A romániai magyar képzőművészek egyesületének (Barabás Miklós Céh) a névadója Barabás Miklós, akiről kevesen tudják, hogy a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében is van munkája.
Barabás Miklós 1810-ben született Kézdimárkosfalván és 1898-ban halt meg Budapesten. Ő volt az első művészetéből megélni tudó festőnk, amit főként az tett lehetővé, hogy az arckép minden műfaját és technikáját kiválóan művelte. Szinte minden kiemelkedő kortársát megfestette: Széchenyit, Kossuthot, Petőfit, Bemet stb. Jellemábrázoló készséget tükröző remekművei közül is kiemelkedik Liszt Ferenc valamint Bittó Istvánné (1874) arcképe. Igazán nagyot ebben a műfajban alkotott.
Az abszolutizmus idején anyagi nehézségekkel küzdött, ezért átmenetileg fényképezéssel, majd oltárképfestéssel is foglalkozott. 1859-ben kiharcolta a Képzőművészeti Társulat megteremtését, amelynek 1862-től haláláig igazgató elnöke volt.
Nagysomkúton, a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében a római katolikus templom oltárképe Barabás Miklós alkotása.
A festmény Szent Lászlót ábrázolja, amint bárdjával vizet fakaszt a sziklából katonái számára. Sokan és sokszor ábrázolták ezt a jelenetet, az egyházmegyében is több hasonló kép van – az egyik legismertebb ezek közül Jakobey Károly alkotása, amely Szinérváralján látható –, de egyik szerzőnek sem sikerült olyan fennkölten és mégis magától értetődő természetességgel visszaadni nemcsak a csodát, hanem Szent László emberi nagyságát, mint Barabás Miklósnak. Munkája muzeális érték, az egyházmegye egyik kiemelt képzőművészeti büszkesége.
Mint érdekesség megemlíthető, hogy a Szatmárhoz közeli Lázári község templomában szinte ugyanazt a festményt láthatjuk, mint Nagysomkúton. Barabás Miklós 1898-ban meghalt, tehát a lázári, 1910-ben készült oltárkép csak másolat lehet, és nem ugyanannak a képnek van két változata, ugyanattól a szerzőtől. A lázári oltárkép készítőjét nem ismerjük, de ő is kiváló, élvonalbeli festő lehetett, hiszen másolni se tud ilyen szinten akárki. A látottak alapján feltételezhetjük, hogy készítője fekete-fehér fotó alapján dolgozott, hiszen a részleteket aprólékos gonddal (némi ügyes, de nem bántó átformálással) adta vissza, a festmény színvilágát azonban szinte teljesen „átköltötte”. Ezt is jól csinálta, méltó partnere volt elődjének.
Megjelent A Hét III. évfolyama 17. számában 1972. március 17-én.
