Rostás Zoltán szociológust, aki Székelyudvarhelyen született 1946-ban, akkor ismertem meg igazán, amikor 2022 októberében Bukarestbe költöztem, egy olyan városba, amelyről a szüleim is csak az előítéleteiket tudták sorolni a korrupt politikusokról és az alvilágtól megszállt kerületekről. Ezekben amúgy sem hittem, de Rostás Zoltán egyénisége, személyisége, habitusa teljesen eltávolított ezektől a nem is csak magyar agyakban működő sztereotípiáktól. Nyitottsága, intelligenciája, s az, hogy mint ő maga mondja, inkább megfigyelőként, mint szenvedélyes résztvevőként elemzi a világot, nagy „agynyitogató” hatással bírt a számomra.

– Ha az ember a „szociológia” szót hallja, jelenségekre és folyamatokra gondol. Te viszont mintha mindent „egyénben látnál”. Hogyan lehetséges ez?
 
– Valószínűleg azért, mert diákkoromban az 1965 után újraindított, de már akkor ágazatokra szakadt szociológiá­tól lassan-lassan az antropológia felé nyitottam, hiszen a megfigyelés, a kötetlen beszélgetés alkatilag is közelebb állt hozzám, mint a mintatömeg-számítás, kérdőív-feldolgozás egyre matematizáltabb világa. Továbbá én nem tekintettem sem a szociológiát, sem az antropológiát kizárólag a jelen tudományának, hiszen a jelen a múlt következménye, eredménye. A jelen és a múlt szétválasztott kutatását szinte csak tudományadminisztrációs kérdésnek tartom. Tudni kell, hogy a 70-es, 80-as évek Romániájában egyre nehezebbé vált az intézményes kutatás, ami előtérbe hozta az „egyszemélyes intézetek” létrejöttét. Ilyet „alapítottam” én is, bukaresti lapszerkesztői munkámat „kiegészítendő” [1977 és 1993 között A Hét szerkesztője volt – D. P.]. Kíváncsi voltam arra, hogy az évek óta tartó kemény homogenizáló politika ellenére be lehet-e hatolni a főváros etnikai, felekezeti, társadalmi mikrokultúráiba az oral history módszerével, amit 1980-ban fedeztem fel egy éppen Bukarestben tartott nemzetközi történészkongresszuson. Mondanom sem kell, mekkora élményt jelentett számomra az örménymészárlást túlélt öreg cipész, a görög gabonakereskedő orvos utóda, a zsidó kisiparos tisztviselő fia, az osztrák fényképész banktisztviselő fia, a volt etédi szolgálólány, a padlásszobában meghúzódó arisztokrata, a Kolozsváron betanított román gyári munkás, a magyar hintókészítő mester közösségszervező utóda s a többiek élettörténetét hallgatva eltöltött sok-sok óra. Akkor ismertem meg igazán Bukarestet.
 
– Folyton Dimitrie Gustit, a nagy román szociológust emlegeted. Hogyan alakult ki a kapcsolatod az ő hagyatékával?
 
– Meg fogsz lepődni, szintén az oral history okán. Igaz, a szociológia kolozsvári „ébresztése” idején mind a marxista Gáll Ernő, mind pedig a mélyen katolikus Venczel József nagy rokonszenvvel beszélt Gusti két világháború közötti iskolájáról. Tehát rég „befogadtam”. De a nyolcvanas években, Bukarestben, éppen az említett mikrokultúrák faggatása közben, véletlenül megtudtam, hogy még számos Gusti-munkatárs él majdnem elfeledve. Azonnal hozzáláttam a felkeresésükhöz, mert ez az akkor 75–95 év közötti korosztály rendkívül veszélyeztett volt, az életkörülmények miatt is. Minthogy már rég elmúlt a Gusti-iskola rehabilitációja körüli politikai támogatási hullám, sőt láthatóan háttérbe szorították tevékenységük feltárását is, a régi Gusti-tanítványok nyilvánvaló örömmel fogadták érdeklődésemet, ötletemet, hogy elkészítsem „a Gusti-iskola szóbeli történetét”. Érthető volt ez a mellőzés, mert a „nacionál-kommunista” kurzus számára a fasiszta-legionárius irányba hajló esszéírók voltak fontosak. Az akkoriban húsz Gusti-munkatárssal folytatott hosszabb-rövidebb, magnóra vett beszélgetésekben a régi terepkutatások hétköznapjaira, az életmódra, a csoportviszonyok alakulására koncentráltam. Az hiszem, a „szocialista táborban” nem került sor a két világháború közötti szociológia emlékeinek magnós rögzítésére. De később Szántó Miklós szerencsére meginterjúvolta a magyar szociológia hatvanas évekbeli újjászületésének szereplőit. Sajnos amikor erre a munkára vállalkoztam, Gusti erdélyi magyar munkatársai, Venczel József, Bakk Péter, Váró György már nem éltek, ám az egyetlen magyarországi tanítvánnyal, Lükő Gáborral a fordulat után még sikerült egy kis kötetre való beszélgetést megejteni. Így aztán a Gusti-iskola faggatásából lassan román–magyar, sőt kelet-európai kapcsolattörténet kerekedett ki.
 
