeit, bízva abban, hogy a zűrzavarban a gondolkodni nem képes nő elhiszi magáról a boszorkányvádat.
A tét igen nagy, érdemes a kérdés tisztázását minél távolabbra halasztani, érdemes ilyen mondatokat leírni: „Amíg a nő forradalma és az emancipáció vita tárgyát képezi, addig nincs minden veszve.” Igaz, csak akkor vész el minden a reakció és a kizsákmányolás számára és csak akkor nyeri meg a dolgozó nő – és vele együtt a dolgozó ember – egy elmúló és egy kialakuló társadalom erőinek sodrában a harcot, ha ebben a kérdésben többé már nem lesz vita.

Megjelent a Népszava 69. évfolyama 293. számában 1941. december 25-én.