– Hosszú évtizedek óta Bukarestben élsz, miközben Erdélyben születtél. Mi a legérdekesebb számodra a két kultúra, a román és a magyar találkozásában?

– Erdélyben nemcsak születtem, hanem ott is nevelkedtem, ami, ugye, meghatározó jellegű. Másrészt én sohasem voltam igazi bukaresti magyar, mert már-már életmódommá vált a legalább kéthavi kiszállás erdélyi, romániai városokba. Az igazi bukaresti magyar legfennebb pihenőszabadsága idején vagy ünnepek alkalmával kel át a Kárpátokon. Egyébként a két kultúra ügyével nem Bukarestbe költözésem okán szembesültem. Már vásárhelyi középiskolásként tudomásul vehettem, hogy vannak román és magyar könyvek, színházak, újságok és iskolák, hogy ezek a kultúrák találkoznak-e, vagy sem, nem merült fel, mert erről, láttam be később, a kommunista párt nagylelkűen gondoskodott. Különben is, akkor a világ nagy összefüggései érdekeltek, nem az ilyen vidéki dohogások. A kolozsvári diákévek alatt találkozhattam aztán a hagyományos magyar, merőben értelmiségi kultúramegközelítés változataival, ugyanakkor kételyek merültek fel bennem ezekkel szemben. Láttam az önelégült kultúrfölény rejtett, de alattomos működését, láttam a lelkes narodnyik ölelkezések tervét, láttam a találkozások csupán irodalomra korlátozott gyakorlatát, és láttam a sohasem megvalósuló tervét a vegyes lakosságú települések szociológiai kutatásának. Mert hát mindezeknek nagyon kevés közük volt az erdélyi társadalmi valósághoz. Ami engem illet, mind a két kultúrával találkoztam. Vagyis nem cövekeltem le egyik vagy másik mellett. Így aztán vállalhattam az első alulról szerveződő háromnyelvű diákfolyóirat, az Echinox szerkesztését 1968 őszén.
 
– Hogyhogy alulról szerveződő?
 
– Mert 1968 őszén valóban az történt, hogy nem a párt által kitalált diákfolyóirat született meg, nem a párt által kinevezett szerkesztők állították össze a lapot, hanem egy irodalmi kör tagjai. Nyilván ez 1968 egyetemi mozgalmainak eredménye volt. Persze nem dobták be a gyeplőt a lovak közé, mert kikötötték a tanári irányítást és a sajtóigazgatóságnak becézett cenzúra kötelező ellenőrzését. De a lap havonta, kis példányszámban jelent meg, s csupán az egyetemen terjesztették. Éppen ezért gyakran előfordult, hogy olyan cikket is közöltünk, amit a Korunk nem mert vállalni. Az első háromnyelvű számokat még okkal nem fogadta kitörő lelkesedés, de később sokat javultak. 1970 őszén Tamás Gáspár Miklósnak adtam át a stafétabotot, aztán a magyar oldalakat még Gaal György, Németi Rudolf, Szőcs Géza, Egyed Péter, Bretter Zoltán, Bréda Ferenc és Beke Mihály András szerkesztette, hogy csak az első tíz évet említsem. Elgondolkodtató, hogy noha a szerkesztőségben jó hangulat volt, tehát gyakran találkoztunk, sőt időnként együtt buliztunk, a lapban „a kultúrák nem találkoztak”. Még kölcsönös fordítások közlésére is ritkán került sor. Azt hiszem, mindenki a maga „nagy kultúrájához” igazodott. Kolozsvári diák­éveim alatt egyszer fordult elő „a Korunk ifjú munkatársainak körében”, hogy magyar értelmiségi, Bretter György megkérdezte, miért nem figyeljük a román folyóiratokat, miért nem vitatkozunk velük…
 
– Az Echinox után mi következett?

 – Minthogy az egyetem elvégzése után, 1970-ben szociológiai kutatásban nem vettem részt, főleg kalandvágyból a román televízió magyar adásához kerültem. Bukarestbe helyezésem után azon döbbentem meg, hogy a távolság nem a magyar és román kultúra, hanem a regáti és az erdélyi között van. Más az idő- és térhasználat, más nem verbális jeleket találsz a hétköznapi kommunikációban. De más volt a színjátszás is. Nem beszélve a mindennapi életben megnyilvánuló szokásokról. Éveken át oldódtak régi, otthonról hozott előítéleteim, miközben azt is láttam, hogy a bukarestiek nem ismerik el a vidéket, Erdélyt, benne a magyart sem, de Moldovát és Olténiát sem. Persze ez nem új keletű jelenség.
 
– Szüntelenül dolgozol, egyre-másra adod ki a magyar, illetve román nyelvű köteteidet. Honnan ez a szívósság?
 
– Ezt nehéz megmagyarázni. Nem önmagában a munkát szerettem, hanem azt, amire vállalkoztam. Az elején csak halmoztam, nem volt látványos teljesítményem. De aztán, néhány évvel a fordulat után, olyan fizikai mélypontra zuhantam, hogy több látogatóm nem is rejtette véka alá: tőlem már nem lehet semmit várni. Ez fájt, de nem taglózott le. Biztató volt, hogy rehabilitációs munkám eredménye szinte naponta látszott. Nem részletezem: újjászülettem. Feleségem segítségével talpra álltam, és visszamentem tanítani a bukaresti egyetemre. Mellőztem a sok bosszúsággal járó kari adminisztrációt, és elkezdtem az évtizedeken át felgyűjtött, többnyire szociológiatörténeti tanulmányaim, dokumentumaim kiadását. Szerencsém volt, mert világéletemben azt csináltam, ami örömet okozott, illetve mindig szoríthattam időt szociológiatörténeti, társadalomtörténeti archívumom gyarapítására, illetve később feldolgozására. Feleségem ebben is állandóan támogatott és támogat, továbbá volt doktoranduszaim is besegítenek egy-egy tanulmány- vagy dokumentumkötet összeállításában. Ez az együtt munkálkodás Gusti Szövetkezet néven intézményesült, noha húsz éve semmilyen házirendje, költségvetése, állandó tagsága, támogató rendszere nincs. De vannak rangos támogató folyóiratok, könyvkiadók.

– Ha már emlegeted Inkét, a feleségedet: hogyan „egyensúlyozol” a magánélet és aközött, amit művelsz? Már a kéthavi utazgatás sem egy kispolgárnak való…
 
– Kapcsolatunk eleve így alakult, minden összefonódott. Bukaresti tévé-, majd rádióriporteri munkám erdélyi kiszállásokra kötelezett. S mivel a tudományos élet riportere lettem, az ország többi városában is felkerestem a magyar kutatókat, egyetemi oktatókat. Ezt is eleve tervszerűen űztem. Komolyan vettem Gáll Ernő hatvanas évekbeli „intelmét”, hogy mennyire káros a nemzetiségi kultúrában az egyoldalú irodalom-központúság, s ennek jegyében mindvégig szakemberekkel beszélgettem. Amikor kiadás végett kezdtük összefűzni A Hétben megjelent interjúimat, magam sem hittem a szememnek: három vaskos kötet lett a Beszélő dokumentumok című gyűjteményből. Ami pedig a kéthavi utazgatást illeti, engem sohasem fárasztott a vonatozás, nem tartottam elvesztegetett időnek. A fordulat előtt főként másodosztályú vagonokban utaztam, így, az emberek történeteit hallgatva, pontosan tudhattam, mi foglalkoztatja őket. Hát, egyáltalán nem az, amin az értelmiség tépelődött. Viszont karbantartotta valóságérzékelésem. Máig sajnálom, hogy nem rögzítettem utólag a vonaton hallottakat. De nem lehet minden élményt leírni, magnóra venni.
 
– És a fordulat után?
 
– Megváltozott a világ, a munkásemberek fapados járatokon „spanyolba”, „németbe” vagy „olaszba” repülnek, én pedig mindmáig vonaton utazom, de ölemben a laptoppal.
 
– A romániai magyar értelmiség egy része, főleg a bukaresti, betagozódott a hatalomba. Sosem kívántál részt venni benne?
 
– Az előbbiekből láthattad, hogy egyébbe vetettem magam, mint a politika. Persze az is elvette a kedvem a közéleti játéktól, hogy a fordulat másnapján olyan emberek harsogtak a kommunizmus ellen, akik egy életen át tántoríthatatlanul, hogy az akkori szóhasználattal éljek, kiálltak Dej meg Ceaușescu politikája mellett. Így aztán inkább a bukaresti egyetemi pályát választottam. A Sajtó- és Kommunikációtudományi Karon tanítottam szociológiát és antropológiát. Amúgy is szemlélődő, vizsgálódó alkat voltam, és főleg gyűjtögető. Szociológiatörténeti vizsgálódásaim mellett folytattam a bukaresti mikrokultúrák dokumentumainak gyűjtését is. Nem véletlen, hogy a magyar „kolónia” vagy inkább „kolóniák” életének változásairól gyűlt össze a legtöbb anyag, mert a második világháború után a legnépesebb kisebbséggé vált. De ezen túl, a bukaresti magyarságnál volt tapasztható a legélénkebb, inkább érzelmi, mint szakmai önvizsgálat is. Így aztán nem sokat vívódtam Tóth Pál Péter ajánlatán, hogy kíséreljem meg a bukaresti magyarság szociográfiájának megírását a Magyarország Felfedezése Alapítvány égisze alatt. Noha a terület nem Magyarország, de a felfedezés igénye stimmelt. Ugyanis, ha nem a szokványos „Bukarestben megbecsülést szerzett értelmiségiek” újrafogalmazását tűzzük ki célul, hanem a háttérben lappangó tömeg életvilágát, akkor vállalkozásunk végtelenül bonyolulttá válik. Mert ennek a magyarságnak a szerkezete koronként radikálisan változott, de jelenléte folyamatos volt. Sem háborúk, sem rendszerváltások nem szüntették meg a „Bukarest-járás” évszázados folyamatát. Nos, a kézirat elkészült, remélem, ősszel Budapesten és Bukarestben is bemutatjuk a Bukaresti magyarok – alulnézetből című kötetet. Visszatérve kérdésedhez, nem politikai, de felsőoktatási-minisztériumi szerepet vállaltam. Amikor 2001-ben a Sapientia Egyetem szerveződött, szükség volt valakire, aki ismeri a fővárosi hivatali észjárást. Egyeztettem szeredai KAM intézeti barátaimmal. Részt vettem az egyetemi titulusokat jóváhagyó bizottságban, továbbá a felsőoktatási minőségbiztosítási hivatal munkájában. Amikor sikerült akkreditálni a csíkszeredai kar társadalomtudományi intézetét, lemondtam ezekről a tisztségekről. De folytattam a tanítást, magyarul is, románul is.
 
– Ha folyton meglepődünk, akkor mi az értelme annak, amit tanultunk valaha?
 
– Indokolt a kérdésed, de hadd kérdezzek vissza: azért lepődünk meg, mert tudásunk haszontalan vagy hiányos volt? Vagy azért, mert erkölcsi érzékünk tiltakozik. A meglepetést nem lehet elkerülni, de a tudásunk folyamatos kritikai felülbírálásával már elérünk valamit. Persze a legtöbb ember semmin nem lepődik meg. Nem irigylem őket!
 
– Te miken lepődsz meg?
 
– A beletörődésen, fásultságon és kishitűségen.

Megjelent az Élet és Irodalom LXIX. évfolyama 40. számának Interjú rovatában 2025. október 3-án.